A tanítás: titok. Egy jó helyen énekelt ének életet menthet, egy rossz megjegyzés kárt okozhat – véli Berkesi Sándor karnagy, akinek a diplomahangversenyén 1967-ben még Kodály Zoltán is jelen volt. Amikor kezdő tanárként átvette a nagy múltú Debreceni Református Kollégium Kántusának a vezetését, éppen csak hogy megszáradt a tinta az egyetemi oklevelén, majd ötven évig vezette és nemzetközileg ismert együttessé tette azt a világban. A most nyolcvanéves zenepedagógus életműve az élő folytonosság a magyar kórusművészetben.
Berkesi Sándor Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas karnagy, nyugalmazott főiskolai docens
Mi volt a célja a kántussal, amikor Skandináviától Amerikán át Dél-Koreáig a világ számos országában felléptek? A református énekkincs bemutatása?
A zene ökumenikus. Hibát követnénk el, ha azt mondanánk, hogy a reformáció óta tartjuk számon a saját történetünket, krónikánkat. Luther maga szöveg- és dallamszerző is volt, számos középkori gregorián éneket átvett – kis igazítással – a saját liturgiájába. De nézzük akár a Kálvin-féle genfi zsoltár műfaját, szinte hangról hangra kimutatható sok esetben, hogy az egy-egy gregorián dallam folytatása. Saját munkásságomban az egyházi művek mellett szerepeltek a klasszikus költők versmegzenésítései is, ebben a kodályi életmű útmutatást ad: Kodály – tudjuk, hogy irodalmár is volt – fölfedezi az előző századok költészetét, Balassi Bálintot, Csokonait, Adyt, Petőfit. A lelkét teszi bele. El van kényeztetve a karnagy, aki kézhez kapja e csodálatos kórusműveket, és már csak annyi a dolga, hogy el ne akassza a lélegzetét annak az üzenetnek, amit a szöveg és a dallam képvisel.
Visszatérve a külföldi fellépésekhez: ez a fajta ökumenikusság fontos híd is lehet népek és kultúrák között, és ön mindig is igyekezett ezt erősíteni.
A hetvenes évektől utazhattunk külföldre, és a meghívásokat azzal igyekeztünk meghálálni, hogy valahogy kapcsolódtunk az illető ország kultúrájához. Elsőként mindig azt próbáltam kideríteni, hogy az adott országban szívesen éneklik-e a saját himnuszukat. Találtunk olyan népeket is, amelyek nem is foglalkoznak vele, úgy láttuk, Japánban sem gyakorlat az, hogy a saját himnuszukat elénekeljék. Nem így Koreában. Ezért megtanultuk a koreaiak himnuszát koreaiul, magam készítettem négyszólamú feldolgozást hozzá. Sose felejtem el, a dél-koreai kórusolimpiára mentünk, és amikor Szöülban, egy templomi koncerten, a zongorán meghallották az előjátékomat, hangosan fölkacagtak örömükben, és annyira lelkesen énekelték velünk, hogy a saját hangunkat nem hallottuk. Ha nem a himnuszt, akkor olyan dallamot vittünk, ami valamire emlékezteti őket, így például Finnországba Sibelius Finlandia tételét. Előbb repültük át az óceánt, minthogy átmehettünk volna Nagyváradra, Beregszászra vagy Kassára.
De amint mehettek, mentek koncertezni. És azóta is sokszor megszólalt az ötágú síp, ami – Illyés Gyula gondolatait idézve – az összmagyarságot jelképezi határon innen és túl. Ön ezt már akkor is már fontosnak tartotta, amikor a legtöbben még gondolni sem mertek erre.
Nem mondhatom, hogy ezt én találtam ki. Énekes diákjaimmal az Úristentől kaptuk ezt a sugallatot, egyszer csak benne voltunk. Talán még azt sem éreztük, mekkora felelősség ez. Kilencventől mehettünk rendszeresen, de nem volt sima dolog. Megkérdeztük az ottani püspököt, esperest, lelkészt, hogy milyen műveket vihetünk, nem lesz-e nekik abból problémájuk, ha ezt vagy azt elénekeljük. Erdély felé például a magyar himnuszt nem lehetett elénekelni. Az ottani gyülekezetek is a 90. zsoltárral (Tebenned bíztunk eleitől fogva…) helyettesítették, és ha megtudta a hivatal, hogy valahol elénekelték a himnuszt, kemény büntetést kaptak. Szerencse, hogy becsukott szemmel is le tudom játszani – a kántor nem vállalta ugyanis a kísérését –, így amikor 1990-ben először énekeltük Erdélyben a himnuszt, a könnyektől nem is láttam volna.
A közelmúltban megjelent, Szólj, ötágú síp című kottagyűjtemény énekelni való anyagot és útmutatásokat ad az egyházi iskolai és a kisebb-nagyobb protestáns kórusoknak Berkesi Sándor többszólamú átdolgozásaival
Ahogy beszélt róla az előbb is, kiderült, hogy Kodály Zoltán kiemelt szerepet játszott a szakmai életében. Mintha sok mindenkinél közelebbről ismerné a mester szellemiségét. Mi ennek az oka?
Kodály életének utolsó öt éve egybeesett az én öt zeneakadémiai évemmel. Nem mondhatom azt, hogy személyesen beszéltem volna vele, mert nem mertünk odamenni hozzá, hogy bármit is kérdezzünk tőle, olyan tekintélye volt. Hátraléptünk a fal mellé, és lestük minden szavát, puszta jelenlétével betöltötte a teret, ahol megjelent. Halála előtt három hónappal eljött a diplomakoncertemre, amitől – jól emlékszem – észrevétlenül még a kezem is megremegett. A másik emlékezetes kötődés, hogy a Magyar Rádió a hetvenes években hirdette meg országosan a középiskolák számára a zenei műveltségi versenyeket. Főműsoridőben adták ezeket, diákjaimmal háromszor vettünk részt rajtuk, második helyezésnél hátrébb egyszer sem végeztünk. Hetvenháromban, amikor Kodály Zoltán munkásságából kellett felkészülni, úgy megnyertük a versenyt a refisekkel, hogy már szinte kínos volt. Az egykori diákom, Arany János segített hozzá a nagy győzelemhez, aki ma utódom, a kántus karnagya. Így aztán nyugodtan mondhatom, a kodályi életmű a véremmé vált.
Berkesi Sándor tizenegyszer vezényelte Kodály Zoltán Psalmus Hungaricus című oratóriumát. 1972-ben a Tiszántúli Református Egyházkerület Simándi Józsefet kérte fel, hogy énekelje a mű tenor szólóját, amit szinte profetikus energiával közvetített. A fellépés miatt egy nappal elhalasztották az Operaház Bánk bán nyitó előadását. A későbbiekben Dobóruszkán, Dobó István sírja mellett, a németországi Mannheimban és Nagyváradon is vezényelte a művet, amely az utóbbi városban ráadásul először hangozhatott el.
Megszámoltam: legalább huszonnégy díja, kitüntetése van, és legalább kilenc nagy kórusversenyen ért el első vagy második helyezést, vagyis egész pályáját végigkísérték az elismerések. Voltak kudarcok is, rossz versenyszereplések?
Igen, Belgiumban például, amikor a pontszámaink alapján harmadik helyezést értünk volna el, de nem adták ki a harmadik díjat. Ilyenkor az ember igyekszik kijavítani a hibákat. Bármilyen díjat kaptam, mindig igyekeztem elmondani, hogy a karnagy soha nem saját maga érdemli ki az elismerést. Mit ér egyedül, ha nincsenek mellette a szolgatársai, az énekesek?! Bár nevelni kell őket, de éreztetni is kell velük, hogy ők is társművészek, alkotók. Az idő a fiataloknak dolgozik, mert megérleli bennük mindazokat az értékeket, amelyekre a közös éneklés révén tesznek szert. A kórusmű megtanulásánál, betanításánál az alapvető zenei feladatok megvalósításán túl az érzelmi-lelki töltés kimunkálása, hozzáadása ugyanolyan fontos. Ezt egyfelől el kell ültetni az énekesben, másfelől a közönségben, és ez valami gyönyörűséges: félig-meddig titkos, ugyanakkor szakmai kérdés.
Gárdonyi Zoltán, Szokolay Sándor, Vass Lajos vagy Vajda János mellett Bárdos Lajos is írt művet a Debreceni Református Kollégium Kántusának. Berkesi Sándor Ady Endre Az Úr érkezése című versére szerzett megrendítő kompozíciójának előadása után – amit a költő születésének századik évfordulóján adott elő az énekkar –, egy pillanatra megállt a levegő, a mű háromütemnyi szünettel ér ugyanis véget, ami különös kihívást jelent egy karnagynak. A főpróbát meghallgatva, Bárdos Berkesit megölelve csak annyit mondott: „Hol végezted, fiam, a mágusképzőt?”
Hogy látja a kórusok, a többszólamú éneklés jövőjét? Mintha egyre inkább a kíséretes vagy az egyszólamú éneklés felé terelődne az iskolai kórusmunka.
Ha egy tanárnak sikerül megszerettetnie magát a diákokkal, akkor bármit meg tud tanítani. Ha nem tudja, akkor nincs sok értelme próbálkozni, mert nem lesz eredménye. Ez az, amit nem is lehet tanítani. Ádám Jenő zeneszerző, aki pazar gyakorlati pedagógus volt, mondta, hogy faluhelyen, az általános iskolában az énekóra sokszor azzal kezdődik, hogy megtöröljük a gyerek orrát. Nem egyszer mondta azt is: „Amikor óra előtt ráteszed a kezed a kilincsre, hagyj minden nyavalyát a termen kívül! Se Beethovenre, se Bachra, se a gyerekekre nem tartoznak a problémáid. Vidd a zene szépségét, és a kicsöngetéskor más gyerek menjen ki az osztályból, mint aki bement!” A mai világ kaotikus, azért, mert mobilozik a gyerek, órán is. El lehet képzelni, mennyire van ott a figyelme, a lelke a közös éneklésben.
Mikor érzi azt egy karnagy, hogy át kell adnia a „saját” kórusát? 2021-ben távozott a Kántus éléről.
Alkati kérdés, van, aki bele is betegszik. Arany János, akiről már meséltem, tanítványom volt, jó szívvel adtam át neki a kórust. Hosszú éveken keresztül már korábban is együtt vezényeltük az együttest fele-fele arányban, így fokozatosan történt minden. De most már lassan ő is nyugdíjba megy, mert hetvenesztendős lesz, és hála Istennek már az ő utódja is megvan egy fantasztikus fiatal karnagy személyében, aki elvarázsolja a diákokat, éppen a napokban jöttek haza Erdélyből, egy nagyszerű koncertútról. Húsz évig tanítottam Nagyváradon, rengeteg diákommal is találkoztak, ami egyfajta folytonosságot ad a munkánknak. Úgy érzem, neki is fontos, hogy ne feledkezzünk meg nemcsak Erdélyről, hanem a Felvidékről és Kárpátaljáról sem. Ma annyi elfoglaltságuk van a diákoknak, hogy nehéz a pedagógusok dolga. Régen nagy izgalommal lesték a kifüggesztett névsort, ki mehet énekelni gyülekezetbe, most sokszor azt mondjuk, hogy „gyerekek, alig van tenor szólam”. Valamikor úgy poénkodtam velük, hogy aki életet ment, az mondja le a szereplést, ha már jelentkezett.
Elvicceltük, hogy a pedagógus akár a „vadakat terelő juhász”, de egy ilyen sérülékeny korban, mint a kamasz és fiatal felnőttkor, hogy érzi, mennyire tudta jól terelgetni a diákokat?
Miután a kántorképzőben is tanítottom, ott sokszor éreztem azt, hogy sokkal többet ér, ha mi most beszélgetünk. Volt olyan diák, akinél az volt az érzésem, életet ment egy-egy beszélgetés. Egy diákom, akinek most volt a negyvenöt éves érettségi találkozója, megköszönte, hogy a teológus pálya felé terelgettem, az, hogy lelkész vált belőle, lelki talajt jelent neki. Nagy jelentősége lehet egy jókor elmondott mondatnak, fontos a bátorítás, ha arra van szüksége egy gyereknek. De amikor órán vagánykodnak, kicsúszik néhány cinikus megjegyzés, ami miatt persze volt, aki megorrolt rám. Jóval később megköszönte, hogy rászóltam. Vagy amikor kóruspróbán láttam, hogy egy diáknak megszakadt a kapcsolata a szüleivel, és olyan darabot választottam, amiből érezhette, hogy az üzenete őt szeretné felemelni. Ez mind a pedagógusi pálya szépsége, keménysége, titka.
Berkesi Sándor (Budapest, 1944. június 6.) Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas karnagy, Debrecen város díszpolgára, nyugalmazott főiskolai docens. Ének-zenét tanított a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában, oktatója a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Debreceni Konzervatóriumának, a Debreceni Református Hittudományi Egyetemnek. Vendégtanára volt a nagykőrösi református tanítóképzőnek, a sárospataki református teológiának és húsz éven át a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemnek. A kántus mellett a Debreceni Orvostudományi Egyetem vegyes karát, a szlovákiai Fiatal Reformátusok Szövetsége kamarakórusát, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem vegyes karát vezette, de több alkalommal állt a Debreceni Kodály Kórus élén is. Éveken át a Sárospataki Református Kollégium vegyes karának vezető karnagya volt. Az országos református kántorképzés szolgálatába már pályája legelején bekapcsolódott.