A konferencia apropóját az a körülmény szolgáltatta, hogy 40 évvel ezelőtt a svájci Leuenbergben került aláírásra az a konkordátum, amelyről úgy tűnt, hogy hosszú évszázadok után sikerül a reformátori egyházakon belül egy olyan megoldást találni, amely véget vet a megosztottságnak, lehetővé teszi az egymással való közösséggyakorlást, s ezzel bizonyságot tesz a keresztyén egység megéléséről. A lényeg az, hogy a konkordátum elfogadásával az aláíró egyházak kifejezik: az egyházi közösség alapja az Evangélium közös értelmezése, a szószéki és úrvacsorai közösség gyakorlása, ill. megélése, a tisztségek (ordináció) kölcsönös elismerése, s annak kinyilvánítása, hogy egymás tanításának hitvallási iratokban foglalt elítélése nem érinti a másik, a konkordátumot elfogadó egyház tanítását (LK IV,1,30−34).
De hol tartunk ma? Tényleg sikertörténet a leuenbergi ökumené-modell, amely minta lehet a nem protestáns keresztyén egyházakkal való ökumené elmélyítésére, esetleg az egyházi közösség megélésére is? Vagy pedig fel kell tenni a kérdést, hogy miért van eltérés a konkordátum ünnepélyes aláírása, illetve az egyházi közösségvállalás deklarálása és tényleges megvalósulása között? Mi az, ami még ma is elválasztó tényező lehet, akár a protestantizmuson belül? Milyen közéleti-politikai érvényessége lehet a leuenbergi egyházmodellnek? E kérdések továbbgondolása során már nemcsak a konferencia tanulságai, hanem e sorok szerzőjének reflexiói is következnek.
Amit Leuenbergnek köszönhetünk
Lássuk előbb, mi az, amit Leuenbergnek köszönhetünk? 1973. március 16-án a hangulat Leuenbergben minden más volt, csak nem eufórikus. Nem teológusok kedélyes csevegésére került sor, még csak nem is egyházi erődemonstrációra. Az atyák tudták: egy hosszú teológiai-tanulmányi út egy állomására érkeztek, amelynek koránt sincs vége. De az eddig megtett úton nyilvánvaló lett, hogy az „egyházi közösség" istentiszteleti, úrvacsorai, sakramentális közösség, amely azért lehetséges, mert az azt megélő és abban részt vevő egyházak kölcsönösen elismerik egymásról, hogy mindegyikük az egy, szent, egyetemes és apostoli egyház kifejeződése, testet öltése konkrét helyen és időben. Az egyházi közösség közös részesedés a Krisztusban a sákramentumok és az Ige által. Nem lehet emberileg megalkotni vagy (mint egy rendezvényt) lebonyolítani – ez a közösség „történik" ha és amennyiben a hívő ember engedelmeskedik az Evangéliumnak. Ez a közösség a Szentlélek Isten ajándéka, ezt csak megélni és kinyilvánítani lehet – de vannak látható következményei, amelyek a tapasztalat számára is hozzáférhetőek: látható formája, a közös bizonyságtétel és a szolgálat. Az egyházi közösség nem egyházi unió, hanem a konfesszionális határok oly módon való meghaladása, hogy a résztvevő egyházak hitvallási öröksége, liturgiai és spirituális hagyományai nem kerülnek felszámolásra, a tagegyházak jogilag önállóak maradnak. Az a körülmény, hogy református és evangélikus (ezekből kinőtt egyesült egyház, metodista, továbbá a cseh testvérek és valdens) gyülekezetek közösen ünnepelhetik az úrvacsorát, vagy, hogy lelkészek egymás szószékein kölcsönösen prédikálhatnak, de meg is választhatóak a lelkészi állásra (mint ahogyan egyéb tisztségek is betölthetőek a másik felekezet gyülekezeteiben), jelzi azt a hitbeli felismerést, hogy a „megbékélt különbözőségek egysége" azért lehetséges, mert egy az alap, a Krisztus. Az egyházi közösség megvalósításához tehát a szükséges, de elégséges kritérium az egyetértés abban, hogy mit jelent az evangélium helyes értelmezése és tanítása, valamint a sákramentumok rendeltetésszerű kiszolgálása. Az értelmezés számára az újszövetségi közösség fogalma (koinonia) az irányadó (Apcsel 2,42; az 1Kor 10,16−17; Gal 6,2−9). Ami az egyházat összetartja, az nem a tisztség és a hierarchia, hanem a Krisztusban való részesedés az Ige és a sákramentumok által.
Nyilván, hogy az alapító atyák többet akartak, és ez a közösség-értelmezés is többre ad lehetőséget, mint közös úrvacsorázásra. A leuenbergi egyházmodell nemcsak úrvacsorai közösség, hanem lelki közösség akar lenni, a hitben felismert egységről való közös bizonyságtétel, annak minden konzekvenciájával együtt. De mi lehet ennek a hitbeli-teológiai felismerésnek és a tanításban való egyetértésnek (consensus de doctrina) a következménye? Nem kevesebb, mint annak az állításnak a megkockáztatása, hogy a fentiek alapján a másik egyház az én egyházam is (lelki otthonom), a másik tanítása az én hitismeretem is lehet. Ez nem a másik egyház tanításának kritikátlan recepcióját jelenti, hanem annak elfogadását, hogy míg e földi életben vándorlunk, „tűkör által homályosan látunk" (1Kor 13,12), s hogy a jobbra taníttatás alázatával készek vagyunk az Írás tanulmányozása és értelmezése alapján korábban felismert igazságainkat felülvizsgálni, revideálni, vagy igyekszünk a másik egyház tanbeli értelmezéseit megérteni. Ez nyilván intenzív tanulási folyamatot jelent a gyülekezeti-egyházi élet minden szintjén, együtt és külön-külön – de hát Kálvin sem gondolta másként, mint hogy az egyház tanító és tanuló közösség egyaránt.
Hol tartunk ma?
Mindezek után lássuk, hol tartunk ma: milyen lehetőségei vannak ennek az egység-modellnek és milyen akadályai vannak az egyházi közösség megélésének?
1. Az „egyházi közösség" fogalma. Az első probléma, amely szembetűnik – s ez a schwertei konfe-rencián is visszaigazolást nyert, a delegáló egyházak visszajelzései és a delegáltak beszámolói alapján −, hogy a közösség fogalma eléggé képlékeny formában használatos az európai protestáns egyházak gyakorlatában. Szinte valamennyi egyház igen intenzív kapcsolatrendszert tart fenn, partneregyházi- és gyülekezeti kapcsolatoktól kezdve közös projektekig. De nem minden kezdeményezés, találkozás vagy közös akció minősíthető egyházi közösségnek, a fent leírtak értelmében. Már maga a fordítás is értelmezési lehetőségeket és gyakorlati eltéréseket rejt magába (pl. a „Kirchengemeinschaft", „communion", „fellowship"). A közösség fogalma aránylag új-keletű az európai kultúrában, s jelzi egy társadalom önszerveződésének igényét. A politikai-társadalmi életben sok minden képezheti a közösség-szerveződés elvi, normatív feltételét: azonos nyelv és kultúra, közösen megélt múlt, gazdasági érdek, politikai célkitűzés stb. Lehet egy ilyen önszerveződésnek pozitív hozadéka – de ideologizálódhat vagy vezethet konfliktusokhoz, mint azt történelmi példák is bizonyítják. A kérdés az, hogy az európai protestáns egyházak, különösen is a kelet-közép európai régió nehéz történelmi örökséggel bíró egyházai hogyan viszonyulnak e jelenséghez? Példák bizonyítják az egyes felekezetek közötti jó együttműködést, el egészen közös istentiszteletek tartásáig, a politikai-közéleti színtéren való demonstratív összefogásig, egymás iránti szolidaritásvállalásig. Alapját képezte ennek a közösen megélt múlt vagy a szorító jelen. De kérdés, hogy lehet-e, szabad-e az ilyen egymásra találást az egyházi közösség fogalmával illetni? Végzetes lehet egy egyház életére nézve, ha más, külső közösség-eszmények nyernek sorain belül polgárjogot, keresztyén retorikai köntösbe öltöztetve, mert hosszú távon inkább az egyház hanyatlását készítik elő – nem csoda, hiszen ugyanazokat az értékeket más egyesületek, közösségi formák is képviselhetik a társadalomban, talán még jobban. A Leuenbergi Konkordátum teológiájára figyelve nyilvánvaló, hogy nem minden felekezet-közi kapcsolat minősíthető „egyházi közösség"-nek – s fordítva, a közösség megélése és gyakorlása még nem jelent minden további nélkül egységesülést. Az egyházi egység (unio) feltétele ugyanis a közös hitvallási alapokon és bibliaértelmezésen túl, a közös liturgia, az azonos rendtartás, s az ebből származó és közösen vállalt (egyház)jogi következmények.
2. Az istentisztelet. Másodszor megerősítést nyert a konferencia során az a meggyőződés, hogy az egyházi közösség elsődleges megvalósulási formája az istentisztelet. Az istentisztelet során részesedik az Ige és a sákramentumok köré egybegyűlt gyülekezet a feltámadott Krisztus életében és halálában, itt lesz igazán nyilvánvaló minden ökumenikus törekvés elsődleges alapja: a Krisztusban való egység. Továbbá az istentisztelet vezet el és készít fel a közös bizonyságtételre és szolgálatra. Ugyanakkor az istentisztelet az a hely és alkalom, ahol leginkább megmutatkoznak a különbségek: a nyelvi és kulturális sajátosságok, történelmi és helyi liturgiai hagyományok. Ezek a különbségek nem negligálhatóak, hiszen minden hívő elsődlegesen saját kulturális-kommunikációs csatornáin keresztül került vagy kerül kapcsolatba az Evangéliummal, s ezek segítségével képes megélni és gyakorolni a hitét a helyi gyüleke-zetben. Mégsem tulajdoníthatunk nekik abszolút értéket – főleg úgy nem, hogy ezek az egyházi közösség megvalósításának akadályát képezzék. De ennek kapcsán nem lehet elhallgatni azt a tapasztalatot sem, hogy az ökumenikus párbeszéd és közeledés során éppen a fogalmak értelmezése további tehertételt jelent: hiába beszélünk egy nyelvet, használjuk ugyanazokat a szavakat, mást és mást értünk alatta. Egyes fogalmak kapcsán más-más gondolati tartalom, teológiai-filozófiai háttérismeret határozza meg a párbeszéd kimenetét, s lehetetleníti el a konszenzus megtalálást (pl. az 1999-ben Augsburgban elfogadott Evangélikus−katolikus közös nyilatkozat a megigazulás tanításáról megmutatta, hogy van eltérés pl. a hit fogalmának reformátori és a római katolikus értelmezése között; ha a két egyház közösen el is tudja monda-ni, hogy hit által igazulunk meg, a katolikus értelmezés nem zárja ki ebből a hit-fogalomból az érdemszerző jelleget, míg a protestáns értelmezés esetén az engedelmesség a hangsúlyos).
Annál fontosabb, hogy a tanegyeztetés, amely a Konkordátum fontos célkitűzése volt, tovább folytatódjék, s nemcsak a protestáns családon belül. Ezért is örvendetes, hogy a GEKE és a Vatikán közötti párbeszéd érdekében megalakult egy ilyen közös tanulmányi csoport. Az istentisztelet kapcsán még egy további fájdalmas tapasztalat kifejezésre jut: itt mutatkozik meg leginkább a megosztottság, hiszen egyes felekezeti családok továbbra sem látnak lehetőséget a közös úrvacsorázásra, közös úrvacsora nélkül pedig nem lehet teljes egyházi közösségről beszélni. Az a körülmény, hogy egyes egyházak (pl. katolikus, ortodox, anglikán részről) nem ismerik el a reformátori egyház lelkészi tisztségét, vagy éppen a női lelkészek felszentelését, nem teszi lehetővé a sákramentum közös ünneplését. Így lesz és lehet például az úrvacsora – ahogyan Daniele Garrone valdens teológiai professzor fogalmazott, s ahogyan a konferencia záró istentiszteletén is nyilvánvaló lett – a megosztottság sákramentuma, jóllehet az egyház tagjaiban régóta érlelődik a vágy az intercommunio iránt. Jelenleg tehát nem a dogmatikai értelmezésbeli különbségek, illetve a tanbeli konszenzus hiánya, hanem az egyház rendje és a tisztségekről való felfogás jelentik a teljes közösség megélésének akadályát (a nem protestáns egyházakkal való kapcsolat terén).
3. Etikai kérdések és nézeteltérések. A következő kérdés, amely felett nem lehet elsiklani, s a jubileumi szimpózium során is kifejezést nyert, hogy miként viszonyulnak egymáshoz az egyházi egység és az egyes tagegyházak etikai állásfoglalásai, döntései. Konkrétan arról van szó, hogy a Leuenbergi Konkordátumot aláíró és egymással közösséget deklaráló egyházak esetén a közösség megélését súlyosan terheli pl. az egyik fél olyan etikai döntése, amely a másik számára nem vállalható. Mint közismert, egyes nyugat-európai vagy skandináv egyházak azonos szinten kezelik a házasságot az azonos neműek élettársi kapcsolatával, sőt a homoszexuális életvitel nyílt vállalása sem jelenti akadályát a lelkésszé szentelésnek. /Legutóbb éles belső egyházi és társadalmi vitát váltott ki a Német Evangélikus Egyház (EKD) Tanácsának tájékoztató jellegű dokumentuma a családról, amely hasonló következtetésekre jut/. Ez a körülmény már eddig is a közösség felfüggesztéséhez vezetett, akár egy felekezeti családon belül. A kérdés itt így hangzik: hogyan lehetséges, hogy az egyes tagegyházak eljutnak az Evangélium közös értelmezéséig – mégis más-más etikai következtetésre jutnak? Tény, hogy az egyházakat körülvevő társadalmi kontextus eltérő lehet, hogy bizonyos életmódbeli változásokra és kihívásokra válaszokat kell adni − de itt többről lenne szó, mint a társadalmi változások vagy elvárások egyszerű lereagálásáról! Vajon nem veszélyezteti a korszerűségre való törekvés a már kialakult egyházi közösséget, s azt a több évtizedes intenzív tanulmányi munkát és lelki-hitbeli tusakodást, amely végül is felül tudott emelkedni (s nem egyszerűen a külvilág elvárása miatt) évszázados törésvonalakon?
Érdemes ezen a ponton figyelmet szentelni annak a kérdésnek, hogy miként születnek az egyházi etikai állásfoglalások? Mind az evangélikus, mind pedig a református teológiai hagyomány két feltételt ismer ehhez: igeszerűség és tárgyszerűség. Ahhoz, hogy egy társadalmi kérdésben az egyház (illetve az egyház vezetése) érvényes és egy-házjellegéből fakadó saját üzenetet tudjon megfogalmazni, szükséges egyrészt a bibliai kijelentés mélyreható ismerete, másrészt az adott társadalmi probléma vagy helyzet tárgyszerű elemzése. Ez utóbbi a kontextus alapos ismeretét és szem előtt tartását jelenti. Lehet, hogy a jövendőben az állásfoglalások kiérlelésének kettős fókusza helyett egy hármas koordinátarendszerben kellene meghozni az ilyen és hasonló döntéseket: az igeszerűség, a kontextualitás és a már elért egyházi közösség összefüggésében. Ez viszont igen elmélyült tanulmányi munkát és a problémák által érintett emberek iránti empátiát követel meg – ugyanakkor annak a felismerésnek a felvállalását, hogy a hitélet és a privát élet nem két párhuzamos síkon fut egymás mellett! Az Európai Protestáns Egyházak Közösségének másik alapvető dokumentuma, a „Jézus Krisztus Egyháza" c. ekkléziológiai állásfoglalás nyilvánvalóvá teszi (2.4.2; 2.4.3.), hogy a keresztyén egyház földi-tapasztalható valóságának ismertető jegye: a keresztyén élet. S bár a keresztyén életvitel, mint az élet istentisztelete nem azonos az igaz egyház elsődleges és alapvető ismertető jegyeivel (Ige, sákramentumok), de azokból él, s ezekből fakad. Ugyan nem a keresztyén ember etikus magatartása hitelesíti az egyházat a világban, de a keresztyén identitás elbizony-talanodása és az igehirdetés krízise arra figyelmeztetnek, hogy az életvitelnek az Igével és sákramentumokkal való összefüggésében zavar állt be. Egyébként Kálvin is nyomatékosan kiemeli, hogy az egyház ott lesz látható és tapasztalható, ahol Isten Igéjét hirdetik – és ezt az Igét meg is hallják. Az egyház tagjainak látható keresztyénsége nem mellékes számára. S bár a szívek vizsgálója egyedül Isten, az azért kifejezésre jut az életvitel során, ha valaki az élete példájával válaszol a hallott Igére, a hitvallásra és a sákramentumokban való részesdésre (ld. Inst. IV,1,8). Vagyis az életvitel és az egyház konkrét helyi formájának alakítása egyaránt kifejezésre kell, hogy juttassa, hogy a Krisztus-testhez van köze.
4. Van a Konkordátumnak kötelező érvénye? Ennek a kérdésnek akkor van igazán súlya, ha komolyan vesszük a korábbi megállapítást, hogy az újszövetségi koinonia jegyében értelmezett egyházi közösség több akar lenni, mint úrvacsorai közösség – s többet akar elérni, mint amit eddig elért a 40 év alatt! Az is nyilvánvaló, s ezt minden egyháznak önkritikusan kell megállapítania, hogy az egyházi közösséget deklarálni, vagy egy testvéregyházi szerződést testületi szinten elfogadni és aláírni mindig könnyebb, mint azt megélni. S valóban, fel kell tenni a kérdést: ha egy-egy Leuenberget elfogadó, s valamikor aláíró egyház belső jogalkotását és gyakorlatát nézzük, hogyan érvényesül abban a konkordátum szelleme, illetve azok a mély teológiai felismerések, amelyek eddig fémjelezték a közös utat (pl. lelkészek jogállása, tisztségek kölcsönös elismerése, liturgiai reform, stb.)? És miért van disszonancia a közösség deklarálása és a megvalósulása között? Nyilván van erre a kérdésre egy egyszerűbb, közhelyszerű válasz és egy nehezebb. Az egyszerűbb így hangzik: talán azért, mert az ökumené ügye má-sodlagos egy-egy egyház napi egzisztenciális kérdései mellett, hogy a szociális szektorban és az oktatásban tapasztalható kihívások és napi gondok, a strukturális reformok vagy az egyház tagságának már nem titkolható zsugorodása mellett már nem marad szellemi kapacitás és humán-erőforrás a keresztyén egységtörekvésre; így nem csoda, hogy az ökumené néhány megszállott-elkötelezett munkatárs, külügyi kapcsolattartó vagy osztályvezető szívügye marad – de az ökumenikus dokumentumok már nem jutnak tovább az íróasztaloktól, vagy egy-egy zsinati bizottság sebtében megfogalmazott állásfoglalásától... A nehezebb válasz viszont nem mehet el két tényező mellett: egyrészt még mindig tovább hatnak a múltból hozott sérelmek és előítéletek, s a konfliktus-történetek feldolgozása nehéz és fáradságos feladat. Pedig ez utóbbit folytatni kell, tárgyilagosan és tudományos igénnyel, mert a múlt megismerése nélkül nincs megbékélés. Ha nincs információnk az egykori feszültségekről, sérelmekről, igen, a konkrét történelmi bűnök mélységéről és természetéről, a megbékélés-megbocsátás hangozatása is csak üres szólam marad. A megbékéléshez, illetve a kiengesztelődéshez vezető úton adott esetben az első lépés annak elismerése, hogy a múltban vétkeztünk! Az elért egyházi közösségnek gondozásra van szüksége, egyébként kiüresedik és elhal. Másrészt, s az előbbi egyenes következményeként minduntalan megesik, hogy egy-egy egyház – főleg évfordulók és jubileumi ünnepségek kapcsán – a maga identitásának erősítése és saját emlékezés-kultúrájának ápolása közben akarva-akaratlanul is visszalép, vagy messze sodródik a már elért ökumenikus szinttől. /A Heidelbergi Káté új fordításának elfogadása kapcsán mind a mai napig adósok vagyunk a 80. kérdés-felelet értelmezésével. Magunknak vagyunk elsősorban adósak, mert úgy került elfogadásra a szöveg, hogy közben nem került tisztázásra, hogy mi a különbség a római katolikus szentségtan akkori, tridentinum utáni és mai értelmezése között, s ehhez hogyan viszonyul a református tanítás. De egy legújabb példa: a Lutheránus Világszövetség egy bizottsága és a Vatikán nemrég közös dokumentumot adott ki a reformáció közelgő, 2017-es 500 éves jubileuma alkalmából. A dokumentum a reformációt leredukálja egyedül Luther tettére és örökségére, s elsikkad 16. századi reformátori mozgalom további, de önálló (pl. helvét) irányzatai felett, nem veszi tekintetbe a reformáció további alakulását, felvilágosodással való kapcsolatát, társadalmi-politikai hozadékát vagy akár a Leuenbergi egységmodellt. Mindezek helyett a látható egység hiánya felett kesereg. Amint Ulrich H.J. Körtner kritikájában fogalmaz: a dokumentumban a reformáció lényege elsikkad a ködben.../.
A kérdés valóban az, hogy ha az igaz egyház tulajdonságai között az ökumenicitás is érvényes, s ha az egyházi közösség a Krisztusban adott egység megélése, manifesztációja, s az erről való bizonyságtétel, akkor ennek milyen egyházjogi következményei lehetnek? Hogyan érvényesíthető az egyházi élet valóságában és alakításában az a reformátori felismerés, hogy az egyház hitvallása és rendje összetartozik, s hogy az evangéliumi üzenet megértésének és közöség értelmezésének az egyház konkrét megvalósulási formájára is következményekkel kell lennie? Ez a kérdés már kybernetikai, azaz egyházkormányzati kompetenciákat feszeget, hiszen az egyház kormányzása és az egyház tanítása legszorosabban összetartozik. Az anyaszentegyház az Isten megszólítására adott válasszal, illetve az Evangélium üzenetének itt és most megfogalmazott értelmezésével kormányozza magát a világban. E nélkül nincs előrelépés az ökumené terén. A mindenkori felelős vezetőkön és testületeken múlik, hogy milyen szerepet szánnak az egyházon belül a teológiai-tanulmányi munkának. Nyilván, e téren nem kell és nem is lehet illúziókat táplálni; ha az európai protestánsok büszkék lehetnek arra, hogy a teológiailag legelmélyültebb és profiláltabb eredményt az ökumené terén a Leunbergi Konkordátum nyújtja, azt is ki kell emelni, hogy ezzel együtt a dokumentum realitásérzéke is figyelemre méltó. Nem véletlen, s talán éppen ezért, 40 évvel ezelőtt a teológiai munka további irányának kijelölése, a tanegyeztetések (az ú.n. Lehrgespräche) volt a legsarkalatosabb kérdés a dokumentum útra indítása kapcsán.
5. A leuenbergi ökumené-modell jövője. Végül és nem utolsó sorban fel kell tenni a kérdést: mennyire jövőképes modell a Leuenbergi Konkordátum, hova vezet az egyházi közösség megélésének eddigi tapasztalata és igénye, s a kétségen kívül eredményes tanegyeztetések tanulsága? Mi kell ahhoz, hogy a „megbékélt különbségek egysége" ne csak hangzatos szólam, s ne csak a protestáns keresztyénség belső ügye maradjon, hanem képes legyen impulzust adni a többi keresztyén/keresztény egyházzal való közösség megélése számára? Mennyi ennek a realitása? És milyen szerepet játszhat a megélt egyházi közösség a közéletben, a politikai kultúrában? E kérésekre három szinten kell reflektálnunk.
a. Az Európai Protestáns Egyházak Közössége jelenlegi tagegyházainak további útját és a megélt közösség minőségét tekintve nem lehet alábecsülni az eddig elért eredményeket, de hiú ábrándokat sem szabad kelteni. A GEKE nem akar európai szuper egyház lenni, s nincs is szó valamilyen egységes európai protestáns egyház megteremtéséről. Ez eleve ellentétes lenne a Konkordátum szellemiségével és a teológiai-tanulmányi munka során eddig elért ekkléziológiai felismerésekkel. A leuenbergi modell továbbfejlődése tehát nem az unió irányába, vagy egy belátható közös szervezeti egység felé mutat. A cél inkább így fogalmazható meg: együtt egyháznak lenni! Együtt részesedni Jézus Krisztus egyházában, s erről bizonyságot tenni. Vagyis tovább mélyíteni a közös bizonyságtétel és szolgálat lehetőségeit, s ebben minél nagyobb egyességre jutni. A bizonyságtétel és a szolgálat ugyanis nem egy-egy munkaterület (amelynek megszervezését technikailag egységesíteni lehete a hatékonyság érdekében), hanem Jézus Krisztus egyházának életmegnyilvánulása: vagyis annak a jele, hogy az egyház a missio Dei eszköze. Innen nézve már nem az a kérdés, hogy milyen az egyházi közösség jellege, hanem hogy mire rendeltetett? 40 évvel ezelőtt is nyilvánvaló volt, s azóta beigazolódott, hogy ezen az úton nem minden egyház jár majd egyforma sebességgel. Kényszer viszont nincs. Az egyházi közösség megélése, megvalósítása és elmélyítése nyitott folyamat (processus), amelynek mértéke mindig az Evangéliumnak való lelki-hitbeli engedelmesség és teológiai felismerések függvénye marad.
b. Hogy hatékony lehet-e a leuenbergi-modell a nem protestáns felekezetekkel való ökumené terén, arra nézve álljon itt egy idézet egy teológustól, aki, amikor leírta, még nem érte el az egyházi hivatal csúcsát: „az út, amelyet a Leuenbergi Konkordátum elkezdett, megfelelő folytatásra kell, hogy találjon a római katolikus és a reformátori egyházak között." Így fogalmazott 1981-ben az akkor még müncheni érsek, Joseph Ratzinger. Azóta többször ökumenikus lehűlésről vagy hátramenetről szóltak a tudósítások, kérdés, hogy napjaikban milyen jelzések várhatók Rómából? Örvendetes viszont, hogy a római katolikus egyház és a GEKE között újra elkezdődött a párbeszéd – eredményét még nem lehet lemérni, de az nyilvánvaló, hogy eredmény csak intenzív tanulmányi munka és ama készség alapján várható, amely adott esetben hajlandó felülvizsgálni – az Írás jobb és mélyebb megértése alapján – a korábbi felismeréseket, döntéseket, tantételeket. De ugyanez a feltétele a többi, pl. az anglikán vagy ortodox egyházakkal való párbeszédnek is. /A következő évek tanulmányi munkájának központi kérdése a keresztség lehet: ha ugyanis a Krisztus egyházába való tartozást a keresztség alapozza meg, s a keresztség sákramentumát kölcsönösen érvényesnek fogadja el a másik részéről minden felekezet, akkor miért van továbbra is akadálya a közösség megélésének?/
c. Végül milyen érvényessége lehet a leuenbergi modellnek a közélet számára? Napjaink közéleti-politikai kultúráját a végzetes megosztottság jellemzi. Az egyes vélemények abszolút igénnyel lépnek fel, s érvényesítésük már-már vallásháborús légkört teremtenek. A leuenbergi modell, a „megbékélt különbségek egysége" viszont arról szól, hogy lehetséges az együttműködés és a közösségvállalás anélkül, hogy egyik vagy másik fél kénytelen lenne feladni identitását. Az önmérsékelt, a saját álláspont felülvizsgálatának igénye, a jobbra taníttatás alázata, s mindehhez az elmélyült tanulmányi munka, képes elhárítani az akadályokat a közös szolgálat elől, még akkor is, ha a múlt konfliktusokkal terhelt (ezeket is fel lehet dolgozni, ha van hozzá kellő szándék és akarat). Az egyházi közösség és a világi közösségek kialakulása és működése formális szempontból (ami a kommunikációt, interakciót, konszenzuskeresést stb.) azonosságokat mutatnak. Ennek alapján megkockáztatható az állítás: ahogyan az egyháznak tanuló és tanító közösséggé kell lennie ahhoz, hogy képes legyen betöltenie küldetését, úgy a polgári demokrácia és a civil társadalom kialakulása is csak párbeszéd, megértés, ismeretszerzés, okos és tárgyszerű érvelés útján remélhető. Mindeközben az egyház nem képzelheti magát a societas perfecta szerepébe – a társadalmi élet horizontján az egyház, illetve az egyházak is megmérettetésre kerülnek. A legújabb szociológiai megfigyelések és szociálfilozófiai következtetések arról tanúskodnak, hogy az emberi közösség a bizalomra épül. Az emberek egy kommunikációs világban élnek, naponta információk tömkelege éri, s ez információk alapján rendezik be életüket, döntenek és cselekszenek – de nincsenek abban a helyzetben, hogy az információk valóságtartalmát leellenőrizzék. Ezért szükség van arra, hogy az információk mögött hiteles, megbízható egyének és intézmények álljanak (nem véletlen, hogy a nyugati polgári társadalmakban olyan nagy a hitelesség iránti igény a közélet szereplőivel szemben). A közélet, illetve a társadalom felől nézve ez az igény az egyházakra is vonatkozik. Kérdés, hogy az egyház hitelessége és megbízhatósága számára milyen fedezet áll rendelkezésre; más fedezet nem lehetséges, mint az, hogy a megfogalmazott üzenet és az egyház(ak) külső, látható formája között diszkrepancia ne legyen. Ebben az összefüggésben is igazolást nyer a teológiai tétel, hogy az egyház hitvallása és rendje a legszorosabban összetartozik. Az erről való közös bizonyságtétel pedig nemcsak arra figyelmeztetheti a társadalmat, hogy olyan feltételekből él, amelyet önmagának megadni nem tud, de az egyház bizalmi, illetve hitelességi indexét is garantálhatja egy értékválságtól amúgy is szenvedő világban.
Fazakas Sándor, a Debreceni Hittudományi Egyetem volt rektora