A gyász egy természetes emberi folyamat, amit minden ember megtapasztal az életében, de nem mindenki tudja, mit kezdjen vele. A gyermekek gyászfolyamatáról és a felnőttek elakadásairól beszélgettünk Csehák Hajnalka pszichológussal, aki a Károli Gáspár Református Egyetemen tanított pályaszocializációt és veszteségpszichológiát.
Keresztyénként hajlamosak vagyunk a gyászolót annyival elintézni, hogy ne sírjon, mert hozzátartozója már Istennel örül a mennyben. De a hívő ember, még ha ezt tudja is, akkor is egy érző lény. Mennyiben különbözik egy keresztyén ember gyásza egy nem keresztyénétől?
Még ha kis mértékben is, de abban különbözik, hogy egy kicsit több a vigasz a keresztyén ember számára, mert tudja, hogy az elhunytnak már jobb. De azt fontos leszögezni, hogy a gyászban leginkább a saját hiányainkat gyászoljuk, azt gyászoljuk, ahogyan nekünk hiányzik. Az, hogy neki már jobb, az egy megnyugtató vigasz a keresztyén ember számára. De maga a gyász lefolyása, a gyász többi aspektusa azonos, vagy nagyon hasonló a nem keresztyénével. A szakemberek egy négy-, hat- alkalmasint hétlépéses gyászfeldolgozás-folyamatot különböztetnek meg. Magyarországon a Pilling János-féle felosztást használjuk, amelynek hat szakasza van. Első szakasza az anticipációs gyász, ami a megelőlegezett gyászt takarja. Ez az a folyamat, amikor tudjuk, hogy a szerettünk meg fog halni, mert például gyógyíthatatlan beteg. A második a sokkos állapot, a halál bekövetkeztekor. A harmadik a kontrollált szakasz, ami körülbelül a temetésig tart. A negyedik a tudatosulás, ami egy hosszabb szakasz, ahol folyamatosan rájövünk, hogy az élet mennyi területéről hiányzik az elhunyt. Az ötödik az átdolgozás időszaka, ahol már elfogadjuk a történteket, és elkezdünk kialakítani egy jövőképet. A hatodik pedig az adaptáció, ami körülbelül a gyászév leteltéig tart, amikor az év minden napján megtapasztaljuk az életet az elhunyt nélkül és alkalmazkodtunk az új helyzethez, azaz elfogadjuk és beépítjük az életünkbe ezt a másfajta működést.
Ez a folyamat hogyan néz ki a gyermekeknél?
A gyermekeknél a gyászfeldolgozás többek között függ attól, hogy hány éves gyermekről beszélünk. Már a csecsemőkorú gyermeken is megfigyelhető, hogy ha haláleset történik a családban, akkor az a csecsemő viselkedésén, hangulatán, étkezésén meglátszik. Ennek ahhoz van köze, hogy a csecsemő erősen reagál a környezetében lévő felnőttek lelki állapotára. A gyermekeket körülbelül két és fél-három éves korukban kezdi el foglalkoztatni a halál, de ilyenkor általában még csak a növények, állatok halála. Az emberek haláláról körülbelül öt-hat éves korban kezd el gondolkodni a gyermek, amikor azzal szembesül, hogy például az óvodából valakinek meghal a nagyszülője. De itt még csak arra jut el, hogy ha valaki nagyon öreg, akkor az meghal. Ez egy-két év alatt továbbfejlődik bennük, és elkezdik félteni a szüleiket, a környezetükben lévő felnőtteket. Elkezdenek gondolkodni arról, hogy mi történhet akkor, ha elveszítik őket. Ehhez nagyban hozzájárul, ha a családjukban válás történik, és szétköltöznek a szülők, mert a gyermekekben ez ugyanolyan gyászfolyamatot indít el, mint ha meghalt volna az egyik szülő, talán csak a remény több. Ez még nehezebb számukra, ha a felnőttek rossz viszonyban vannak egymással. Körülbelül nyolcéves korban jutnak el a gyermekek arra a tudati fejlődésre, hogy felmerül a saját haláluk gondolata. Ezeknek, amiket elmondtam, az a következménye, hogy a gyermekek egy halálesetnél többnyire hallgatnak, vagy ha látják a szülőkön, hogy sírnak, akkor együtt sírnak velük, vagy legalább szomorúan odaállnak melléjük és figyelnek. Általában nem mondják ki az érzéseiket, mert a gyászérzés kevéssé ismert számukra. Arra érdemes figyelni, hogy mindig lehessen nyíltan beszélni, például akkor, ha a gyermek kérdez valamit az elhunytról, a halálról, a temetésről vagy éppen arról, hogy mi történik utána. Ha indokolatlan, hirtelen viselkedésváltozás történik náluk, akkor gyanítható, hogy ez egy korábban elhunyt szerette miatti gyász jele. Például ha egy gyermeknek meghal egy közeli hozzátartozója, és látszólag egykedvűen fogadja, attól még később, ha egy új dolgot tanul – például megtanul írni, és le tudja már írni az elhunyt nevét – akkor ez nagyon erősen felidézheti benne az elhunyt hiányát. Fejlődési szakaszonként jön elő a gyermekek gyásza, és a kamaszkorban vált át a gyászfolyamat a felnőttekéhez hasonlóvá.
Keresztyénként sokszor mondjuk a gyermeknek, hogy az elhunyt a mennyben van, Istennel. De ha ezt mondjuk neki, akkor ez benne lecsapódhat úgy, hogy az elhunyt, aki szeretett engem, és akire szükségem lenne, azt elvette tőlem valaki, aki ezáltal rosszat akar nekem, és ez a valaki Isten. Hogyan kellene elmondanunk ezt a gyermekeknek úgy, hogy ne haragudjanak Istenre?
Egy kicsit meseszerűvé kell tenni számukra a megfogalmazást. Mikor a gyermek megkérdi, hogy hol van most az elhunyt, akkor mondhatjuk neki azt, hogy beköltözött a szívünkbe. De hogy mit mondjunk, az függ attól is, mekkora gyermekről beszélünk. A kicsiknek, körülbelül a középső csoportig, nem szoktuk azt mondani, hogy az elhunyt Istennel van. Hiszen az istenkép a gyermek gondolkodásában csak később alakul ki. Amikor a gyermek gondolkodásába bekerül az istenkép, akkor azt szoktuk mondani, hogy az elhunyt angyalok között van, és ott van, ahol őt Isten nagyon szereti. Így nem a veszteséget domborítjuk ki. Ehhez tesszük hozzá, hogy majd találkozunk egyszer.
Sokszor, miután meghal egy családtag, egy rosszalkodó gyermeknek elhangzanak olyan mondatok, mint például: „Ha apukád itt lenne, ő most nagyon haragudna ezért.” Ilyenkor mi játszódik le a gyermekben?
A már beszélni tudó gyermekben alapból van egy bűntudat, mert a gyermeknek mágikus gondolkodása van, ami azt jelenti, hogy mindent magukból eredeztetnek, és magukhoz térnek vissza. A gyermekek egy halálesetkor azon gondolkodnak, hogy mit csináltam rosszul, mit mulasztottam, én vagyok az oka annak, hogy meghalt például az apa. Ezt a bűntudatot csak erősíti az, ha ilyen fegyelmező mondatokat mondunk. Én ezt ugyanúgy nem tartom helyesnek, mint ahogyan azt sem, ha Istennel fenyegetjük a gyermeket, hiszen én magam is, bár sok veszteséget átéltem, azt tapasztalom, hogy Isten egész életemben a tenyerén hordoz, és néha ugyan tapsol egyet, de mielőtt a földre hullanék, elkap. A gyermeket tehát jobb, ha se Istennel, se az elhunyttal nem fenyegetjük. Ha viszont az elhunyt apa még az életében szólt valamiért a gyermeknek, akkor olyat meg lehet kérdezni tőle: „Emlékszel rá, hogy apa mit kért tőled?” Ez működőképes lehet.
A felnőtteknél is előfordulhatnak nehézségek a gyászfeldolgozásban. Ilyen például, ha valaki a házastársa elvesztése után pár hónappal már újraházasodik. Az új párjában viszont ekkor még a régit keresi, így a gyász elmúltával, amikor már el tudja engedni az elhunytat, akkor megtörténhet, hogy új társától is meg akar válni. Egy ilyen helyzetben mit lehet tenni?
Meg lehet kérdezni tőle, hogy mit érez az iránt az ember iránt, akit maga mellett akar tudni. Egyébként azt tapasztalatom, hogy a nőknél ritkább ez, mint a férfiaknál. Sokszor találkozom olyan esettel, hogy a férfiak funkcionális feladatra keresnek párt maguknak. Például előfordul, hogy az anya meghal, az apa egyedül marad a gyermekkel, és azt tartja szem előtt, hogy a gyermeknek szüksége van egy anyára, ezért minél hamarabb igyekszik egy új párt találni. Mivel a funkciót tartja szem előtt, ezért ez a tudatos lépés lehet rossz is, ami hosszú távon az apát és a gyermeket is megviseli. Előfordulhat olyan is, hogy egy férfi elveszíti a feleségét, és a legnagyobb fájdalma az, hogy addig mindent a felesége csinált, például a csekk befizetését, a mosógép bekapcsolását, a főzést. Éppen ezért az életkorában felnőtt, de életmódjában gyermek férfi ezekre a funkciókra keres új társat. Előfordul az is, hogy ezek a gyors házasságok jól sikerülnek, de ezek mégis elhamarkodott lépésnek minősülnek, mert nem adja meg azt a lehetőséget, hogy a maga ütemében megtörténjen a gyászfolyamat. Hiszen aki gyorsan továbblép, az elfojtja a gyászt, ami később kiütközhet rajta. De az is előfordulhat, hogy egy kapcsolat nem olyan erős vagy nem olyan kielégítő, hogy megviselje az embert, mert nem okoz akkora veszteséget, mint gondolnánk.
Hogyan tudunk segíteni valakin akkor, ha éppen ennek az ellenkezője következik be, tehát ha valakit annyira megvisel a gyász, hogy mindenkivel csak felszínes kapcsolatra törekszik, mert fél egy újabb veszteségtől?
Ezt nevezzük komplikált gyásznak, ami azt jelenti, hogy valaki elakadt a gyászfolyamat valamelyik szakaszában. Gyakorlatilag a gyász bármely szakaszában elakadhat a gyászoló ember. Ez a gyász válhat krónikussá, amikor vissza-visszatér a gyász. Például előfordul olyan, hogy valaki az elhunyt gyermeke szobáját úgy hagyja, mintha még élne a gyermek. A komplikált gyásznak van késleltetett formája, amikor a temetés után ugyanúgy éli tovább az életét a gyászoló, és nem beszél sem az érzéseiről, sem magáról az eseményről. Általában van egy jól bevált mondata, és így, ha bárki felhozza a környezetében, akkor ő ezzel az egyetlen mondattal kivonul a szituációból. Ezek olyan, tipikus mondatok, amelyekről megtanulja a környezete, hogy ha ezt mondja, akkor nem hajlandó folytatni a beszélgetést. Később – lehet, hogy évek múlva – történik valami, akár egy egészen egyszerű dolog, ami elemi erővel hozza fel benne a veszteség érzését, és onnantól lehet egyáltalán kezdeni valamit. Akkortól van alkalom és lehetőség arra, hogy feldolgozza valamilyen módon a gyászát. Ilyenkor ők maguk is elcsodálkoznak: „De hát én elfogadtam a történteket. Olyan jól bírtam. Akkor hogy lehet, hogy ez most ilyen nagy hatással van rám?” De tudjuk, hogy amit elfojtunk, az előbb-utóbb felszínre tör. Beszélünk még bagatellizáló gyászról is, amikor valaki elég erősnek érzi magát, és így gondolkodik: „Ez nem olyan nagy dolog, ez kibírható. Nem értem, ő miért szenved annyira.” Bagatellizálja a veszteségét, és úgy próbál gondolkodni, hogy „nézzük a dolog jó oldalát”. Ebben a folyamatban is van, ami önmagában jó, de a többi gyászolóban visszatetszést kelthet. Ezek mellett van még a hipertrófikus gyász, amikor minden gyászba borul, és túlteng a gyász. Ilyenkor mindent megvon magától az illető. Például évekig nem megy szabadságra, mert egyedül, otthon, a házban nagyon érezné a másik hiányát. Vagy például nem ülnek az asztalnál az elhunyt helyére, vagy ha az elhunyt nagypapa fotelébe beleül a gyermek, akkor rászólnak, hogy az a nagypapa helye. Ilyenkor bármerre néz valaki az otthonában, mindenhol az elhunytat látja és annak a hiányát érzi.
Csehák Hajnalka pszichológus a beszélgetés végén elmondta: manapság nagyon hiányoznak azok a hagyományos rítusok, amelyek a gyászhoz kapcsolódtak. Egyre többször már halotti tort sem tartanak a gyászolók, pedig nagy szerepe van a rítusoknak abban, hogy elrendezzük magunkban a halottal kapcsolatos viszonyunkat. Az istentiszteleteknek is nagy szerepe van az elbúcsúzásban. Sokan jelezték, akik nem hívőként a temetés után részt vettek egy templomi megemlékezésen, hogy az mélyen megérintette őket.