Miért csak a magyaroknak lehetett diáktársasága Wittenbergben? Miért tartottak nekik külön latin nyelvű áhítatot? Hogy kerültek hordókba a könyvek? Ezekre és hasonló kérdésekre kaphatnak választ interjúnkban Szabó András irodalomtörténésztől, aki Natio Ungarica című német nyelvű kiadványáért elnyerte az Év Publikációja díjat a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán. A könyv a wittenbergi magyar diáktársaság történetével foglalkozik, amely társaság névsorában olyan nevekkel találkozhatunk, mint Károli Gáspár vagy Melius Juhász Péter.
Szabó András július 8-án az Év Publikációjáért járó oklevéllel
– Miért fontos, hogy készüljenek ilyen munkák a wittenbergi magyar diákokról, és miért érdemes ezeket németül is kiadni?
– Magyar szempontból azért lényeges, mert a Magyar Református Egyház megalapítói és az egyház életének első nemzedékei még főleg Wittenbergbe jártak egyetemre, tehát ha az ő munkásságukat meg akarjuk ismerni, meg kell néznünk azt is, hol tanultak, kik tanították őket, mit hoztak haza onnan. A kérdés másik oldala: azért volt érdemes ezt vezető német kiadónál is megjelentetni, mert a wittenbergi egyetem történetéhez is hozzátartozik, hogy létezett ott egy magyar diáktársaság. Élénk kulturális életet éltek, sok kiadványt megjelentettek, kapcsolatokat építettek a helyiekkel: nyomot hagytak.
– A mostani kiadvány a Coetus Ungaricusnak fordított, kissé átdolgozott kiadása. Milyen eltérések vannak a német és a magyar edíció között?
– Viszonylag korán elkészült a fordítás, tehát sok minden még nem változott. A kutatás azóta is folytatódik; sokkal több mindent változtatnék, ha most jelenne meg. Egy-két olyan elem belekerült, amelyet már az újabb kutatások hoztak magukkal. Másrészt: figyelembe kellett venni azt is, hogy német olvasóknak készül a könyv, tehát bizonyos fogalmakat el kellett magyarázni, olyanokat, amelyek a magyar közvélemény számára ismerősek, viszont a németeknek nem egyértelműek. Át kellett fogalmazni úgy, hogy a német tudósok, illetve az olvasóközönség tagjai is értsék.
– Hogy fogadták a könyvet a német tudományos közegben?
– Egyelőre még nem tudok német kritikáról vagy recenzióról. Egy cseh kolléganő írt róla recenziót, aki szintén hasonló területen kutat, csak éppen cseh oldalon. Ő mintát kapott így, hol érdemes kezdeni a kutatást, és hogyan érdemes összeállítani egy ilyen könyvet.
– Aki kézbe veszi a kötetet, milyen ismertebb nevekkel találkozhat?
– Ahogy már említettem, a református egyház későbbi alapítóival találkozhat. Maga a diáktársaság 1555-ben alakult meg. Melius Juhász Péter, Károli (Károlyi) Gáspár, sok ismert lelkész meg egyházi vezető, debreceni és sárospataki tanárok, több XVI. századi püspök, az esperesekről már nem is beszélve – lényegében az egész egyházi vezető réteg tagjai a korai időkben Wittenbergben tanultak.
– Van-e esetleg olyan kedvenc élettörténete a feldolgozottak közül, amit akár részben, vagy egészben a munka során ismert meg.
– A legtöbbet már ismertem, mert régóta foglalkozom a korszakkal irodalmi szempontból. De e munka folyamán tisztázódott egy-két olyan életrajz, amelyek korábban zavarosak voltak. Példának okáért: Ilosvai Benedek református lelkész evangélikusként indult, aztán református lett, Északkelet-Magyarországon, Zemplén megyében működött. 1571 után Erdélybe ment, Gyulafehérváron lett a város vezető lelkésze. Gyulafehérvár volt akkor az Erdélyi Fejedelemség központja, tehát nagyon fontos tisztséget kapott. A fehérvári dóm akkor református templom volt, ő annak a lelkésze lett. Érdekes: kiderült, hogy két állása volt. Ezt korábban nem tudtuk ennyire világosan. A lelkészség mellett ő vezette a helyi levéltárat, az Erdélyi Fejedelemség hivatalos állami levéltárát. Egy másik példa Laskai János debreceni református tanár története. Nagybányán és Kolozsváron is tanított, a pályáját ő is Gyulafehérváron folytatta. Korábban azt gondolták, két külön személyről szólnak az ismert adatok. Külön cikket, tanulmányt is írtam egyébként a munka során tisztázott életrajzokról.
Wittenberg látképe 1536-ban. Idősebb Lucas Cranach német festő műve
– Miben volt különleges a magyar diákok társasága?
– Mindenekelőtt abban, hogy elméletileg nem lett volna szabad ilyen diáktársaságot alapítani a Wittenbergi Egyetemen, mert az egyetem törvényei ezt tiltották. Mégis kijárta nekik Luther reformátortársa, Philipp Melanchthon, aki Luther halála után egyértelműen a wittenbergi egyetem szellemi vezetője volt. Mivel nagyon szerette a magyar diákokat, 1555-ben lehetővé tette, hogy az egyetem törvényei ellenére mégis alapítsanak diáktársaságot. Ami még különlegesnek tekinthető: párhuzamos oktatási rendszert is kialakítottak. A wittenbergi magyar diáktársaság tagjai egyre inkább a reformátusok közül kerültek ki az 1560-as évektől kezdve, miközben az egyetem egyre inkább evangélikus lett. Ez az a korszak, amikor a nagy protestáns felekezetek megszilárdultak. És úgy oldották meg a kérdést, hogy a diáktársaságnak saját belső oktatási szisztémája volt, előadásokat, vitákat tartottak, beszédeket mondtak az összejöveteleken, lényegében külön életet éltek az egyetemen belül.
– Gondolom, saját könyvtáruk is volt. Említi is a könyvben, hogy tiltották az könyvvásárlás miatti adósságba kerülést.
– Volt egy közös könyvtáruk, viszonylag kicsi, de a diákok többsége – mivel a három részre szakadt Magyarországon a könyvkereskedelem akkor nehézkesen működött – a könyvei többségét ekkor vásárolta meg. A könyv viszont nagyon drága volt, sokszor hitelbe is vásároltak, és nem biztos, hogy ki tudták fizetni. Erre vonatkozott az említett tiltás. Egész furcsa esetek is adódtak. Az 1590-es években az egyik leggazdagabb wittenbergi könyvkereskedő az egyik fiát magyarországi és erdélyi körútra küldte, hogy szedje be az adósságokat az egykori wittenbergi diákoktól. Olyan esetről is tudunk, amikor nem tudták kifizetni az adósságot, és hazatéréskor ott kellett hagyniuk a könyveket Wittenbergben.
– Amikor mégis sikerült elhozni, akkor milyen módon szállították ezeket haza? Egy helyen hordók használatáról írt.
– Nagyon nehéz volt a könyvszállítás. A kötetek sokkal vastagabbak és nehezebbek voltak. Vastagabb papírra készültek, általában bőrkötéssel, és abban sokszor fatáblát alkalmaztak merevítésre. A közlekedés sem egészen olyan volt, mint ma, tehát legfeljebb szekérrel lehetett ezeket hazahozni. Nagyon sokszor valóban hordóba rakták őket, mert az volt a legegyszerűbb szállítási mód, hogy a könyvek ne sérüljenek. Ennek a szállítási formának a másik oka az lehetett, hogy ne kobozzák el őket, hogyha mondjuk Ausztrián keresztül kellett hozni őket. A Habsburg-kormányzat már akkor is nagyon erőteljesen a katolikus egyházat támogatta, különösen Rudolf császár idejében, tehát a cenzúra is közbelépett, és a könyvelkobzástól is félni kellett, úgyhogy elrejtették a könyveket.
– Említette, hogy Wittenbergben a magyar diákok többsége inkább a svájci irányzat felé hajlott. Hogyan zajlott az ő hitéletük Wittenbergben?
– Melanchthon igyekezett közvetíteni a reformáció különböző irányzatai között, és iparkodott a svájciakkal is jóban lenni. Van olyan teológus, aki szerint Melanchthonra és a követőire külön reformációs irányzatként kell tekinteni. Mindenesetre azt tudjuk, hogy amíg Melanchthon élt, azoknak a diákoknak, akik nem tudtak jól németül – márpedig a magyar diákok többségét ez jellemezte –, azoknak tartott külön vasárnap reggeli áhítatot. Ezen a magyarok mellett főleg lengyelek és franciák vettek részt, akik nem tanultak meg jól németül, és e latin nyelvű áhítatra jártak. Később is, amíg lehetett a magyar diákoknak, ezt a külön áhítatot megtartották. Egyébként a magyar diákok közül, a legtöbben a teológiára jártak, amely viszont egyre inkább az evangélikus, lutheránus irányba tért el, ezért a református hittételeket egymás között önképzőkör módjára tanulták.
Szabó András legközelebb Szenczi Molnár Albert levelezésével szeretne foglalkozni, tervei szerint utána tér majd vissza a wittenbergi magyar diáktársaság témájához
– A diákéletnek általában nem csak a tanulás a lényege. A wittenbergi diáktársaság kapcsán is találkozhatunk érdekes, vidám történetekkel?
– Nagyon sokféle feljegyzés fennmaradt, az akkori mindennapi élet különböző jelenségeiről, eseteiről. Ahol egyetemista diákok vannak, ott mindig voltak fegyelmi problémák is. Az egyetem szabályaiból is lehet látni ezt, mert amit többszörösen is tiltanak, az valószínűleg létező jelenség lehetett. Tiltották például a fegyverviselést. A magyar diákok is karddal az oldalukon érkeztek meg Wittenbergbe, és hiába tiltották nekik a viselését, különösen a nemesi származásúak ezt egyfajta rangjelzésnek is tartották. Másfelől a diákok nemcsak a tantermeket, hanem időnként a kocsmákat is látogatták, és előfordultak éjszakai rendbontások is. Tiltották az Elbában fürdést is, mert veszélyesnek ítélték, de különösen nyári időben nehéz volt megakadályozni. Fegyelmi problémák, verekedések, párbajok nagyon sokszor előfordulnak az iratokban. Tegyük hozzá: a magyar diáktársaság tagjai között viszonylag ritkább volt ez, tehát büszkék lehetünk az őseinkre, hogy ők ezekben a kihágásokban kevésbé vettek részt.
– Milyen további kutatási lehetőségek vannak még ezen a területen?
– Az egyik: újabb és újabb kiadványok kerülnek elő. Európában folyamatosan digitalizálják a régi könyveket, és olyan új nyomtatványok kerülnek elő, amelyeket magyar diákok Wittenbergben jelentettek meg, és melyeket eddig egyáltalán nem ismertünk. Ilyenek a könyv megjelenése óta is meglehetősen nagy számban bukkantak fel. A másik fejlemény: az életpályákat még jobban meg tudjuk ismerni. Amikor a könyv megjelent, erdélyi történész és egyháztörténész kollégák közelebbről megnéztek életrajzokat, és kiegészítették a saját adataikkal, amelyeket levéltárakban és könyvtárakban kutattak fel. Érdemes elővenni a már ismert műveket is, és újra átvizsgálni. Én is megtettem a könyv megjelenése óta, hogy egy-egy olyan művet, amelyet ők Wittenbergben adtak ki, például latin nyelvű verseskötetet, alaposan megnéztem, és megpróbáltam elemezni. Emellett újra ki kell adni a diáktársaság névsorát is. Megvan az eredeti anyakönyvük a Debreceni Református Nagykönyvtárban. Ezt 1908-ban adta ki Thury Etele, meglehetősen sok hibával. Aztán 1941-ben Szabó Géza teológusprofesszor jelentette meg újra, de az sem tökéletes, így érdemes lenne ezt a diáknévsort jegyzetekkel, kommentárokkal újra hozzáférhetővé tenni.
– Öntől mit várhatunk legközelebb?
– Hosszú távon: biztosan elkészítem a diáknévsor újrakiadását. Rövidebb távon egyéb terveim vannak, mert régóta szeretném kiadni modern kommentárokkal Szenczi Molnár Albert levelezését. Ezt utoljára a XIX. század végén jelentették meg, ám azóta rengeteg új levél előkerült. Erre a munkára az elmúlt időszakban nem volt időm, de a következő egy évben ezen dolgozom majd, aztán szeretnék visszatérni Wittenberghez.