A tanévkezdet lehetőség a megújulásra gyermeknek, szülőnek és pedagógusnak – beszélgetés Somogyiné Ficsor Krisztina iskolalelkésszel

Milyen pillanat a gyermekes családok életében a tanévkezdés?

Nehéz. Emlékszem, családanyaként nekem a szeptember volt a legnehezebb hónap. Minden évben az volt a legnagyobb kihívás: elindítani az öt gyereket. A készülődésekbe, a felpörgésbe bele kellett rázódni, a tanévkezdő szülői értekezleteket végig kellett járni. No meg az anyagi ráfordítás... Mindezt egyetlen gyermeknevelő szülő sem ússza meg. Ráadásul sokszor dolgoznak az anyák is, és ha nem tudják a házastársukkal megosztani a feladatot, egyszerre kell az iskolába juttatást és a saját munkába indulásukat intézni. Sok pedagógus szintén családos, nekik is hirtelen megugrik a terhelésük…

És kifejezetten a gyermekek szempontjából? Nem kevés gyerek – ha jelét adja otthon, ha nem – szorongva gondol arra, hogy „megint iskola”.

Úgy van, de azért ez gyerekfüggő. Mert aki jól érzi magát az osztályközösségben és szeret iskolába járni, sikerélménye volt tavaly, aki örömmel teljesít, meg várja, hogy versenyt versenyre halmozhasson, annak nagy öröm az iskolakezdés. Ellentétben nyilván azzal, aki visszahúzódóbb, introvertáltabb, aki számára megterhelőbb, hogy egy húszfős vagy annál is nagyobb osztályban legyen jelen. Vagy esetleg hadilábon állt egy tantárggyal, vagy nem jó élménye van az iskoláról… Én azért remélem, hogy az egyházi iskolákban ezeket meg tudjuk könnyíteni mindenkinek. Kívánom, hogy legyen szemünk erre! Remélem, tudunk olyan szeretettel lenni, hogy mindenkinek segítsük az iskolakezdését.

De ha a gyermek 2025/2026-ban nem teljesített túl jól, akkor talán máris rögzülni kezdett egy rossz sejtelme önmagáról, hogy nem olyan értékes, mint a sikeresebb tanulótársai. Ez nem kis batyu lehet a leporolt iskolatáska mellé…

Fontos, amit ön fölvetett, mert bár jöhet ilyen kísértés, akár külső véleményből, megjegyzésből származóan, attól még Isten fontosnak, értéknek tartja őt is, mindannyiunkat, nem téve különbséget! Az iskolalelkészeknek folyamatosan hangsúlyt kell helyezniük arra, hogy eloszlassák ezt a szorongást, bénító önképet a gyerekekben, ami éppen nem a küzdésre, előrehaladásra ösztönöz. Én magam kifejezetten törekszem erre a Budapest-Fasori Református Egyházközség többcélú oktatási intézményében, egyaránt beleértve az iskolát, óvodát és most már a gimnáziumi osztályt is. Mindenekelőtt a hétfői, egész közösség előtt elhangzó áhítatokban. Nagy a lehetőségem erre azért is, mert intézményi lelkészként az én feladatom kidolgozni az áhítatokhoz az éves lelki tematikát.

Az új tanévet illetően túl van már az áhítatok tematikájának elkészítésén?

A nyár utolsó hetében ezzel foglalkoztam. A tematikák tehát változnak, de visszatérő elemük az az üzenet, hogy drága, becses, értékes és egyedi vagy Isten szemében. Isten alkotása vagy, akit céllal teremtett! Ha ezt az iskola egésze hallja, akkor ez formálja az osztályközösséget is. Annál is inkább, mivel a lelkészek a hétkezdő templomi áhítatokhoz kapcsolódóan rövid napkezdő osztálytermi áhítatokat szerkesztenek, amelyeket az osztályokközösségekben első órát tartó pedagógusok használnak fel. Ettől még kijöhet mindannyiunkból az önzésünk, ami bennünk van, például valakinél különbnek tartom magamat vagy mást, valakit elutasítok, mert nem rokonszenves, kipécézem őt, talán mert eleve nekem is bajom van magammal, a teljesítményemmel, és ezt vetítem át fokozottan a másikra – szóval sok minden lehet, ami miatt a másikat nem kezelem az értéke szerint. De ha megvan az a hangütés, amit a 139. zsoltárból is ismerős, akkor helyére kerülhetnek a dolgok: „Magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél.” Vagy: „Nem volt elrejtve előtted az én csontom, mikor titokban formáltattam…” Ha egy közösségi tanításban ez előkerül, akkor a magvetés megtörtént! Akkor van hova visszahelyezni a hangsúlyt az osztályfőnöki órán vagy éppen egy konfliktusos szituációban.

Ha már konfliktus: mit tesz ilyenkor az iskolalelkész?

Hadd bocsássam előre: az új tanévhez kapcsolódó első értekezletünk reggelén fölmerült és nyomban hálát is adtunk azért, hogy szinte nem volt az elmúlt időszakban verekedés az iskolánkban. Ezzel nem azt mondom, hogy a mi intézményünkben nincsenek konfliktusok, csak azt, hogy talán kevesebb. Erről számolnak be azok, akik világi iskolából igazoltak át hozzánk. Ha mégis előfordul, hogy egy gyereket mondjuk kiközösítenek vagy szavakban bántalmaztak, akkor azzal bizony kell foglalkoznom. Egyrészt úgy, hogy az ilyen gyereket erősítsem, másrészt hogy az osztályközösséget meggyőzzem egy ilyen csoportmagatartás tarthatatlanságáról. Persze sokszor nem jut el hozzám ez a történet, mert a pedagógus kollégák szeretettel segítik, és játékokkal, napi odafigyeléssel a megoldás felé viszik az osztályon belül felmerülő konfliktusokat.

Volt olyan, hogy érezhetően megváltozott a helyzet egy ilyen intézménylelkészi „közbeszövődésnek” köszönhetően?

Több órán keresztüli, illetve többszöri helyzetkezelés nyomán igen. Persze másként is sérülhet az iskolai évek alatt is egy gyermeki személyiség. Ez sokszor otthonról eredeztethető, legyen az válás, vagy a már mozaikcsaládban egy nehéz helyzet kialakulása, vagy éppen súlyos betegség, netán haláleset a családban.

Ami az otthonról hozott problémákat illeti, talán az sem mindegy, miből „készleteztek be” a gyerekek a nyáron. Élménydús volt-e a nyaruk, sportoltak-e, olvastak-e, vagy csak gépeztek, nem volt-e sok az agy- és léleksorvasztó üresjárat.

Nem a különleges nagy nyaralásokra van a vakáció alatt szükség a családban, hanem a minőségileg együtt töltött időre, közösen megélt programokra. Ehhez kiváló lehetőséget ad, ha a család a gyönyörű magyar vidék egy-egy zugát keresi föl, járja be, sátorral akár. Sokat beszélgetni végre, meghallgatni a gyereket: elszalaszthatatlan teendő, egyszersmind megbánhatatlan szülő-gyermek élmény! Ezért döbbenetes és elszomorító azt látni – ha már a digitális kütyük veszélyére célzott –, mikor egy étteremben megjelenik a gyermekes család, és miután elfoglalják az asztalt, a szülők azonnal odarakják a csemetéjük elé az okostelefont vagy tabletet, az étel kihozásáig... Inkább segítik növekedni benne a függőséget, ahelyett, hogy engednék legalább ilyenkor bekapcsolódni a kicsit a beszélgetésbe.

A családok jó része esetében lehettek napok, talán hetek, amikor úgy dolgoztak a szülők, hogy nem volt kire hagyniuk a gyereket, és már tábor se volt, vagy ha volt is, nem volt rá pénz. Ez megint csak a képernyőszenvedélynek kedvezett. E tekintetben milyen állapotú gyerekeket kap vissza az iskola szeptemberben?

Még mindig nem tudják elegen, vagy nem tartják fontosnak, hogy a mobilon szabályozni lehet, mennyi időt tölthet a gyerek a képernyő előtt. Ha korlátozatlan marad az időmennyiség, az valóságos elvonási tüneteket okozhat a gyermekeinknél. Kérdés, hogy ez esetben mennyire tudnak fegyelmezettek lenni az osztályteremben, mennyire képesek a figyelmüket megfelelően összpontosítani, tudnak-e kellően fókuszálni a tanulásra, ki tudnak-e bocsátani, el tudnak-e sajátítani értékes információkat, gondolati műveleteket. Hozzáteszem: az ilyen otthoni esetleges rossz hatásokat aligha lehet teljesen „kikapcsolni” azzal, hogy elkezdődik az iskola. Különösen, ha nem szezonális otthoni gyakorlatról van szó. Ugyanakkor örvendetes, hogy 2024 őszi hatállyal kormányrendelet teszi kötelezővé a közoktatási intézményekben, hogy a tanulók, diákok reggelente beszolgáltassák a telefonkészüléküket és egyéb okoseszközeiket. Látszik a gyerekeken, hogy ismét egymás felé fordulnak! Tavaly és tavalyelőtt élményként éltem meg, hogy a szünetekben sokan társasoznak vagy sakkoznak. A mobilnak legalább az iskolai jelenlétével nem kell már megküzdenünk, és mindenki azt érzi, hogy ez jó. Ez is erőt adhat a szülőnek, ha tehernek éli meg az iskolakezdést. Biztatok továbbá mindenkit, semmiképp ne adják fel a gyermekeik normális fejlődéséért való küzdelmet az otthoni nevelés során.

Említette, hogy külön is megkeresi az intézménybe járó gyermekeket, ha úgy érzi, szükségük volna rá. Önnel mint iskolalelkésszel a gyerekek kezdeményeznek lelki beszélgetést? Oda lehet önhöz menni ilyen kéréssel?

Hogyne. Ha egy gyermek szól az áhítat után, hogy szeretne beszélgetni, nincs akadálya. Nagyon sok ilyen van.

A pedagógusok lelkigondozása ugyanúgy része az iskolalelkészi hivatásának?

Mindenképpen. Az ő esetükben is egyaránt van olyan, hogy megtudom, mi történt, mi zajlik az életükben, illetve hogy ők keresnek meg a gondjukkal, próbájukkal, hitbeli kérdésükkel. Vannak, akikkel rendszeres lelkigondozói folyamatban állok.

Mondana olyan esetet, ahol már a kifejlet is látszik?

Van például egy olyan óvodai munkatársunk, aki eredetileg szülőként tűnt fel az óvodánkban. Idehozta a kislányát, majd rendkívül megérintették az abban az időben a szülőknek külön is tartott bibliaórák. Ott, a szemem láttára elindult Isten felé, és hitre jutott. Először az óvodában lett dadus, aztán elvégezte a pedagógiai asszisztensi képzőt. Most már „pedasszisztens” a fasori Csipkebokor Óvodában, és a gyülekezetünknek is aktív tagja. Rengeteget beszélgettem vele, hét év folyománya ez az áldott kifejlet.

Van, hogy egy adott pedagógusnál közbenjár egy gyerekért, hogy módosítson a gyereket illető kezelési stratégián?

Akad ilyen is. De ami nagyon jó, hogy egy meghitt műhelymunka légkörében kerül sor ezekre. Bizalmi légkörben vagyunk ugyanis együtt az iskola vezetésében, mind az igazgatónő, mind helyettesei együtt munkálják ezt a lelki egységet pedagógusok és diákok között. Intézményünk pedagógusai egyébként döntő többségükben hívő emberek, akik egymást mint testvérüket erősítik, sőt, számos hét közbeni imakört alkotnak, hogy lehetőleg mindenki eljusson az egyikbe aszerint, mikor van lyukasórája.

Szembetűnő, sőt megindító volt olvasnom a fasori gyülekezet honlapján található szolgálói bemutatkozását, miszerint: „Örömmel végzem a szolgálatot: a családok, a gyermekek, a pedagógusok és munkatársak között. Várom a családok megkeresését lelki, hitbeli, családi kérdésekben. Jelezzenek, ha beszélgetésre, látogatásra, segítségre van szükségük!” Netán még házasságokat is gondoz?

Sokszor kerültem házassággondozói helyzetbe, úgyhogy intézménylelkészi munkám mellett el is végeztem a családterápia/családkonzulens szakot. Az iskola vonalán voltak olyan házaspárok, akiknél a gyerek problémái kapcsán indultunk el terápiás beszélgetési céllal, voltak, akik esetében amiatt, hogy a válás szélére jutott a házastársi kapcsolatuk, de mind a kettejükben megvolt a szándék a házasság megmentésére. Különösen négy, gyermekeik révén a Juliannához kötődő gyülekezeti pár idéződik most fel bennem, akik az itteni intézményi lelkészségem idejének eltérő időpontjaiban beleegyeztek egy tíz-tizenkét részes beszélgetéssorozatba. Mind együtt maradtak, és megújult a házasságuk!

Tapasztalata szerint mikor nevelődnek a leghatékonyabban az egyházi iskolába kerülő gyerekek, mikor van a legnagyobb esély arra, hogy kivirágzik akár az egész család a felekezeti intézmény „vonzáskörében”?

Amikor négyalkalmas „ovisulit” tartok ide jelentkezett gyerekeknek, mindig el szoktam mondani a szülőknek, hogy a keresztyén nevelés hasonlít a háromlábú székhez. Ez már ugye egy olyan szék, amire biztonsággal fel lehet ülni… Nos, a három láb: a család, a gyülekezet és az iskola. Mindegyik tulajdonképpen egy-egy otthon, de az a jó, ha mind a három otthonban jelen van a keresztyénség, és a gyerek is mindegyikben igazán otthon érzi magát, és mind a három helyről jön ugyanaz az impulzus, hatás. Jó, ha óvodás kortól a gyülekezetben is jelen van a gyerek, gyerek-bibliaórán és nekik szervezett foglalkozásokon, illetve családos alkalmakon… Így a gyülekezetből is szerezhet magának barátokat, akik szintén Krisztus felé orientálódnak.

De mi van, ha a szülők nem hívők?

Menjenek el bátran a gyülekezetbe, ne csak a gyereket küldjék, mert az úgy nem az igazi, ha otthon a gyermek mást tapasztal, mint amiről a vasárnapi iskolában tanítást adnak neki, ha látja, hogy az apát ez az egész nem érdekli, csak őt előretolta. De ha együtt megy a család istentiszteletre, akkor a szülők is kaphatnak ott értékes, új impulzusokat. Még ha gyerekkorukban nem volt is ilyen, most elkezdhetik fokról fokra a tanítással való ismerkedést. És akkor egy idő után otthon is együtt élhetik ezt meg a gyerekkel. Sokszor van persze, hogy mégis a gyerek viszi haza lelkesen a boldogító híreket Jézusról, és annak hatására indulnak el a szülők úgy a templom felé, hogy nemcsak beadják a gyerekeket vasárnap, hanem a felnőtt istentiszteletre maguk is beülnek. És ehhez kapcsolódik a keresztyén iskola. Nehéz dolga van annak a keresztyén nevelés mellett elkötelezett iskolának, ahova beíratják a szülők a gyereket azzal, hogy az iskola majd megneveli, de otthon teljesen más mintát adnak át. Egy szó, mint száz, sokkal erősebb hatást gyakorol a gyermekekre és a szüleikre a hit útján, ha mind a három helyen ugyanattól a Jézus Krisztustól érintődhetnek meg.

Miért lett a Budapest-Fasori Református Egyházközség intézményének vezérigéje éppen az, hogy amint a Máté evangéliumában áll, „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa!”?

Sokat elmond ez a helyzet az Úr Jézus szeretetéről, ahogy a karjára veszi és megáldja őket. Hiszem, hogy benne kapnak a nálunk tanuló gyermekek is a legtöbbet, nála minden megvan, ami az egészséges testi-lelki és szellemi növekedéshez kell. Abban az értelemben is, ahogy pont Jézusról, a tizenkétévesről jegyzi fel Lukács: „Gyarapodott bölcsességben, testben, Isten és emberek előtt való kedvességben.” De függ mindez a mi szülői hozzáállásunktól is: tiltjuk-e Jézustól, vagy engedjük, sőt hozzuk Jézushoz őket?

Mi a véleménye az Oktatási és Gyermekügyi Minisztérium „Legyen élmény a tanulás!” nevet viselő, tizennégy pontos javaslatcsomagjáról, ami az alsó tagozatos oktatás gyermekközpontú megújítását célozza?

A nyár végi alakuló tantestületi értekezletünkre az igazgatónő behozta ezeket a pontokat. Végignéztük, végigbeszéltük, és örömmel állapítottuk meg, hogy ebből egy olyan egyházi iskolában, mint amilyen a miénk is, rengeteg dolog megvalósul már „alapjáraton” is. Hiszen úgy kezdjük minden napunkat a gyerekekkel, hogy ráhangolódunk az iskolára…

Hogyan érik ezt el?

Minden nap ilyen célú beszélgetésekkel indítunk az osztályokban, konkrétan a „Hogy vagy?” kérdéssel. Utána, mint erről már szót ejtettem, az Igével és az Igéről való beszélgetéssel folytatjuk. A tanórák számtalanszor nem pontban nyolckor kezdődnek el, hanem később, mert figyelemmel vagyunk arra, hogy melyik gyerekkel mi van. Visszatérve a pontokra: sok olyan programot csinálunk, ami nincs kötve a klasszikus tanórákhoz, annál inkább a gyerek lelkének az építéséhez. Az évkezdő napunk mindig úgy kezdődik, hogy a gyerekekkel kimegyünk valahova, ahol a célunk, hogy közösséget építsünk. Most például a ligetig fogunk kisétálni, de voltak évek, amikor Tahiba kirándultunk velük. Olvassunk meséket, történeteket – ezt is ajánlja a kormányzati anyag, de hát mi eddig is így tettünk, nagykanállal mértük ki ezeket a gyerekeknek. Szóval a szemléletmódban abszolút tudunk kapcsolódni az ajánlásokhoz, megtöltve a kívánalmakat keresztyén tartalommal.

Visszakanyarodva beszélgetésünk elejéhez: felfoghatjuk úgy a tanévkezdést, mint ami lehetőség arra, hogy mind a gyermek, mind a szülő, mind pedig a pedagógus egy kicsit vagy akár nagyon is megújuljon?

Igen, ha abban benne van, hogy lépjen közelebb Megváltónkhoz, Jézus Krisztushoz és Gondviselőnkhöz, Mennyei Atyánkhoz a Szentlélek által. A szeptember nehéz, de van segítség, Isten nyújtja a kezét, hogy induljunk és járjunk vele, hagyatkozzunk csak őrá, mert ő az erősség!