A Múzeumi Majálisnak köszönhetem ennek a nem mindennapian változatos és érdekes kötetnek a megismerését, közelebbről a Pannonia Reformata Múzeum sátrának. Ezt az intézményt méltán illeti meg az „ékszerdoboz Pápa város szívében” címke, hiszen sok felnőtt és gyermek látogatott már el az itteni kiállításokra (nemcsak a múzeumba, hanem egyebek mellett a könyvtárba is, ahol a 2023-as Petőfi-tárlat mindmáig nagyon népszerű!) és rendezvényekre. Hol rendhagyó órákon és gyülekezeti látogatásokon, hol a közeli Balatonról az esőnapokon Pápa szépségeihez menekülő családi kirándulásokon.
A mi Petőfink – Petrovics Sándor pápai diákköltő versei és írásai, válogatta és szerkesztette Mezei Zsolt, kiadta a Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei, Pápa, 2024.
A kiadói ajánlásban Köntös László, a Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeinek igazgatója, e könyv elkötelezett „gazdája” így szólítja meg az olvasókat: „Petőfi Sándor születésének 200. évfordulója nem kis kihívás elé állította a Dunántúli Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeit. Ez a könyvtárat, levéltárat és múzeumot magában foglaló intézmény ugyanis a Pápai Református Kollégium intézményegyüttesének része, azé a Kollégiumé, amelynek egykori híres diákja volt Petrovics Sándor, aki már itt is írt verseket, s aki aztán Petőfi Sándor néven a magyar kulturális és közösségi identitás ikonikus alakjává vált. A kihívás ez volt: hogyan lehet Petőfi Sándorról úgy megemlékezni, hogy ne fulladjunk bele a közhelyekbe? Nos, visszatekintve az eddigi visszajelzésekre, elmondhatjuk, hogy ez sikerült. S mintegy harmadik felvonásként [a színvonalas tavalyi konferencia, az Acta Papensia ebből szerkesztett különszáma, vagy éppen Veress Zsuzsa kiváló református magyartanár Petrovics Sándor, a pápai diákköltő című tanulmánya után! – P. É.] itt van Mezei Zsoltnak, a könyvtár korábbi vezetőjének hiánypótló kötete Petőfi Pápán írt vagy Pápához köthető verseiről, írásairól.” Arról elég sokan tudnak, hogy a költő itt született zsengéit különösen Tarczy Lajos és az itteni önképzőkör támogatta, de azt már kevésbé, hogy egy régebbi önképzőkörös, Kalmár József, nyilvánvaló irigységgel és féltékenységgel ezt írta az addigra számos református és evangélikus iskolát megjárt, tehetséges pápai újoncról: „alig melegedett meg köztünk, már az első hegedűt akarta játszani múzsatársainak”. Mégis ez volt az az önképzőkör, amelyben A tolvaj huszár című verse alá költőnk már a Petőfi Sándor nevet írta, s 1842-ben – katonai és színészi kitérők után – pápai diákként publikálta az Athenaeum 1842. május 22-i számában A borozó című versét. Sorsdöntő volt e társulás azért is, mert itt kötött ő, az ízig-vérig zabolátlan írópalánta életre szóló barátságot a szelíd Jókai Mórral.
Mezei Zsolt egy helyütt joggal módosítja Horváth János a pályakezdő Petőfit jellemző kritikáját: „Ahol tehát Horváth János különcséget, ál-Petőfit, szerepjátékot lát ezidőtt [a pápai korszakban! – P. É.], mi ott az életélmények kohójában edződő egyéniség magára találását és az egyre nyomatékosabb önkifejezés realisztikus igényét véljük felfedezni.” E korai versek között is vannak erőteljesek, így az Egressy Gáborhoz, a kor színészkirályához intézett óda négy sora: „Lerántod a bűnszenvedély fölül / Az áruló álarcokat, / És szózatod a nép s a hon iránt / a honfi szívnek lángot ad.” Méltó testvére ez az 1838-as évben írott Immár kész koszorúnk című, aszódi diákként papírra vetett, időmértékes iskolabúcsúztató Petőfi-versnek, Koren István ottani direktor pedig méltó elődje volt az ifjú poétát gyámolító Tarczy Lajosnak. Köszönet e könyvnek is, hogy a költő valóban „A mi Petőfink” lehet! S reméljük, hogy helyet kap minden magyar református iskola könyvtárában.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!