Az elmúlt években többször hallhattuk a cancel culture fogalmát anélkül, hogy különösebb figyelmet szenteltünk volna neki. A jelenség mindennapjaink párbeszédének alakításában fontos szerepet játszik, keresztyénként pedig szilárd értékrendünkkel kötelességünk részt venni ezekben a diskurzusokban. De mégis hogyan viszonyuljunk hozzá? Hogyan érvényesülhetnek a keresztyén értékek, és milyen szerepet játszanak ezek az eltörléskultúra világában?
Mi az a cancel culture?
A cancel culture, magyarul eltörléskultúra néhány éve vált a mindennapok jelenségévé. A fogalom azoknak az egyéneknek a kiközösítését, kiszorítását jelenti, akik cselekedeteikkel, beszédükkel sértenek egyes vélt vagy valós morális értékeket. A cancel culture kiterjed magas társadalmi státuszú személyekre is, így a sztárok és celebek köreiben is gyakori, legyen szó egy Twitter-bejegyzésről vagy nyilvánosság előtt, élőszóban elhangzott gondolatról. Az eltörléskultúra megjelenése a Black Lives Matter (Számítanak a Fekete Életek) mozgalomhoz kötődik, amely olyan közéleti szereplők szobrait döntötte le, akiknek előnyük származhatott a rabszolgatartásból. Egy 2020-as kutatás szerint az amerikai népesség 58 százaléka gondolta úgy, hogy a közösségi platformokon történő felszólítás jó eszköze a felelősségre vonásnak. A népesség 38 százaléka érezte viszont úgy, hogy a cancel culture sok esetben olyan emberek büntetését vonja maga után, akik nem érdemlik azt meg. A jelenség miatt sokan érezhetik azt, hogy véleményük kinyilvánításakor tojáshéjon lépkednek, bármikor kiközösíthetik őket, ezért inkább visszafogottan nyilatkoznak, vagy csendben maradnak. Mielőtt azonban oldalt választunk, vagy csak vállat vonva továbbmegyünk, érdemes a fogalmat a keresztyénség szemszögéből is megvizsgálni.
Az eltörléskultúra hatása a művészeti alkotásokig is elér…
Az elmúlt években a cancel culture nevében több történelmi személyiséget, hírességet, műalkotást, könyvet vagy éppen filmet minősítettek sértőnek. Még William Shakespeare angol drámaíró munkássága is meg lett bélyegezve. Amerikában több tanár lázadt fel az ellen, hogy a drámáit tanítsa, mondván, művei többek között a rasszizmust, a nőgyűlöletet és az antiszemitizmust népszerűsítik. Hasonlóan heves reakciót váltott ki 2018 nyarán a Manchesteri Egyetem új épületében egy falra festett Rudyard Kipling-vers is, amelyet a diákok nem tetszésük jeléül egy Maya Angelou-alkotásra cseréltek. Az egyetemisták szerint a gesztus célja a „a fekete és barna hangok kiemelése” volt. Az egyetem sokszínűségért felelős munkatársa elnézést kért a diákoktól, amiért nem egyeztettek előzetesen a falra kerülő verssel kapcsolatban. Jan Montefiore, a XX. századi irodalom nyugalmazott egyetemi tanára is felszólalt az ügyben. Szerinte Kiplinget rasszistának nevezni „rettenetesen nyers és leegyszerűsítő”. Hozzátette, hogy a költő kétségtelenül imperialista nézeteket vallott, „ez azonban csak a fele a történetnek. Csodálatos dolgokat írt és varázslatos történetmesélő volt, de versei nem mindig felemelőek” – osztotta meg gondolatait a professzor.
Egyre csendesebb kisebbség
A kutatások párhuzamba állítják az eltörléskultúra egyes aspektusait a Noelle-Neumann által hallgatási spirálnak nevezett jelenséggel. Az 1975-ben kidolgozott elmélet a csoportkommunikációt vizsgálva megállapította, hogy azok a személyek, akiknek véleménye eltérő a csoporttól, kisebbségük tudatában kevésbé hajlamosak arra, hogy azt megosszák másokkal. Morális kérdésekben egy csoport mélyen megosztott lehet, és egyesek percepciója a másik véleményéről meggátolhatja a másikat nézetei megosztásában. A kisebbség tartózkodásának az oka lehet a már létező normák megsértésének félelme vagy a szociális elszigetelődéstől való rettegés is. A többség ellenben hajlamos nyíltan védeni a nézeteit a kollektív megerősítés hitében. Azok, akik azt gondolják, hogy sokak véleményét képviselik, felbátorodva vesznek részt vitákban, gyűléseken, beszélgetésekben, a közösségi média fórumain. Mindezt azért, hogy nézeteiket idővel mindenki elfogadja. Ezzel szemben azok, akik véleményüket népszerűtlennek hiszik, habozva vesznek részt egyes beszélgetésekben, és hajlamosabbak visszahúzódva inkább csendben maradni. A hallgatási spirál vége sokszor a kisebbség alkalmazkodása a többséghez, a népszerűbb nézet átvételével. Természetesen az említett a csoportdinamikák mind tudattalanul történnek, ahol az öncenzúra több különböző társadalmi nyomás eredményeként jön létre.
Hol a megbocsátás?
Napjainkban az eltörléskultúra szó inkább negatív értelmezéssel bír. Emiatt többen támogatják a jelenség átnevezését következménykultúrára (consequence culture), amelynek a középpontjába az oktatás helyeződik. A cancel culture értelmezésében nincs megbocsátás, ezáltal nem veszi figyelembe emberi mivoltunk változtathatatlan velejáróját, miszerint mindannyian bűnösök vagyunk. A hibáinkból való tanulás esélyét keresztyén emberként mindenki számára nyitva kell hagyni, és annak lehetőségében mindenekfelett bízni. Az eltörléskultúra ilyen értelemben a büntetést népszerűsíti a rehabilitáció helyett. A következménykultúra végső célja ezzel szemben nem a vétkező személyek elhallgattatása, hanem a figyelemfelhívás egyes témákra és ezeknek az oktatása, illetve az emberi jogok védelme és a felelősségre vonás, az eltörléskultúrához hasonlóan. Az egyenlőtlenségek kiemelése előremutató, mellette azonban teret kell biztosítani a párbeszédnek és a megbocsátásnak, mert ez képezi a hosszú távú változás alapját.
Az eltörléskultúra magjában azonban mégis megtalálható egy olyan törekvés, amely a keresztyén értékeket helyezi a középpontba. A rossz cselekedetek jóvá tétele és az igazság utáni vágy a hitünkben nem ismeretlen szükséglet. Ezen igények kielégítésének a módja azonban a morális mércénken múlik. Amennyiben nincs egy szilárd, biztos értékrendünk, úgy érezhetjük, hogy az egyetlen lehetősége annak, hogy sérelmeinkért kárpótlást kapjunk, az a másik eltörlése és elhallgattatása. A Biblia tanítása emlékeztet minket, hogy az igazságtalanságot és a gonoszt fel kell fedni és ki kell irtani. A cancel culture módszereit keresztyén emberként nem feltétlenül hagyjuk jóvá, viszont a jelenség rámutat a természetünkből származó romlottságra és a mindennapjainkban jelen lévő igazságtalanságokra. Így hívőként nem hunyhatunk szemet az eltörléskultúra vádjai felett, hanem kötelességünk figyelmesen meghallgatni azokat. Amennyiben létezik rossz, úgy tudnunk kell annak létezéséről, ahogy Isten sem elnéző a gonosszal szemben. A kulcs, amely az eltörléskultúrát következménykultúrává alakítja, a keresztyének kezében van: ez pedig a megbocsátás és az irgalom vétkező önmagunknak és embertársainknak.
Pilátus ezt kérdezte tőle: Mi az igazság? (Jn 18,38)