Hogyan lehet utat találni az alkotásvágytól fűtött, érzékeny és sokszor szorongó művészpalánták lelkéhez? Az Egressy Béni Református Művészeti Szakgimnáziumban a „hogy vagy?” nem udvariassági formula, hanem a mindennapok alapköve. Pakot-Galyas Stellával, az iskola vallástanárával arról beszélgettünk, hogyan fér meg egymás mellett a színpad és a hit, miért bántják kevesebbet egymást a művészdiákok, és hogyan válhat az imádság a legfőbb szorongásoldóvá egy kamasz életében.
Mennyivel másabb az iskolalelkész szerepe egy művészeti iskolában?
Az Egressy Béni Református Művészeti Szakgimnázium az egyetlen olyan komplex református intézmény országos szinten, ahol ilyen sokrétű a művészeti oktatás, ahol a zene mellett a színművészet és a táncművészet is jelen van. Érzékeny fiatalok járnak ide, ezért talán jobban kell rájuk figyelni. Persze, ez a generáció amúgy is igényli, hogy nagyobb fókusz kerüljön rájuk, és mivel nálunk kislétszámú osztályok vannak, nyitottabbak is a közösségi munkára, és fontos számukra, hogy valaki nyitott füllel járkáljon közöttük. Azt látom, hogy ma mindenkinek egyre nagyobb szüksége van arra, hogy beszélgessen vele valaki.
Vannak-e nehézségeik a vallásosabb közegből érkező diákoknak a művészléttel járó szereplés és a hitélet összeegyeztetésében?
Vannak, akik gyülekezeti háttérrel érkeznek, de vannak, akiknek mi vagyunk az első találkozási pontok az egyházzal. Ugyanazokkal a kérdésekkel küzdenek, mint a legtöbb kamasz: a szülőktől való leszakadás, önmaguk és saját közösségük megtalálása. Az önismereti kérdésekben tudok számukra segítség lenni és ezáltal az istenismerethez is közelebb tudom őket vezetni. Ahogy Kálvin is mondta, nincs önismeret istenismeret nélkül, és nincs istenismeret önismeret nélkül. Kíváncsiak is arra, hogy mit mond Isten az őket foglalkoztató kérdésekre, akár egy rossz párkapcsolatra, szülői mintára, vagy hogy egy barátságban hogy lehet emberként jelen lenni.
„...a diákoknál mindent felülír, ha valaki tehetséges abban, amit csinál...”
A kisebb létszámú oktatásból és a speciális érdeklődési területükből fakadóan érzékeli, hogy másképp állnak egymáshoz is a gyerekek?
Úgy látom, hogy a művészeti beállítottságuk miatt elfogadóbbak, mint a nagy többség. Azt a nagymértékű bántalmazást, ami számos intézményben jelen van, én sokkal kevésbé tapasztalom. Nálunk a külsőségekkel kapcsolatos bántalmazás azért nem része a mindennapoknak, mert a diákoknál mindent felülír, ha valaki tehetséges abban, amit csinál, elképesztő alázattal tekintenek a művészetekre. Gyakran látom azt, hogy leülnek közösen gyakorolni, meghallgatják egymást, beülnek egymás koncertjére. Persze, előfordul, hogy csipkelődnek is, hisz kamaszok.
Hogyan válhat kapaszkodóvá az önismeret egy fiatal életében?
Mivel nagyon nyitottak az élet nagy kérdéseire, és látják, hogy milyen sok embernek lehet kapaszkodó a hit, érdekli őket, hogyan tudnának ők is kapcsolódni Istenhez. Az alapoknál kezdjük, például, hogy hogyan lehet imádkozni. Ez sokkal egyszerűbb, mint amit ők elképzelnek. Elmondjuk, hogy nem feltétlenül kell minden vasárnap reggel a templomban ülni – ahogy közülük a legtöbben gondolják, legalábbis nem ezzel kell kezdeni a hitéletet. A teremtő és gondviselő Istent próbáljuk közel vinni hozzájuk, aki nyit feléjük és megteszi az első lépést. Az imádságnak rendkívüli szorongásoldó ereje van, ezért én sok lehetőséget látok a valláslélektan felőli megközelítésnek, aztán a Szentlélek pedig végzi a dolgát.
Manapság milyen jeleket mutatnak a kamaszok, ha mély lelki problémájuk van?
Ahhoz, hogy ezt észrevegyük, folyamatosan jelen kell lenni közöttük, ez hasonlít a szülő-gyermek kapcsolathoz. Klasszikus tünet, ha valaki nagyon hangossá vagy túl csendessé válik, ha fáradtabban jön be, ha feldühíti valami. Vallástanárként nagy szerencsém van, hogy minden órát egy hogy vagy? körrel kezdhetünk. Nem elvárás, hogy bármiről beszéljenek, ha nem érzik úgy, hogy szívesen tennék. Megvan az a bizalmi légkör nálunk, hogy tudják, bármikor megkereshetnek. Fontos, hogy a tanárok is megbeszéljék egymással, ha az órán egy diákon valami furcsát vesznek észre.
„...úgy gondoltam, hogy két dologhoz nem lesz közöm soha életemben, a valláshoz és a tanításhoz”
Hogyan tud segíteni az iskolalelkész egy lelki kérdésben?
A meghallgatás, akár többször is nagyon sokat tud segíteni. Mivel én ítélkezés nélkül hallgatom meg őket, sokszor mondják, hogy nekem könnyebb elmondaniuk valamit, mint a szüleiknek. Van egy határ, ami után a mi lelkigondozói tudásunk már nem elég, és másfajta segítséget kell kérnünk.
Hogyan lett vallástanár?
Én magam is egy református gimnáziumban végeztem, de gyerekkorom óta meghatározó az Istennel való kapcsolatom. Teológiára mentem, bár akkor nem akartam, mert úgy gondoltam, hogy két dologhoz nem lesz közöm soha életemben, a valláshoz és a tanításhoz. Küzdelmes volt felismernem, hogy az, amit akkor szerettem volna, jelesül embereknek segíteni, csak Istennel lehetséges. Sokáig egészen mást csináltam, míg elkezdtem érezni, hogy most már szeretnék fiatalok között szolgálni. Az első álláshirdetésre, amit megláttam, beadtam a jelentkezésemet, így kerültem 2022-ben Csepelre. Megtaláltam a helyemet és azt a munkát, ami lelkileg is visszatölt.