Minden nap az utolsó lehet az ukrán protestánsoknak

„Semmi sziréna, csak csend és nyugalom” – mondta a Reformatorisch Dagblad holland lapnak Szerhij Nakul ukrán presbiteriánus lelkész, aki Kijevből látogatott Hollandiába, ahol a családja menedékre lelt. Míg felesége és gyermekei elhagyták a háború sújtotta országot, ő maradt, mert a „pásztor nem hagyhatja magára a nyájat”. Ugyan a gyülekezete számos tagja Nyugat-Európába vagy az Egyesült Államokba menekült, mégis vannak, akik a fővárosban maradtak, és Kelet-Ukrajnából is érkeztek hozzájuk hívők, ezért úgy döntött, kötelessége velük maradni.

A lelkész korábban már szerepelt a nemzetközi sajtóban, a Fox News amerikai televíziós csatorna is bemutatta. – Nem tudom a választ mindenre, egyszerűen megölelem az embereket, együtt sírok velük, meghallgatom őket, és tudom, hogy Isten velem van – mondta akkor. Nakul tavaly ellátogatott az előző gyülekezetéhez is, Kherszonba, ahol igét hirdetett a városban maradt tagoknak. Elmondta, hogy nagy szeretettel fogadták, ahogy ő fogalmazott, „kis idős hölgyek” ölelgették örömükben. Ott, a templom körül számos olyan épület volt, ami elpusztult, de a templom csodával határos módon megmenekült.

Elmesélte, hogy amikor az orosz hadsereg Kijev közelében járt, a szószéken igét hirdetve egyre közelebbről hallotta a robbanásokat és a lövéseket. Gyülekezete számos tagjának segített külföldre menekülni. Miután családja is Hollandiába távozott, ő egyedül maradt otthonukban, de mindig érezte, hogy Jézus vele van, hiszen ezt ígérte: „és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20).

Azt mondta, voltak olyan napok, amikor a városban élő idős gyülekezeti tagoknak vittek élelmet és gyógyszert, egész nap csak katonákkal találkoztak, rajtuk kívül senki nem volt az utcákon. Aztán amikor az orosz hadsereg visszavonult Kijev alól, akkor az emberek kicsit megnyugodtak, és a városba valamennyire visszatért az élet. De ez rögtön új feladatokat is jelentett a lelkésznek, az ukrán főváros környékén lévő falvakba jártak segíteni újjáépíteni az épületeket.

A jelenlegi helyzet a lelkipásztor szerint rávezette őket arra, hogy legyenek hálásak azokért a dolgokért, amiket korábban természetesnek vettek: a békéért, az ételért, a fűtött szobáért vagy akár az elektromosságért. „Nem ismerem a jövőt, de azt tudom, ki a történelem ura, és belé helyezem a reményem” – mondta Szerhij Nakul a holland újságnak.

A templom falai sokszor megremegtek a közelben becsapódó rakéták robbanásaitól – mesélte el a Christianity Today magazinnak James, egy kherszoni lelkész, aki ilyenkor mindig imádkozott, miközben négyéves kisfia sírt mellette. Jamesnek ez nem a valódi neve, de félti a családját és a gyülekezetét, ezért álnéven nyilatkozott.

Amikor Khszeront elfoglalták az orosz csapatok, James és felesége úgy döntöttek, hogy a városban maradnak a négy gyerekükkel. Úgy voltak vele, hogy ha meghalnak, legalább együtt halnak meg, de az emberek szemében látott kétségbeesés nem engedte őket menni, mert ahogy James mondta, ki lenne ott mellettük ilyen nehéz helyzetben, ha ő is elmenekül. A lelkész felidézte, hogy ötödik emeleti lakásuk úgy rengett az orosz tüzérségi támadások idején, hogy fogták a gyerekeket, és átköltöztek a templomba. Három hétig ott aludtak a lépcső alatt. De nem voltak magukban: további háromszáz ember keresett menedéket a templom pincéjében, volt olyan, aki hónapokig élt ott. Olyan kevés hely volt, hogy az emberek sokszor ülve aludtak, és akadt olyan, akinek a férfi mosdóban tudtak csak megágyazni a földön. Egy házaspár a nyolc hónapos csecsemőjükkel egy körülbelül másfél méter belmagasságú fülkében lakott.

A templom előtt időnként összegyűlő éhes, kétségbeesett tömeg éreztette Jamesszel emberi mivoltának határait. Rossz volt belátnia, hogy nem tud segíteni mindenkinek, aki a hideg télben áram, fűtés és víz nélkül maradt. De az Úristen támaszokat is adott neki, a családja mellett két huszonéves fiatalember a háború eleje óta segíti minden, templom és gyülekezet körüli teendőben. Ők is a templom pincéjében laktak, és a lelkésszel hárman felváltva őrködtek éjjel az alvók feje felett.

James egy, a Dnyeper folyó egyik szigetén álló templomra is gondot visel. Az átjárás nehéz, mert a folyó egyik partja ukrán, a másik part orosz kézen van. A folyó környékén majdnem minden nap lőnek le civileket, de időnként át kell kelni, hogy bedeszkázzák a megsérült ablakokat, és hogy segélyszállítmányt vigyenek a templomban meghúzódó környékbelieknek. A szigeten a lakosság negyede maradt ott csupán, azok, akik vagy túl öregek, vagy túl makacsak voltak a meneküléshez. Ők a szigeten csak a templomban találtak menedékre és élelmiszerre. A Christianity Today szerint az ukránok minden nap úgy kelnek fel, hogy lehet, hogy az a nap lesz számukra az utolsó.

James a szigeten álló, óvóhelyként és szociális központként is működő templom vezetését az egyik gyülekezeti tagra bízta, aki civilben hangmérnök, de orosz rakéták elpusztították a koncerttermet, ahol dolgozott. Naponta körülbelül hatszáz mobiltelefont töltenek fel a templom generátoráról, és körülbelül kétszáz embert tud befogadni a pince éjszakára. James úgy véli, ezt a hangmérnökből lett templomgondnokot bátran lehet pásztornak nevezni, mert hiába nincs lelkészi végzettsége, de aki kilenc hónapig fizetés nélkül szolgálja az Úristent és a rászorulókat, az szerinte megérdemli, hogy így hívják.

Voltak olyan lelkészek, akik családjukkal együtt elhagyták szolgálati helyüket az orosz támadás elől menekülve. Sokuknak nincs is hova visszatérni, mert a templom elpusztult, a gyülekezet szétszóródott. Azokat a lelkészeket, akik templom és gyülekezet nélkül maradtak, árva pásztoroknak nevezik Ukrajnában.

A visszatérő lelkészek sokszor szembesülnek azzal is, hogy a gyülekezet nem bocsájtotta meg nekik, hogy elmenekültek a krízis idején. Amikor az orosz hadsereg nagy területeket foglalt el a háború első időszakában, arról érkeztek rémhírek, hogy az elfogott lelkészeket megkínozzák, és azt is rebesgették, hogy néhány egyházi személy a megszállt területeken egyszerűen eltűnt. Voltak lelkészek, akiket maga alá gyűrt a félelem és a családjuk miatti aggódás. Legtöbbjük azóta is küzd a bűntudattal.

Az egyik lelkészhez a vasárnapi istentisztelet közben érkeztek meg az orosz katonák, és kizavarták a gyülekezetet a templomból, majd le is zárták az épületet, és kifosztották a parókiát. A templomot azóta is az orosz hadsereg használja helyi műveleti központként, a lelkész pedig hajléktalanként barátok házaiban meghúzódva várja, hogy visszatérhessen a templomba.

Negyvenhat árvát fogadott be a templomba Pavel Szmoljakov kherszoni baptista lelkész. Amikor az orosz csapatok ostromolni kezdték a települést, a lelkész úgy látta, hogy az árvaház nagy ablakos épülete nem biztonságos, ezért a gyerekeket átvitték a templomba, ahol két hónapon át a pincében találtak menedéket a támadások idején. A gyülekezeti tagok segítettek ellátni a gyerekeket, és biztosították, hogy meleg legyen az épületben. Önkéntesek járták a várost gyógyszerekért, tejért és csecsemőtápszerekért majdnem minden nap. Az orosz katonai hatóságok rendszeresen számonkérték őket, ki a felelős a gyerekekért, miért vannak ott egyáltalán. Húsvét előtt egy héttel a felfegyverzett katonák közölték velük, hogy a gyülekezet tagjai vagy visszaviszik a gyerekeket az árvaházba, vagy elviszik őket a katonák. A gyerekek visszakerültek az árvaházba, ahonnan hamarosan el is tűntek. Különböző csatornákon annyit sikerült kideríteni, hogy a Krímbe vitték őket. Ezek után Szmoljakovot a Christianity Today beszámolója szerint az orosz televízióban úgy mutatták be, mint egy nemzetközi gyerekcsempészbanda tagját, aki ártatlan gyerekek szerveivel kereskedik, az orosz katonák pedig megmentették ezeket a gyerekeket. A lelkész tudta, hogy az élete veszélyben van, ezért feleségével együtt az ellenőrzőpontokat megkerülve négy nap alatt kijutott az oroszok által megszállt területről.

Ukrajnában a háború előtt nagyjából hatszázezer protestáns élt, legnagyobb számban a baptisták, de a kárpátaljai reformátusok is a nagyobb felekezetek közé tartoznak. A protestáns felekezetek helyzete a háború előtt sem volt könnyű Ukrajnában, ahol a lakosság nagy része görögkeleti, de a háború jelentette az igazi csapást számukra, főleg, hogy a megszálló oroszok még kevésbé bizonyultak toleránsnak velük szemben, és sok helyen egyszerűen lefoglalták a protestáns templomokat katonai célokra. Melitopolban és Mariupolban bezáratták a nagyobb, nem ortodox templomokat. Igazi megpróbáltatás ez a jelenlegi helyzet a protestáns lelkészeknek és gyülekezeteknek Ukrajnában, abban pedig csak bízhatnak és bízhatunk, hogy az Úristen terve az, hogy megtartja őket.