Az új kormány első egyházi–kormányzati oktatási egyeztetései után a református oldal szerint a kiválóság megőrzése, a méltányosság erősítése és a partneri együttműködés lehet a következő időszak kulcsa. Bruckner László, a Magyarországi Református Egyház Oktatási Szolgálatának főigazgatója lapunknak arról beszélt: az egyházak és az oktatási tárca első találkozása nyitott és konstruktív légkörben zajlott, miközben a református oktatásnak saját stratégiája mentén is világos elképzelése van a folytatásról. Az interjúban szó esik az öt egyház közös fellépéséről, a demográfiai csökkenés és a finanszírozás kihívásairól, a hittanoktatás helyéről, valamint arról is, miben kell önkritikusnak lennie a református iskolarendszernek.
Induljunk ki az elmúlt napok oktatáspolitikai fejleményeiből: miniszteri megszólalásokból, egyházi egyeztetésekből, a bizonytalanságokból és a lehetőségekből. Református szemszögből mi az, amit ma az oktatásban mindenképpen meg kell őrizni, mi az, amit érdemes megújítani, és mi az, amiről partneri együttműködésben kell beszélni?
Ha szabad, egy nagyobb történelmi ívvel kezdeném: 1948 előtt a magyar oktatási rendszer túlnyomó részét egyházi iskolák vitték. A református oktatás több évszázados hagyomány, ezt jól mutatják a nagy múltú iskoláink is. Ez a történet egyszerre szól hitbeli küldetésről és társadalmi felelősségvállalásról. A református iskola mindig több akart lenni egyszerű intézménynél: olyan helynek tekintettük, ahol a közösség a társadalom javára is dolgozik. Ezért számomra az első és legfontosabb válasz az, hogy meg kell őriznünk az oktatásban a kiválóságunkat, sőt fejlesztenünk kell azt. Biztató számomra, hogy az új kormányzati ciklus oktatási üzeneteiben egyszerre jelenik meg a méltányosság és a minőség. Ez a kettő szerintem nem egymással szemben áll, hanem kéz a kézben jár. A református oktatási stratégia is ebbe az irányba mutatott: egyrészt növelni kell a református hitbeli, másrészt a pedagógiai hozzáadott értéket is. Vagyis még jobb iskolákká kell válnunk. Nem rosszak az eredményeink, de nem szeretnénk megelégedni azzal, ami van.
Az elmúlt hetek egyik fontos fejleménye az volt, hogy a katolikus, református, evangélikus, baptista és zsidó egyházi fenntartók közösen is megszólaltak, és létrejött az Egyházi Oktatási Fórum. Mit jelent ez a gyakorlatban?
Ennek van előzménye. Már legalább négy éve rendszeresen találkoznak az evangélikus, baptista, katolikus és református oktatási vezetők. Nemcsak stratégiai vagy jogszabályi kérdésekben, hanem a mindennapi ügyekben is egyeztetünk. Két célunk volt: egyrészt megismerni egymás jó gyakorlatait, másrészt, ahol lehet, egységes szakmai álláspontot képviselni a kormányzat felé. A mostani forma ennek a természetes folytatása. Az az öt egyház fogott most össze, amelyek évtizedek óta, kormányokon átívelő megállapodások alapján működnek együtt az állammal. Ez a közös együttműködés nem valamiféle „ellenzéki kerekasztal”, hanem szakpolitikai partnerség szeretne lenni. Minél inkább egységesen tudják az egyházak képviselni a szakmai véleményüket, annál inkább érdemes odafigyelni rájuk. Ráadásul ez komoly társadalmi hátteret is jelent, hiszen több millió ember kötődik valamilyen módon ezekhez az egyházi közösségekhez.
Az Egyházi Oktatási Fórum és Lannert Judit oktatási és gyermekügyi miniszter első egyeztetése a partneri együttműködés lehetőségét erősítette meg
Mennyiben felelt meg a várakozásoknak az első találkozó Lannert Judit miniszter asszonnyal? Volt-e kézzelfogható eredménye?
A választások után jelentős társadalmi és politikai változás következett be, és ez természetesen minden oktatási szereplőt elgondolkodtat. Ilyenkor felerősödnek a félelmek is. A fenntartók, iskolaigazgatók, pedagógusok egyaránt keresnek bennünket, és kérdezik: mi jön, mire lehet számítani, szűkül-e a mozgástér, változik-e a finanszírozás, mi lesz a hittanoktatással? Ezek valós kérdések. Ehhez képest az első találkozást kifejezetten partnerinek láttam. Ha egy szóval kellene jellemeznem a légkörét, azt mondanám: nyitott volt. Mindkét fél kíváncsi volt arra, hogy mit várhat a másiktól. Számomra különösen fontos volt, hogy végül mindkét oldal megerősítette: konstruktív együttműködésre törekszik. Közös cél, hogy jobb legyen az oktatás. Jelen voltak a felsőoktatás, a szakképzés, a hittanoktatás, sőt a gyermekvédelem szakemberei is. Az egyházaknak ugyanis számos olyan jó gyakorlatuk van – például a gyermekvédelemben vagy a pedagógusképzésben –, amelyet fel tudtunk ajánlani a közös gondolkodáshoz. Ez szerintem jó alap.
Steinbach József: Megnyugtató volt a történelmi egyházak találkozója Tarr Zoltánnal
A Bruckner Lászlóval készült interjúhoz kapcsolódva Steinbach József püspököt, a Zsinat lelkészi elnökét is megkérdeztük arról a múlt heti találkozóról, amelyen a történelmi egyházak vezetői Tarr Zoltán társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszterrel, valamint a kormányzat képviselőivel egyeztettek.
Hogyan élte meg a találkozó légkörét?
Mindenkin érződött az izgalom és a feszültség, hiszen ez volt az első ilyen csúcstalálkozó a történelmi egyházak vezetői és az új kormányzat között. Ugyanakkor örömmel is érkeztünk, mert fontosnak tartottuk, hogy viszonylag hamar létrejöhetett ez a találkozás, és már az elején elhangzott az ígéret arra is, hogy a jövőben rendszeres szakmai egyeztetések követhetik majd ezt az első alkalmat. Noha mindenki készült a maga kérdéscsomagjával, ez a találkozó még inkább a bemutatkozásról, az ismerkedésről és az együttműködés fő kereteinek a kijelöléséről szólt. Nem mentünk bele minden konkrét ügybe, de több érzékeny kérdést így is érinteni tudtunk, és mindenki úgy állt fel az asztaltól, hogy nemcsak megkönnyebbült, hanem bizonyos értelemben meg is nyugodott.
Mely kérdésekben kaptak megnyugtató jelzéseket?
Az egyik ilyen a hittanoktatás ügye volt. Egyértelművé tették, hogy nincs szándék a jelenlegi rendszer megszüntetésére vagy gyors átalakítására, és ez számunkra azért is fontos, mert az elmúlt években erre a területre külön képzési és szakmai rendszer épült fel. Ugyancsak megnyugtató, hogy a következő tanév finanszírozása a megszokott rend szerint történik, így van idő a felkészülésre és az esetleges változások közös átgondolására. Abban is világos jelzést kaptunk, hogy ha bármilyen jelentősebb átalakítás merülne fel, az nem egyik évről a másikra történne.
Mit jelenthet a gyakorlatban a korrekt, depolitizált kapcsolat az egyházak és az állam között?
Azt, hogy az egyház nem kérni akar, hanem szolgálni és adni. Ha szükség van a közoktatási, szociális, közösségépítő és lelki szolgálatainkra, akkor ezt hűséggel végezzük, de közben fontos, hogy ne keltsük a politikai kiszolgáltatottság látszatát. Az egyház feladata nem az aktuálpolitikai szerepvállalás, hanem az, hogy azt a lelki és közösségi többletet adja a társadalomnak, amelyre szükség van. Éppen ezért én inkább abban bízom, hogy a következő időszakot a korrekt, nyitott és kölcsönös tiszteleten alapuló együttműködés jellemzi majd.
A találkozón, amikor a református egyházat bemutatta, mely területeket tartotta a legfontosabbnak kiemelni?
Azt szerettem volna világossá tenni, hogy a református egyház nemcsak önmagáért van jelen a társadalomban, hanem szolgálni akar. Ezért hangsúlyoztam a közoktatás, a felsőoktatás, a szeretetszolgálat, a gyermekvédelem és az ifjúsági munka területeit, vagyis azokat a pontokat, ahol a református közösség konkrét módon tud adni az országnak. Jó volt megtapasztalni, hogy erre nyitottság mutatkozott, és mi nemcsak várjuk a további megbeszéléseket, hanem nagy örömmel készülünk is rájuk.
Steinbach József szerint a történelmi egyházak és a kormány közötti párbeszéd akkor lehet gyümölcsöző, ha azt a szolgálat és nem a politikai szembenállás határozza meg
Ha már szóba került az együttműködés: a Magyarországi Református Egyház saját oktatási stratégiája már jóval az új kormány megalakulása előtt elkészült. A mostani helyzetben ennek nőtt a jelentősége, vagy inkább újra kell gondolni bizonyos elemeit?
Én ezt sajátos, de kedvező helyzetnek látom. A református oktatási stratégiában meghatározott fő területek – a hitéleti értékek megerősítése, a minőségi oktatás, a méltányosság, ezen belül a hátrányos helyzetű tanulók inklúziója, a pedagógus-továbbképzés és az adatalapú működés – mind olyan kérdések, amelyek most országos szinten is hangsúlyossá váltak. Ez azt is mutatja, hogy mi nem reflektív üzemmódban működünk. Nem arról van szó, hogy most kapkodva reagálunk egy új kormányzat elképzeléseire, hanem van saját, önálló elképzelésünk arról, hogyan szeretnénk fejleszteni a református oktatást. Persze ez közfeladat, tehát az állam által meghatározott keretekhez igazodnunk kell. De az, hogy vannak átfedések a kormányzati elképzelések és a saját stratégiánk között, szerintem nem gyengeséget, hanem előrelátást mutat
Új oktatási stratégia Jézussal
A Magyarországi Református Egyház Oktatási Szolgálata és a Református Pedagógiai Intézet szeptember 22-én konferenciát tartott a református egyház új oktatási stratégiájáról és törvényi változásairól.
Az egyik legérzékenyebb kérdés most a demográfiai csökkenés és az iskolahálózat jövője. A miniszter asszony egyik mondata – miszerint nem lehet két iskolát fenntartani egy iskolányi gyerek számára – nagy visszhangot váltott ki. Református fenntartói perspektívából mennyire van ok az aggodalomra?
A demográfiai adatok kétségtelenül azt mutatják, hogy a következő években tovább fog csökkenni a gyereklétszám. A magyar iskolarendszer infrastruktúrája még a hetvenes-nyolcvanas évek népesebb korszakára épült ki, tehát ma valóban vannak kapacitástöbbletek. Szakpolitikai értelemben teljesen érthető az a gondolat, hogy ha itt költségeket lehet felszabadítani, azt vissza kell forgatni a minőségi oktatásba. Ezzel az alapgondolattal tehát lehet egyetérteni. A kérdés a módszer. Mi azt mondjuk, hogy ezt nem lehet fűnyíróelv szerint véghezvinni. Nem lehet pusztán számok alapján kijelenteni, hogy melyik kisiskolát kell bezárni vagy összevonni. Vannak helyzetek, ahol a racionalizálás valóban indokolt lehet, de ez fenntartótól független társadalmi és térségi kérdés. Más a helyzet egy szabolcsi vagy szatmári településbokorban, és más az Alföld nagyobb távolságú településein. Nemcsak települési, hanem térségi, közlekedési, társadalmi és minőségi szempontokat is figyelembe kell venni. Nekünk is vannak nehezen fenntartható, normatív finanszírozásból élő, kicsi intézményeink, amelyeket sokszor a nagyobbak tartanak a hátukon. Ezért azt gondolom, hogy minden szereplőnek – fenntartóknak, igazgatóknak, polgármestereknek, térségi döntéshozóknak – együtt kell majd leülnie a tárgyalóasztalhoz. Lehetnek helyzetek, amikor az egyház ad át intézményt az államnak, és lehetnek fordított példák is. A kulcskérdés nem az, hogy ki a fenntartó, hanem az, hogy a térségben hogyan lesz a lehető legjobb minőségű az oktatás.
A főigazgató szerint a református oktatás nem reflektív üzemmódban működik
Melyek azok a területek, ahol alkalmazkodásra vagy együttműködésre lehet szükség, és melyek azok a pontok, amelyekből a református oldal nem engedhet?
A finanszírozás ilyen értelemben kulcskérdés. Ma Európa-szerte nem az egyházak saját vagyona tartja fenn a közfeladatot ellátó intézményeiket. Az a történelmi korszak régen lezárult. Ha az egyház közfeladatot lát el, annak költségeit az államnak kell fedeznie. Erre a továbbiakban is számítunk, már csak azért is, mert nincsenek olyan tartalékaink, amelyekből ezt hosszabb távon saját erőből finanszírozni lehetne. Ezért számunkra alapelv, hogy az állami és az egyházi intézmények közötti finanszírozási egyenlőségnek fenn kell maradnia. Ezzel együtt én azt gondolom, hogy az egész rendszert érdemes átláthatóbbá tenni. Ha más fenntartók is belépnek a rendszerbe, akkor mindenki számára összehasonlítható és világos finanszírozási logikára lesz szükség. Ez önmagában is csökkentheti a bizalmatlanságot és a tévhiteket.
Az elmúlt hetekben sokszor előkerült az önkritika kérdése is. Ha kifejezetten az oktatásra nézünk, van-e olyan terület, ahol a református egyháznak valóban önkritikát kell gyakorolnia?
Egyházi értelemben a reformáció egyik alapgondolata a folyamatos visszamérés és a folyamatos korrekció. Vagyis, hogy az egyház mindig kész legyen visszatérni az eredeti zsinórmértékhez, a bibliai értékekhez, és ha attól valamilyen társadalmi, politikai vagy más okból eltávolodott, akkor kész legyen korrigálni. Ez számomra ma is alapállás. Szakpolitikai értelemben pedig ki kell mondani: az elmúlt évek exponenciális növekedésével, az újabb és újabb állami iskolák egyházi fenntartásba kerülésével bizonyos térségekben valóban erősödött a társadalmi szegregáció. Néhol látványosan kettévált a jobb módú és a hátrányos helyzetű gyerekek iskolai világa. Ezt leegyszerűsítve sokan úgy mondják, hogy létrejöttek „fehér” és „roma” iskolák, de a valóság ennél összetettebb. Talán kevesebb publicitást kap, de tizenöt éve roma felsőoktatási szakkollégiumokat működtetünk, és jelenleg is dolgozunk olyan modelleken, amelyek a hátrányos helyzetű tanulók támogatását szolgálják. Mégis van olyan jelenség, amelyre az adatok ismeretében önkritikusan rá kell néznünk. Az állami iskolarendszerben lévő hátrányos helyzetű tanulók arányához képest a református rendszer kevesebbet vállal ebből a körből. Ezért igen, van miben fejlődni. Ugyanakkor van készség is a változásra. Mi magunk is kezdeményező módon léptünk: a közösség összefogott, hogy ne hagyjuk magukra az érintett intézményeinket, és közben ösztönözzük őket az inkluzív fejlesztésre, pedagógusképzésre, szervezetfejlesztésre. Ez hosszú folyamat, nem megy egyik napról a másikra, de el kell indulni benne.
Mit jelent ma a gyakorlatban a társadalmi felelősségvállalás a református oktatásban?
A református iskolarendszer egyik sajátossága, hogy nagyon sok fenntartója van, és ezek túlnyomó többsége helyi gyülekezet. Nagyjából 210 intézményünket körülbelül 150 fenntartó tartja fenn, és ezek közül 130 helyi gyülekezet. Ez azért fontos, mert azt mutatja: ezek az intézmények jellemzően nem központi akaratból, hanem helyi közösségi vállalásból jöttek létre. A kilencvenes években ez még elsősorban a gyülekezethez kötődő családok igényéből nőtt ki, ma viszont sokkal szélesebb a kör. Egyházi iskolába ma sokan úgy íratják be a gyermekeiket, hogy közben nem kötődnek szorosan egy felekezethez, de valamilyen többletértéket, közösséget, biztonságot, nevelési kultúrát látnak ezekben az intézményekben. A társadalmi felelősségvállalásnak tehát része az, hogy ezek az iskolák nem elszigetelt intézmények, hanem közösségek veszik körül őket. A gyülekezet sok helyen jelen van a táborokban, a közös napokban, az istentiszteletekben, a családok felé való nyitásban. Ez nem mindenhol egyforma erősségű, de szerintem ez a református oktatás egyik lényegi sajátossága.
„A hittanoktatás nem pusztán tantárgy, hanem az egyházi jelenlét egyik legközvetlenebb terepe”
A mostani kormányzati egyeztetések során téma volt a hittanoktatás is. Ön szerint ez ma inkább oktatáspolitikai mellékszál, vagy az egyházi jelenlét egyik legközvetlenebb terepe?
Szerintem a hittanoktatás nagyon fontos terület, és nem egyszerűen hitéleti mellékszál. Igaz, hogy az oktatási szakma széles körben úgy látja: csökkenteni kell a tanulói óraterhelést. Ebből pedig rögtön következik a kérdés, hogy minek a terhére történjen ez. Ilyenkor természetesen a hittanoktatás is előkerül, mint lehetséges terület. Én azonban azt gondolom, hogy a hittanoktatás túlmutat azon, hogy pusztán tantárgy lenne. Ma mintegy 550 ezer gyerek vesz részt benne. Ez önmagában is jelzi, hogy a szülők jelentős része erkölcsi és nevelési értéket lát benne. Nemcsak a templomba járó családok, hanem sokan mások is. Szülőként én is azt szeretném, hogy a gyermekem olyan közegben tanuljon, ahol az is helyet kap, hogy tudjon bocsánatot kérni és megbocsátani. Ráadásul európai összevetésben sem kirívó, hogy a hittanoktatás a délelőtti oktatási sáv része legyen. Én annak örülnék, ha a hittanoktatás a szülői igények mentén ott maradhatna, ahol most van. Az első tárcaközi egyeztetésen számomra megnyugtató volt, hogy a következő tanévre semmilyen strukturális vagy finanszírozási változást nem jeleztek előre, hanem közös áttekintést és egyeztetést ígértek. Ez jó kiindulópont.
Mit vár most a minisztériumtól, és mit a saját református intézményrendszertől?
A közös kiindulópont csak az lehet, hogy mindenki egyre jobb oktatást szeretne. Ha ebből indulunk ki, és a részletszabályozásoknál sem ideológiai vagy politikai szempontok lesznek az elsők, hanem az a kérdés, hogyan lehet még jobbá tenni a rendszert, akkor szerintem tudunk együtt haladni. Mi oktatási szakemberekként is tekintünk magunkra. Nemcsak fenntartók vagyunk, hanem olyan szereplők, akiknek vannak tapasztalatai, jó gyakorlatai, meglátásai. Az egyes egyházak különböző területeken erősek, és ezeket az erősségeket be lehet vinni a rendszerbe. A minisztérium pedig akkor segít jól, ha ehhez megteremti a megfelelő kereteket. A református intézményrendszertől pedig azt várom, hogy a saját stratégiájához hűségesen, de nyitottan, önkritikusan és szakmailag felkészülten menjen bele ebbe az időszakba. A mennyiségi növekedés után most valóban a minőségi növekedés ideje jöhet.
Bruckner László úgy látja, hogy a református intézményrendszernek saját stratégiájához hűségesen, de nyitottan és önkritikusan kell készülnie a következő időszakra
Idén nemcsak országos politikai, hanem egyházi választások is lesznek. Mit vár a következő zsinati ciklustól oktatáspolitikai szempontból?
A református egyház működésének sajátossága a zsinat-presbiteri elv. Ez azt jelenti, hogy nem pusztán felülről irányított rendszerben gondolkodunk, hanem a gyülekezetek közösségéből építkezünk. A hatévenkénti ciklusváltásoknak ebből fakadóan mindig van megújulási lehetősége. Ilyenkor a református oktatásban résztvevőknek elsősorban az a kérdés, hogy a közösség milyen oktatáspolitikai irányokat jelöl ki. Ebben már van egy fontos kapaszkodónk: a 2025-ben elfogadott református oktatási stratégia. Ez kijelöli a legfontosabb irányokat, de nyilván egy új ciklus, új vezetők, új társadalmi helyzetek mindig hozhatnak hangsúlyeltolódásokat is.
Mit vár a következő tanévtől? Lehetnek már a nyáron is olyan változások, amelyek érzékelhetők lesznek az intézményekben?
Hosszú és forró nyárra számítunk abban az értelemben, hogy minden kormányzat az első száz napban igyekszik bizonyos gyorsan végrehajtható ígéreteit megmutatni. Ezért elképzelhető, hogy néhány ügy – például bizonyos értékelési rendszerek átgondolása – hamarabb terítékre kerül. Ugyanakkor az első egyeztetésen azt az ígéretet kaptuk, hogy a lényegi kérdésekben megfelelő társadalmi egyeztetésre, megfelelő fórumokra és időre lehet számítani. Én ezért arra számítok, hogy a következő tanév a jelenlegi jogszabályi keretek között rendben el fog kezdődni, hiszen az igazgatók és a pedagógusok erre készültek föl. A tanév során pedig valóban komoly stratégiai kérdésekben folytatódhatnak azok az egyeztetések, amelyek a későbbi döntéseket megalapozzák.
Reményteli első egyeztetés az új kormánnyal
A társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős, valamint az oktatási miniszterrel találkoztak egyházi vezetők csütörtök délután. Steinbach József püspök, a Zsinat lelkészi elnöke pozitívnak nevezte a találkozó légkörét, és úgy fogalmazott, reménnyel telve álltak fel az első megbeszélés után az asztaltól.