Molnár Ambrus lelkipásztor teológus korában „találkozott” Joseph Aloisius Ratzingerrel, akiről mint kiváló teológusról nyilatkozott egyik lelkésztársa. Az ajánlás hatására a könyvein keresztül ismerkedett meg az akkor már XVI. Benedek néven regnáló egyházfővel. Molnár Ambrus saját gondolkodása szempontjából az egyik legnagyobb hatást gyakorló könyvnek nevezte a Hit, igazság, tolerancia című művét, és éppen ezért az egyik kedvenc teológusaként hivatkozott a nemrég búcsúztatott pápára.
Mi fogta meg a munkásságában?
Tőle tanultam meg, hogy mit jelent teológiailag gondolkodni, mit jelent Jézust mindennél jobban szeretni, mit jelent ezt a világot és a világ folyamatait komolyan venni. Megfogott az a szeretete és ragaszkodása az evangéliumhoz, Istenhez, ami a művein keresztül egyértelműen érződik.
És mit jelent teológiailag gondolkodni?
Amikor a keresztyénség és az azon kívül eső világ viszonyáról értekezik, akkor például Ratzinger nem olcsó, hangzatos, de semmitmondó dolgokkal üti el az egészet, hanem belemegy az eszmetörténetbe, a társadalmi helyzet megváltozásába, és azokba a konfrontációs helyzetekbe, amelyek a korunkat meghatározzák és amelyek kihívások elé állítják a hitünket. Ezeken keresztül vallja meg Isten igazságát. Számomra rendkívül szimpatikus volt a műveiben, hogy komolyan veszi a keresztyénséget övező gyanakvást, hogy vannak kérdések a keresztyénséghez, de komolyan veszi azt is, hogy Isten igéje megállja a helyét, és vannak jó válaszok a felmerült kérdésekre. Az ő sajátossága az, hogy nemcsak a jelenkort vizsgálja, hanem feltárja azokat a szellemtörténeti folyamatokat és elemzi azokat a kulturális sajátosságokat, amelyek elvezettek oda, hogy manapság a keresztyénséget lejártnak, meghaladottnak és tudománytalannak tartják. Így őszintén és alaposan mutatja fel Isten szavának az igazságát. Például azt írja: „A kereszténység két egymással látszólag ellentétes alapelve, a metafizikához és a történelemhez való kötődés kölcsönösen feltételezik egymást és egymáshoz tartoznak; együtt védelmezik meg a kereszténységet mint az igaz hitet.” Amikor a Bibliáról beszél, ő nemcsak olyanoknak akarja megmutatni Krisztus igazságát, akik ebbe a hagyományba szocializálódtak, hanem egy abszolút szekuláris világban áll ki amellett, hogy a Bibliának van igaza. Teszi mindezt azért, mert tudja, hogy a másik embernek is Krisztusra van szüksége.
XVI. Benedek pápa
Ez annyira nem áll messze a protestáns gondolkodástól.
Egyáltalán nem. Talán ezért van, hogy csak kétféle vélekedéssel találkoztam vele kapcsolatban protestáns oldalon. Az egyik, aki nem ismeri, nem olvasta és ezért legfeljebb indulati szinten tud róla nyilatkozni. A másik, aki olvasta, és látja, hogy egy olyan emberről van szó, aki teológiailag hihetetlenül művelt és mindennél jobban szereti Krisztust. Ugyanakkor mindez nem azt jelenti, hogy én mindennel egyetértenék, amit ő ír, mert megvannak azok a felekezeti különbségek, amelyeket egyébként ő nem elrejt, vagy nem beszél róluk, hanem világosan és egyenesen szól ezekről.
Van, amit elolvasásra érdemesnek tart ma is a művei közül?
Igazából én az összes könyvét ajánlanám. Annak, aki keresztyén, azért lehet hasznos, mert nála jobban megértheti a Biblia mély igazságait, az pedig, aki nem keresztyén vagy az egyházon kívül van, megértheti, hogy az egyház mit és miért vall, hogy a keresztyénség miről szól. Érdekes egyébként, hogy könyveinek a nagy része általában hiánycikk. Mindenkinek ajánlanám a Názáreti Jézus című művét, amelyről az egyik református püspök úgy nyilatkozott, hogy az az egy baj van vele, hogy nem egy protestáns írta…
Az Isten projektje című könyvben fantasztikus, ahogyan a teremtést és a megváltást mint újjáteremtést összehasonlítja. Ebben a könyvben például ezt is mondja: „A jánosi szimbolikus nyelv logikája szerint tehát a kereszt, amely az egész paradicsomi történetet beemeli a krisztológiába, nem más, mint az élet számunkra újra elérhetővé vált fája.”
Ebből is látszik, hogy ő maga a Bibliáról is mint egészről gondolkodott, mint Krisztusról szóló és Krisztushoz vezető könyvről. Már rajtam kívül más is megállapította, de az ő munkásságában meg lehet tapasztalni, hogy milyen az igazi ökumenizmus. Ennek a lényege nem más, mint amit Jézus kérdez Pétertől: „Simon, Jóna fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” (Jn 21,15). Akik erre azt mondják, hogy „igen”, azok igazából egy testvéri mély közösséget alkotnak. Ratzingernek erre az a válasza, hogy igen, Kálvinnak is az a válasza, hogy igen, és az enyém is az, hogy igen.
Példaként tud rá tekinteni? És ha igen, miben?
A bátorságában. Ő azokban a kérdésekben, ahol tétje volt az evangélium melletti kiállásnak, ahol az egyház és a világ konfrontálódott, bátran meg mert szólalni. Tette ezt azzal a higgadtsággal, szeretettel és bizonyossággal, hogy Istennek igaza van, és ez az az igazság, amely jó irányba terelhet bennünket társadalmi kérdésekben is. Mindenekelőtt pedig az üdvösség viszonyában.