Debreczeni Tiborról

Debreczeni Tibor Aknay Tibor

Fotó: Aknay Tibor

„Az az igazi baj, hogy elhisszük alacsonyabb rendű voltunkat, hogy nehezen lehet bennünket kultúrálni. Eszünkbe sem jut, hogy egyetlen lehetősége európai műveltségünknek az a ma még utópiának látszó, de alapjában véve rendkívül egyszerű kis stílusváltozás, ha megunván az idegen rendszerekben végbemenő sikertelen művelődést, egyszerre csak a magunk sajátos rendszerében kezdünk mozogni. Azonnal emelkedni fog műveltségünk színvonala.” (Karácsony Sándor: A cinikus Mikszáth). Halálhíre hogyan lehet annak, aki nem halott, csak éppenséggel földi életének kilencvenhatodik évében, a maga szuggesztív-értő-mélyre ható tekintetével, szembenézve sorsával, ősz haját megborzolva – az Úr elé méltóképpen járuljon –: átsétált az örökkévalóságba? Debreczeni Tibor, mindenki DT-je mesterünk volt. Tanított bennünket még a búcsú perceiben is. Betelt életút az, amelyet örökül hagyott nekünk! Már csak ezért sem bánkódhatunk, mert az méltatlan lenne hozzá. Karácsony Sándor tanítványa, író, rendező, előadóművész, dramaturg; a magyar amatőr színjátszás és a Magyar Drámapedagógiai Társaság létrejötte szervesen összeforrt a nevével, csakúgy, mint a drámapedagógia és gyermekszínjátszás módszertani alapvetései. Pedagógusattitűdje minden rábízottra hatást gyakorolt. Debrecenben a Tóth Árpád Gimnázium volt szeretett iskolája, onnan került föl harmincnyolc évesen Budapestre, a Corvin téri Népművelési Intézetbe. „A rendezői sikerek biztonságából a teljes bizonytalanságba”, hátszél-fedezék nélkül a puha diktatúrában. Szakmai kiteljesedése nem váratott sokat magára. Új színházi nyelv indult útjára a hatvanas évek végén képzések és továbbképzések életre hívásával. Gigászi alkotómunka következett: a vári Irodalmi Színpad, a Karácsony Sándor Színpad, a Kuckó alkotóműhely, ahol teljes lényével, a közös játékkal teremtett katarzist mindenből, ami profán volt, vagy elhidegült korok és rendszerek árnyékában a lélekből kiáltott ki a protestáns néplélek hangján. Mindebben aktívan mellé szegődött Kósa Vilma – Vilka néni –, aki hitben és munkában is hű társa volt. S akkor nem szóltam a megannyi publicisztikáról, máig hiánypótló módszertani kézikönyvéről (Drámapedagógiai órák, Hálóban, Merítő stb.), önéletrajzi könyveiről (Visszanéztem, Különbéke Debrecenben, Történt pedig, A kőrösi huszonhárom stb.). Mi, akik emlékét őrizzük, s a Nagykőrösön töltött huszonhárom aktív tanári évének részesei lehettünk, oltószérumot kaptunk tőle, s feladatot is – hatalmas hálával osztozunk az emléke feletti őrállásban azzal, hogy nem lehetünk tétlenek! Hiszen ő lámpást adott nekünk és hiteles példát! A közös színdarabok: Isten bárkájában, Szép Domokos Anna, Tiszaladányi jeremiád, A kiválasztott, Egy huszadik századi krónikás ének, A páternoszter kosarában vagy a Lányok kiáltozása közös feladat volt, és játék, amelyben együtt formálódtunk a mesterrel, darabbal jellemben, szellemiségben. „A drámapedagógia rögtönzés módszerével” dolgoztunk, ahol ő is szerepbe lépett. Szeretett műfaja volt a misztériumjáték, amelyben egy lélek hangján szólaltak meg a résztvevők, és az együvé tartozás nyert hangsúlyt és értelmet. Máig kívülről tudjuk a belénk izzó szöveget. Útmutatót jelentettek Napló írásai, a Levelek a Kuckóból, s Pálként belénk vésődött alakja (az És ki az a Pál? című monodrámában) is. Azok közé tartozom, akiknek megadatott, hogy olyan mestere-mentora legyen, aki meglátta a tanítványban mindazt, ami túlnőhet annak korlátain. Ismerte a szemek ragyogásának titkait, a Teremtő megtartó erejét. Minden egyes másodperc értelmet nyert szárnyai alatt: műhelymunka volt, egymás mellé rendelő, felhatalmazó, katarzist adó, valódi transzmutációként pukkasztott ki minden tévhitbuborékot ifjonti elbizonytalanodásainkból. Jó emberismerőként nem kertelt, mindig őszinte volt és mindig tudta, kihez hogyan nyúljon. Hidat kaptunk tőle belső önmagunkhoz. Feltépte blokkolt csatornáinkat, mert hitt bennünk. Egy igaz tanár megismerteti velünk önnön sorsunk csodáit. Ahogy ő írja: „Drámapedagógiai óráimon, a főiskolán mindig arról esik szó, ami, úgy gondolom, fontos: hogyan éljük az életünket…” Debreczeni Tibor léte „halált legyőző, átfényesítő” élet volt.

A szerző költő, tanító, drámapedagógus, egykori tanítvány.

A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!