Elena és Remény két egyetemista, akik azért döntöttek tanulmányaik szüneteltetése mellett, hogy egy évig az evangéliumot hirdessék valamely iszlám országban. A Magyar Pünkösdi Egyházhoz tartozó, csak missziós nevükön megismerhető lányok ezt megelőzően elvégezték a felkészítő, felekezetfüggetlen Vision Schoolt, amelynek eddig még nem volt református növendéke. Beszélgetésünkből kiderül, miért döntöttek a külmisszió mellett, milyennek ismerték meg Isten szívét, mit jelent örökbe fogadni egy országot, milyen egy misszionárius napirendje, és hogyan változtatja meg az ember életét egy Istennek odaszánt év.
Amíg Magyarországon nagy esély van rá, hogy az emberek hallják az evangéliumot, a világ több száz népcsoportjához a legfőbb örömhír még nem ért el. Az iszlám országokban nem alapvetés a gyülekezetek megléte, az ottaniak Jézusról csak mint prófétáról hallottak, vagy nem tudnak más vallásról az iszlámon kívül.
Egy budapesti kávézóból, ahol dicsőítő zene szól, szinte felfoghatatlan ez, amit egyik beszélgetőtársam, Remény több mint három éve értett meg a Vision Schoolban. A lányok először a gyülekezetükben, korábbi résztvevők beszámolóit hallva találkoztak a Vision Schoollal. Remény először az egyetemre és időhiányra, Elena pedig visszahúzódó személyiségére hivatkozva mondott nemet a misszióra, de a lehetőség és a felhívás folyamatosan szembejött velük, így mégis belevágtak. Reményt a nyolc vasárnapon át tartó foglalkozás eleinte nem mozgatta meg, később vált igazán lelkessé és kapott indíttatást arra, hogy kilépjen és más népek közé menjen. Őszintén mesél arról, hogy a missziói képzés elvégzése után távol került ettől a közegtől, Isten azonban újra és újra megszólította: szeretné, ha elmenne egy kéthetes kiküldetésre.
Az alkalmak során a résztvevők olyan iszlám országokat ismernek meg, mint Afganisztán, Irak, Jordánia, Marokkó, Nigéria, Pakisztán, Szíria, Szomália és Törökország. A végén ezek közül örökbefogadnak egyet, ami az ottaniakért való imádságban jelent nagyobb elköteleződést, még mielőtt egyáltalán belépnének az adott országba. Remény első útja elmondása szerint élete legformálóbb két hete volt. Ott döntötte el, hogy további egy évet is a misszióra szánna.
A képzés során Isten Elenát is megérintette, aki bár bevallja, hogy az első kéthetes kiküldetésén nehéz volt minden nap kilépni, beszélgetést kezdeményezni és megosztani az evangéliumot, mégis rengeteget formált rajta. Hazatérve is szolgálni kezdett, ez újabb két hétre ösztönözte, amely alatt elhatározta, hogy egy teljes évre szeretne elköteleződni a misszióban. Mindezek után a végleges döntést nem volt nehéz meghozniuk – a szüleiknek annál inkább. Féltették a gyermeküket, kifejezték, hogy hiányozni fognak a hosszú távollét alatt, ráadásul aggódtak a tanulmányaikért. Remény édesanyjának azonban mindvégig sokat jelentett a gyülekezet bátorítása.
A missziós szervezet egy olyan országot javasolt, ahol a lányok korábban még nem jártak. Ez valamelyest felülírta az eredeti elképzeléseiket, de imádsággal fogadták el. Az nem érte őket meglepetésként, hogy itt is illegális a helyieket a keresztyénségről tanítani. A külföldiek szervezhetnek maguknak gyülekezetet, de erre nem bátoríthatják nyilvánosan az ott élőket – avat be Elena. Remény komoly fizikai kihívásokra készült, hiszen előző missziós terepén napi két óra áramellátással, a fűtés és a meleg víz hiányával kellett beérniük a téli hónapokban. Szinte várta, hogy a lelkiek mellett fizikailag is edződjön, azonban érkezésekor a városuk szinte budapesti kényelmet idézett fel benne. Ráadásul akkor, amikor először kimentek az utcára, senkivel nem találkoztak. Akkor minek vagyok itt? – tette fel magának a kérdést.
Elena számára más jelentette a megdöbbenést: egy gyönyörű hotel után a második napon megérkeztek állandó szálláshelyükre, egy lelakott házba. Néhány hónap után belőle is feltört a kérdés, és őszintén vállalja: akkor haza is akart jönni. Bár megtehette volna, előbb felkereste az egyik szolgálót, akivel közösen imádkoztak. Élményéről úgy mesél, mint élete legmélyebb imájáról, amelyben bocsánatot kért Istentől, aki ide hívta, és akinek a trónon ülőként az övénél magasabb tervei és gondolatai vannak. Ahogy visszaemlékszik, Isten az egy év alatt sokszor erősítette meg az üzenettel: veled vagyok. Remény számára fél év elteltével jött a mélypont: miért kell mindez, ha nem látjuk a gyümölcsét? Kedvetlen lett a szolgálatban, és saját elhívását is megkérdőjelezte. Végül egyik tanára rámutatott, hogy benne is megvan az a látásmód, ahogyan Isten tekint az itteni emberekre, így végül helyreállt az Istenbe vetett bizalma.
Mivel beszélgetésünk során a lányok többször utalnak a „szívre”, muszáj megkérdezni tőlük, ez pontosan mit jelent. Elena magyarázata nyomán már cseppet sem tűnik elvontnak a fogalom. Számára azt a megtört, elkeseredett szívet jelenti, amivel Isten is gondol az adott nemzetre. Ezt a lelkületet ajándékba kapva érti meg az ember, mennyire sírhat Isten a sötétség felett, amiben ott élnek, és miközben nem megy közéjük senki, hogy Jézusról beszéljen nekik, végül már szinte a kövek kiáltanak. Ahogy megkapják ezt a szívet, lelkületet, abból az evangélium hirdetése fakad. Mert őszintén szeretnénk rajtuk segíteni – beszél motivációjukról Elena. Remény kiemeli, hogy ez nem csak más nemzetekre vonatkozhat: ő hazatérve az egyetemen vette észre, hogy ott nincs semmilyen keresztyén kör, a hallgatótársainak azonban óriási szüksége van Istenre.
A kinti egy év alatt meghatározott napirend szerint éltek, amelynek részét képezte a testi és lelki edzés: a közös és egyéni bibliaolvasás, a dicsőítés és imádság, a nyelvtanulás és a torna. Délután pedig küldetésük legmeghatározóbb eleme következett: kettesével-hármasával léptek ki a város forgatagába, hogy idegeneket szólítsanak meg. Beszélgetést kezdeményeztek, és ha valaki meghívta őket az otthonába, akár estébe nyúlóan maradtak. Veszélyt az egy év során egyáltalán nem tapasztaltak: az udvarolni szándékozó fiúk tiszteletben tartották nemleges válaszukat, az otthonokban megismert édesanyák pedig rögtön a szárnyaik alá vették őket, a védelmüket élvezték. A belső feszültségek sokkal inkább jelentettek veszélyt a háromfős csapatuk egységére, amit lelki-szellemi támadásként éltek meg. Végül megtapasztalták, valójában áldást jelent a különbözőségük, ami igazán összekovácsolta őket. Folyamatosan segítették, bátorították egymást a visszajelzéseikkel.
Amikor a kintlétük eredményeiről, gyümölcseiről faggatjuk őket, Remény elsősorban a saját fejlődésüket emeli ki áldásként, hiszen szinte más emberként jöttek haza. Látták Istent munkálkodni gyógyulások, szabadulások, a helyiek megtérése és gyülekezetbe tagozódása révén, de a legnagyobb áldásnak Elenával együtt azt tartják, hogy az egyik ottani barátjuk megtért. Lelkesen mesélnek az első találkozásról, amely teljesen hétköznapi volt, még nem is beszéltek neki az evangéliumról, hanem a személyes kapcsolatot kezdték felépíteni, ráadásul ők kaptak segítséget a lánytól. Több hónap telt el, mire elhívták egy istentiszteletre, amelynek a végén a bűnről volt szó. Amikor arról beszéltek neki, hogy Isten az ő bűneit is megbocsátja, ha elfogadja Jézust megváltójának, szinte rávágta: jó, ő átadja az életét. Azt mondta a lányoknak, ez élete legboldogabb napja, mert rájött, mi az igazság, de ezzel együtt nagyon szomorú is, mert a családja és az országában élő emberek nem ismerik Jézust mint igazságot. Kívülről nézve kevésnek tűnhet egy ember megtérése ahhoz képest, hogy egy év alatt akár több ezer emberrel is beszéltek, de Remény szerint a számára fontos 2Tim 2,2 („És amit tőlem hallottál sok tanú előtt, azokat add át megbízható embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek.”) is alátámasztja, hogy sokkal messzebbre tud elérni az evangélium egy olyan ember által, aki a saját nyelvén kezdi el hirdetni a környezetének. A lány később saját barátait is elhozta a gyülekezetbe, majd az öccse előtt is vállalni merte, hogy keresztyén lett, és hogy többé nem mondja el az iszlám imáját, mert az nem az igazság.
Történelemformálók a végső határig – Isten történelme folyamatosan halad előre az evangélium által, és amint ebbe mi is belelépünk, történelemformálókká leszünk – fogalmaztak a lányok
Remény azt mondja, muzulmánok között szolgálni nagy lépésnek tűnik, de mindaz, amit a hírekben hallunk róluk, csak egyféle kép, Istennek pedig sokkal mélyebbre ható terve van, mint amit a világ próbál bemutatni. Ők maguk is megtapasztalták, hogy ha Isten elhív, akkor meg is véd, ételt, takarót vagy éppen pizsamát ad, a tenyerén hordoz, azaz betartja, amit megígért a tanítványai kiküldésekor is, és betölti minden szükségüket. Kintlétük alatt kézzelfoghatóan tapasztalták meg az imádság erejét, Isten munkáját, ami az itthoni hétköznapokba visszatérve sem múlik el nyomtalanul. Elena félelme, hogy nem fogja találni a helyét itthon, hamar eloszlott. Azt tapasztalja, hogy ő maga is teljesen kicserélődött: korábban szorongó volt, most azonban Isten nyugalma uralkodik benne. Mindketten kihívásként emelik ki, hogy itthon most más a feladatuk, és újra a tanulást kell prioritássá tenniük. Odakint pedig akkor érezték igazán hasznosnak egy napjukat, ha már találkoztak valakivel, akkor tettek igazán valamit, ha legalább egy emberrel megosztották az örömhírt. Ahogy Remény fogalmaz: amíg kint tudta, hogy Isten királyságát építi, itthon ez nem olyan kézzelfogható. Időközben az is egészen átalakult, hogy milyen szívvel végzik az itthoni szolgálatukat. Elena őszintén vállalja, hogy amíg kint adott volt a napi bibliaolvasás, most nehéz benne kitartónak lennie. Reményt pedig Isten most arra tanítja, hogy amikor az otthon megszokott falai közül való kilépéssel nem építheti az ő országát, akkor is fenntarthatja vele a kapcsolatot és elmélyülhet az Igében, valamint imádkozhat a szaktársaiért. A lányoknak különleges többlet, hogy a közösen megélt misszió révén a kapcsolatuk is mélyült, ami nem csak szélsőséges helyzetekben jelent erőforrást.
A Vision School egy missziós képzés, de a technikai felkészítésen túl sokkal inkább formálja az ember szívét, valamint felnyitja a szemét arra, hogy van a szolgálatnak olyan része, amihez ki kell lépni a megszokottból. A képzés rávilágít Isten tervére és történetére, hogy miért fontos az evangélium, és hogyan tud valaki túllépni saját gátlásain, félelmein, hogy egy barátjával megossza azt, vagy hogy elkezdjen barátkozni egy szomszédjával. Hangsúlyozzák, hogy a képzés önmagában még nem jelent elköteleződést a külföldre utazásra: sokkal fontosabbnak tartják, hogy a résztvevők meglássák, Istennek milyen hatalmas terve van. A Vision School ökumenikus szervezet, amelynek református összekötője Dobos Ágoston békésszentandrási református lelkipásztor. Áprilisban kezdődő képzésükről a dobos.agoston@gmail.com e-mail-címen vagy közvetlenül a Vision School alábbi felületén lehet érdeklődni.