Tanulságok a felső szobából

Több mint ötven évet töltött lelkészi szolgálatban, a református keresztyénség egyik legismertebb alakja. Mi a legfontosabb, amit hosszú szolgálata során megtanult Istenről?

Az első talán nagyon egyszerűnek tűnik, de rendkívül fontos, mégpedig az, hogy ő az Isten, nem pedig én. Emlékszem, évekkel ezelőtt olvastam Friedrich Nietzsche néhány sorát: „Ha van Isten, hogyan bírom elviselni, hogy nem én vagyok az?” Megdöbbentett az emberi szívnek ez a megnyilvánulása. Az istentagadó német filozófus kijelentése – kétségtelenül akaratlanul! – azt tükrözi, ahogyan a Sátán megkísértette Évát az Édenkertben: „olyanok lesztek, mint az Isten...” Keresztyénként életünk során megtanuljuk, hogy miközben Isten vezet, útjai mindig bölcsek, még ha nem értjük is őket. Ézsaiás könyvében világosan megfogalmazódik: „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az Úr. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.” Mindennek az alapja az Istennel való kapcsolatunk. Ő a nagy „Vagyok, aki vagyok”, megismerésének nincs vége. Hiszen mindennél hatalmasabb, amit fel tudunk fogni. Ez az egyik legszebb tapasztalata a keresztyén életnek. Napról napra, hónapról hónapra, évről évre jobban megismerhetjük a Mindenhatót, és mélyebben ragaszkodhatunk hozzá. Szeretem Chichesteri Richárd imáját: „Uram, három dolgot kérek, hogy tisztábban lássalak téged, mindennap jobban szeresselek és szorosabban kövesselek.”

Gyakran beszél Ligonier-konferenciákon. Hogyan került kapcsolatba velük és mivel segítik a hívők világközösségét?

El tudnám önt vinni pontosan arra a helyre, ahol álltam, amikor először hallottam R. C. Sproul nevét, aki feleségével, Vestával együtt 1971-ben megalapította a Ligonier Ministriest. Az egyik barátom, aki az Egyesült Államokban folytatott tanulmányaiból tért vissza, elmondta, hogy a református világ legnagyobb kommunikátoraként emlegetik Sproult, én pedig arra gondoltam, hallanom kell őt valahogy. Nem is sejtettem, hogy néhány évvel később egy tanácskozáson találkozni fogunk az államokban. Barátok lettünk, és hamarosan meghívott előadónak különböző Ligonier-konferenciákra. Amikor rá gondolok, gyakran eszembe jutnak Augustinus szavai Ambrosiusról, Milánó püspökéről. Nemcsak a tanítását és prédikációját értékelte, hanem azt is, hogy kedves volt hozzá. Sproul sírkövén ez áll: „Kedves ember volt, aki egy még kedvesebb Megváltót szolgált.” Közeli barátként gondolok rá mindig. A Ligonier az ő munkája nyomán lett azzá, ami ma, vagyis olyan, a világot átkaroló szervezetté, amely több nyelven szolgálja a gyülekezeteket az Újuljatok meg elmétekben! című programsorozattal, valamint konferenciákon, videós tanítási sorozatokkal, amelyeket gyakran használnak házi csoportokban vagy felnőtt-bibliaórákon. De a könyvkiadás és nem utolsósorban a The Reformation Study Bible révén is segít. Említsük még meg a börtönökben végzett szolgálatukat is.

Tanítása folyamán többször hangsúlyozta, mennyire létfontosságú megértenünk, hol jelölte ki a helyünket Isten az örökkévaló tervében. Miért?

Ez mindig is fontos volt – ezért ad Isten Igéje annyi útmutatást erről. De talán különösen lényeges ez a mi számunkra, akik ma a nyugati világban élünk. Azt hiszem, az egyház csak lassan ismerte fel az európai felvilágosodás kulturális hatását, amely olyan gondolkodókhoz kötődik, mint Immanuel Kant, a skót David Hume, Karl Marx vagy Sigmund Freud. Lassan itatták át a gondolkodásunkat, aminek következményét most fiataljaink küzdelmeiben látjuk, például hogy a korszellem szerint saját maguknak kell eldönteniük identitásukat. A társadalom eltávolodik a világ belső értelemmel és céllal megáldott szemléletétől, és olyan irányba mozdul el, amely lehetővé teszi, hogy az egyén maga teremtse meg az értelmet és a célt. A kisgyerekeket hercegeknek és hercegnőknek nevezik, hogy növeljék az önbizalmukat, majd a tinédzsereknek azt mondják, döntsék el ők a nemüket. A nyugati kultúrában bekövetkezett összeomlásnak van teológiai értelmezése: ha tagadjuk Isten létezését vagy az életben elfoglalt helyét, annak elkerülhetetlen következménye, hogy súlyosan sérül az az igazság, amely szerint az ő képére és hasonlatosságára teremtett minket. Ha ez megtörténik, akkor dominóhatásként felborulnak a nemi szerepek, nem tudjuk megkülönböztetni a férfiakat és nőket. Ebből a sorból kilógnak a keresztyének, különösen a fiatalok. Hiszen tudjuk, Isten tervében hol a helyünk. Világos számunkra, hogy képmására teremtettünk. Hisszük, hogy bukott emberi voltunk ellenére kegyelme által helyreállít, fokozatosan, de valóban Krisztus hasonlatosságára formál bennünket. Ekkor kerül helyére, válik érthetővé identitásunk, ez ad méltóságot és stabilitást. Tehát miközben egyfelől tanúi vagyunk a keresztyénség összeomlásának, másfelől az evangélium valódi gyümölcse sóvá és világossággá tesz minket, és a hívők közösségének hegyen épített városát nem lehet elrejteni.

Hogyan tudjuk jobban tükrözni Krisztust a világunkban?

Emlékszem, tinédzserként éppen ebben a kontextusban döbbentett meg két kijelentés, amelyeket XIX. századi lelkészektől olvastam. Az egyik Edward M. Boundstól származik, aki metodistaként így fogalmazott: „Folyamatosan arra törekszünk, hogy új módszereket találjunk ki az evangélium terjesztésére. Isten módszere az ember. Az egyház jobb módszereket keres, Isten jobb embereket.” Olvashattam a fiatal skót lelkész, Robert Murray M’Cheyne gondolatait is, amelyek szerint „Isten nem annyira a nagy ajándékokat használja, mint inkább a Jézushoz való nagy hasonlóságot”. Mindketten igyekeztek hangsúlyozni, hogy a keresztyén élet végtelenül egyszerű, nem igényel agysebészi felkészültséget. Minél jobban megismerjük Krisztust az Ige által, az ő jelenlétében élünk, bízunk benne szeretettel, és a Szentlélek segítségével engedelmeskedünk neki, annál inkább hasonlóvá válunk hozzá. Vagyis világosság leszünk az Úrban. Krisztus tükrözésének nem az a lényege, hogy időnként felkapcsoljuk a villanyt, hanem egyszerűen és kedvesen élünk. Amikor ez megtörténik, ahogy Péter utal rá, az emberek elkezdik kérdezni tőlünk „a bennünk élő reménység okát”. Tanul hatunk evangelizációs technikákat arról, hogyan tegyünk fel kérdéseket az érdeklődőknek. De ha a kívülállók nem faggatnak bennünket, akkor meg kell vizsgálnunk, a hiányosság oka vajon nem a mi keresztyén életünk szegénységében rejlik-e. Ezt különösen nagy próbatételnek tartom.

Miben lát a leginkább szükséget az egyház Nyugaton, közelebbről Skóciában?

Mindannyiunknak éreznünk kell annak terhét, hogy szükséges Istenhez könyörögnünk, támasszon az evangélium hirdetésében különösen is tehetséges embereket, és velük együtt keljenek életre gyülekezetek, amelyeknek gondjuk van a szomszédok, a barátok, a munkatársak Jézushoz vezetésére. Nekem úgy tűnik, jobban lefoglal minket bibliai ismereteink növelése, mint az evangélium üzenetének eljuttatása az elveszettekhez. Ráadásul a minket körülvevő kultúrában létfontosságú, hogy erős keresztyén családokat építsünk, és olyan gyülekezeteket, amelyek maguk is családként működnek. Úgy hiszem, az egyházra a legkifejezőbb újszövetségi kép a család. A Krisztus-test, a menyasszony, a lelki ház mind nagyszerű metaforák, de mivel Isten gyermekeivé lettünk, így az ő családjához, a Krisztusban újjászületettek közösségéhez tartozunk. A jelenlegi társadalomban, ahol a családi élet szétesőben van, a keresztyén otthonok és a gyülekezetek Krisztusra mutató világítótoronyként tűnhetnének ki.

Mi tesz bennünket érettebbé a mai világban?

Használjuk a kegyelem eszközei! Isten azért adta nekünk az Igét, hogy elmélyüljünk. Elérhetővé tette az imádság kiváltságát. Rendelkezésünkre bocsátotta a keresztség és az úrvacsora szentségeit, a gyülekezet közösségét. A nyomorúságot és a próbatételeket pedig arra használja, hogy megerősödjünk a kegyelemben. Oltsuk a szomjunkat a Szentírással, és természetesen, ha lehetőségünk van az Igével való szolgálatra, akkor a Lélek ereje által tegyük! Amikor Jézus az érlelődésről beszél, a szőlőtő és a szőlővesszők képét használja a János evangéliumának tizenötödik fejezetében annak illusztrálására, hogy ez csak őbelőle táplálkozhat. A gyümölcs ebben az összefüggésben a keresztyén jellem, a keresztyén érettség. Kiemelten hangsúlyos: Isten nekünk adta a gyülekezet közösségét, ahol látjuk mások példáját. Pál azt mondja: „Legyetek a követőim, amint én is követője vagyok a Krisztusnak.” Nem úgy történik a változás, hogy valaki rám szól: nőj, nőj, nőj! Ám ha elég közel vagyok a gyülekezetem tagjaihoz, és látom, hogyan változnak, mélyül a hitük, így növekedhetek én is. Jól összegzi mindezt Lukács Az apostolok cselekedeteinek második fejezetében, a 42–47 versekben: kötelezd el magad a bibliai tanítás mellett a Szentírás rendszeres olvasásával és tanulmányozásával; vesd bele magad egy élő helyi gyülekezet életébe, ahol istentisztelet, bibliai tanítás, imádság és gondoskodó közösség áll rendelkezésedre, és ahol gondot fordítanak az evangélium terjesztésére és az elveszettek elérésére. Más szavakkal: törekedj arra, hogy mindez valósággá váljon az életedben!