Használatra születtek

„A református nevelési eszmények átültetéséért a mindennapi pedagógiai gyakorlatba” – ez áll az egyházi díjhoz kapcsolódó indoklásban, ezért az átültető munkáért kapta az elismerést. De mit takar pontosan a „református nevelési” kifejezés?

A Biblia-alapú nevelést jelenti. Az én életem talán mindig is ekörül forgott. A teológiára jóval azután jelentkeztem, hogy elkezdtem volna tanítani, de csak ennek elvégzése után tudatosult bennem, hogy a tanórákon leginkább lelkészi jelenléttel dolgozom. Talán ezért is működnek jól ezek az órák. Az egyházi énekek tanítása – ahogy látom – elsősorban nem énektanári feladat, inkább csoportos lelkigondozói munka.

Mi történik egy egyháziének-órán?

A teljes énekeskönyvet képtelenség megmutatni. Viszont van egy szűkebb repertoár, amelyet el tudunk mélyíteni, ez aztán útravalóvá válik az életre. A kollégium gimnáziumában az elmélyítést segítik a rövid reggeli áhítatok, amelyek az első óra kezdő 2-3 percét jelentik. Rövid bibliai szakasz, ének és imádság – minden reggel így indul. Remélem, hogy ezzel – az órai szigor nélkül is – beleivódnak a gyerekekbe ezek a szövegek és dallamok. Ez azért is fontos, mert az egyháziének-órák száma csökken. Jövő szeptembertől nálunk is a négyből csupán egy évben tanítjuk majd órai keretek között.

Élete gyökeresen kötődik a Debreceni Református Kollégiumhoz. Itt volt diák, itt talált társat, itt tanít, és még gyermekei is jártak az intézménybe. Gyakorlatilag itt élte le az életét. Emlékszik az első kapcsolódási pontra?

1971-ben kerültem a kollégiumba, ekkor már bátyám két éve itt tanult. Korábban is fontolgattam, hogy a kollégiumban működő nyári kántorképző tanfolyamon részt veszek, de akkor otthoni hangszer és lehetőség híján végül nem lett az egészből semmi. Amikor bekerültem az iskolába, az évközi kántorképző tanfolyamot is rögtön elkezdtem. A Makkai-díj méltatásában mentoráról, Berkesi Sándorról, a Kollégiumi Kántus egykori vezetőjéről is sok szó esik. Berkesi tanár úrral nem csupán a kóruspróbákon, hanem a gimnáziumi énekórákon is találkoztam. Igyekeztem segíteni az osztályban is, a kántusban is, ahol hamar vezetőségi tag lettem. Érettségi után hosszas tépelődést követően úgy döntöttem, nem tanulok tovább. Édesapám Vác mellett volt lelkész, az ottani postán helyezkedtem el, aztán ott ragadtam. Egyszer megtudtam, hogy a Kántus nem túl messze ad koncertet. Meghallgattam őket, és egyértelművé vált számomra, hogy a zenével szeretnék foglalkozni. Megkérdeztem tanár úrtól, mit tegyek. Végül visszatértem Debrecenbe, s elvégeztem a zeneművészeti szakközépiskola szakmai részét. Innen kerültem – hét évvel érettségi után – a főiskolára, karvezetést, szolfézst tanultam, mellette pedig a Csokonai Színház énekkarában énekeltem, innen volt bevételem. A gyerekkori gyakorlás hiányában ekkorra már lecsúsztam a zenészéletről, a tanári pálya viszont kézenfekvő volt. Mielőtt végzős főiskolás lettem volna, Berkesi Sándor megkeresett, hogy sok a munka, nem bírja, jönnék-e mellé segíteni a gimnáziumba – nem volt kérdés, igent mondtam. Eleinte az évközi kántorképzőn tanítottam, az internátusban voltam felügyelő, és a kántusban is igyekeztem helytállni.

Úgy érezte, hazatalált?

Egyrészről igen, másrészről pedig volt bennem egy kis félelem: két óriás között kellett helytállnom: Karasszon Dezső és Berkesi Sándor tanítottak akkoriban a kollégiumban. Igazán sosem tudtam megfogalmazni, miért, de végig bennem volt az aggodalom, hogy a két naggyal hogyan tudok lépést tartani. Aztán persze az Úristen megmutatta, ahogyan jöttek a feladatok, mindet el tudtam végezni. A kezdeti félelmek után szép lassan rátaláltam a célomra: hogy tolmácsa legyek az énekeknek, Isten üzenetének. Később Karasszon tanár úr már csak a főiskolán dolgozott, ekkor örököltem meg a gimnáziumi egyháziének-óráit. Berkesi tanár úr hasonló elfoglaltsága miatt szintén adott át egy-két órát. Amikor pedig eltörölték az év közbeni kántorképzést, maradt a gimnáziumi tanítás. Volt időszak, amikor nagyon leértékeltem, amit csináltam. Elveszett közlegénynek éreztem magam. De aztán érkeztek visszajelzések, ami sokat segített. Később, amikor a teológiát elkezdtem, padtársaim a volt diákjaim lettek. Itt-ott-amott összefutottam velük, kedvesen, mosolygósan mondták el az emlékeiket. Egy idő után kénytelen voltam elhinni, hogy szeretnek a gyerekek. Nagyon jó érzés volt.

Az egyházi ének nem minden tanuló kedvenc tárgya. Amikor egyre több ilyen órát kapott, örült ennek, látott benne kihívást?

Pontosan az volt, és most talán még inkább az a próbatétel, hogy az egyházi ének respektusa a sor végén áll. Bennem mégis az a tudat alakult ki, hogy ez a legfontosabb, amit csinálhatok. Egyházi éneket nem mindenki tud tanítani. Amikor a teológiára beiratkoztam, órakedvezményt kaptam a gimnáziumban: lejjebb adtam az egyházi énekből, és a hagyományos énekórákat tartottam inkább. Azt láttam, hogy az utódaim, akik egyébként jó énektanárok, nehezen boldogulnak, nem könnyen tudnak szót érteni a gyerekekkel az egyházi órán – félreértés ne essék, nem az én kiválóságomat jelzi ez. A tárgy komplexitásához nehéz embert találni. Énektanárt lehet keríteni, vallástanárt is, a kettő ötvözetét már kevésbé.

Mi a kulcsa egy jó egyháziének-órának?

Ezeken az órákon nem csupán az éneklésen van a hangsúly, a háttérüzenetet is érteni kell. Ugyanakkor az is fontos, hogy tanárként a helyén kezeljük az órát: engedjünk, amikor engedni kell, és követeljünk, amikor követelni. Én vállaltan nem a legnagyobb szakmaiságra törekszem ezeken az órákon. Nem akarom, hogy a kamasz diák is azon görcsöljön, hogy neki egyedül, kristálytiszta hangon kell énekelnie mások előtt. Hadd legyen pihentető, élményt adó órában része. Elsúlytalanítottam az osztályzási részt, és azt mondtam, hogy az éneklés közügy. Együtt éneklünk. Azt viszont elvárom, hogy ebben mindenki vegyen részt, senki ne maradjon ki a közösségből csak azért, mert úgy gondolja, hogy nincs hangja. Azt hiszem, ezeknek az óráknak az egyik értéke, hogy a rohanásból ki lehet vonni a gyereket. Amikor hullafáradtan beesnek a délutáni órámra, mindig elmondom nekik: látom, hogy fáradtak, de csak csinálják azt, amit itt kell, adják bele magukat a közös éneklés élményébe, és meg fogják látni, hogy frissebben mennek ki, mint ahogy bejöttek. Van, aki ezt észreveszi, megköszöni, és valóban jó élmény számára az énekóra.

Nem lenne egyszerűbb mai, népszerűbb énekeket tanítani ezeken az órákon?

Egyszerűbb lenne, de pont a lényeg veszne el. Ahogyan telik fölöttem az idő, egyre inkább konzervatív vagyok e tekintetben. Az egyházi könnyűzene, bár könnyebben megragadható, sem zeneileg, sem szövegében nem rejt akkora kincseket, mint hagyományos énekeink. Vállalom: féltékenyen őrzöm az énekeskönyvi kultúrát. Egyébként volt, hogy a gyerekek is kérdezték, miért nem éneklünk ifjúsági éneket. Arra hivatkoztam, hogy mivel azokat az áhítatokon egyébként is éneklik, sőt, maguktól is hallgatják, sajnálom a heti egy órát erre használni, mert a régi énekeskönyvi énekeket nem ismerik. A könnyűzene kifejezésszerűbb, sokszor maga a szöveg sem annyira lényeges. De egyébként nem is lehet összehasonlítani a két zenei kultúrát, hiszen más célból jöttek létre. A könnyűzene alapja a könnyen eladhatóság, a kereskedelmi szempont, abban pedig nem hiszek, hogy az ifjúságot csak ezekkel az énekekkel lehet közel hozni az egyházhoz.

Miért, milyen céllal jöttek létre a régebbi hagyományból eredő énekek?

Imádság céljából: használatra születtek. A zsoltárok sokféleképpen használható eszközök, helyük és funkciójuk van a mindennapi életben. Évezredeken át használták őket: zsidók is, keresztyének is, reformátusok is, katolikusok is. Az már más kérdés, hogy azért van szükség a tanárra, hogy segítsen visszanyúlni és frissé tenni ezeket.

Hogyan lehet a kamaszokkal megszerettetni a több száz éves énekeket?

Fontos, hogy a régi énekeknél rákérdezzünk az evidensnek tartott részekre is. Egyszerűen csak fel kell tenni a kérdést: szerintetek ez mit jelent? Az is lényeges, hogy az egyes énekekhez és üzenetükhöz rövid, elvihető emlékeket, élményeket adjunk tanítás közben, később ezekről aztán beugrik maga az ének is. Egyébként a gyülekezeti énektanításnál is ez a kulcs. Arra is szükség van, hogy egy tanáron látszódjon: szereti a tárgyát. Talán ez nálam is észrevehető, ahogyan az is, hogy otthon vagyok abban a világban, amiről beszélek. Amikor egyházi zenei fórumokon előjött a kérdés, hogy a zsoltárok távol vannak-e a ma emberétől, nyilvánvalóvá lett, hogy nem forráskérdésről van szó, hanem tolmácskérdésről. Azaz nem zsoltároknak veszett el a létjogosultsága, inkább azokból lett kevesebb, akik képesek tolmácsolni, átadni: szituációba helyezni azt az óriási kincset, ami azokban van. Olyan emberekre van szükség, akik számára életbevágóan fontos ez a kincs, és akik másoknak is meg tudják mutatni, hogy miért az.

Tudna példát hozni arra, hogyan lehet „használhatóvá” tenni egy éneket?

Egyszer a Nagytemplomban kellett megtanítanom a 35. zsoltárt. „Perelj, Uram, perlőimmel, harcolj én ellenségimmel...” – kezdődik a nem túl baráti hangvételű ének, végig iszonyatos kemény, harcos versszakokkal. Megkérdeztem a padokban ülőket, vajon milyen ember az, aki Istennel akarja megveretni az ellenségét; aki felkiált, hogy egyszerűen haljon meg a másik. Márpedig első ránézésre ezt olvassuk ki a sorokból, sőt, jól tudjuk, nem egy hasonló átokzsoltár van a Bibliában. Na de mit látunk ezekben, mi a fájdalmas helyzetekre a megoldás? Egyáltalán nem az, hogy az ember utasítja mérgében Istent, haljon meg a másik. A 35. zsoltárban fájdalmat, kínt és mérhetetlen dühöt látunk, de azt is, hogy a zsoltármondó minden kínját Isten elé teszi: ha Isten akar, tegyen igazságot. Ez nem magától értetődő, hiszen a szavak kemények, az indulat ott van bennük. Végső soron a kimondással mégis megtörténik az elengedés: elmondom Istennek minden dühömet, fájdalmamat, és rábízom, hogy cselekedjen, amit akar. Ebben a kérésben nemcsak az van benne, hogy „Istenem, kérlek, rendezd le a másikat”, hanem hogy „velem is beszélgess el, engem is tegyél a helyemre”. Azt hiszem, nem kell bemutatni egyik diáknak sem, milyen dühösnek lenni, azt viszont meg tudja mutatni ez az ének, hogy mit kezdhetünk a dühünkkel: az indulatot bele lehet tenni egy imádságba. Sokan vádolják a keresztyéneket azzal, hogy elfojtják az érzelmeket. Ez nem igaz, példa erre ez a zsoltár is. Lám, még az átok is belefér, sőt, itt van helye egyedül, hogy aztán az imádság révén átfordulhasson és felszabadulhassunk.

A zsoltáréneklés ezek szerint a legőszintébb műfaj?

Csak így van értelme. Ha nem tudjuk beletenni az imánkba, ami a lelkünkben van, akkor az bennünket fojt meg. Nem úgy vezetem le az indulatomat, hogy tányért verek a földhöz, hanem kimondom Isten előtt, és az imádságban föloldódó bocsánatot veszek, így aztán bocsánatot tudok adni az ellenségnek, és nem úgy állok föl, ahogy letérdeltem.

Komoly példát hozott, de diákkoromból jól emlékszem, a vicceket is szívesen használja tanítás közben. Nem egy szóvicc ugrik be ma is, amikor éneklem az éneket.

A vicc az örömről és az örömátadásról szól. Szeretek viccelődni az órákon. Lám, az ön esetében is bevált, megjegyezte. Ma már kevésbé értik a szóvicceimet a gyerekek, legalábbis nem mindig nevetést vált ki, azt mondják, fárasztó – no de én akkor is mondom. Mert legalább megmarad bennük, és azért néha nevetnek is, ami jó. Főleg amikor a sok elméleti óra után álmosan beülnek hozzám. Ilyenkor mondok egy-két viccet, mosolyognak, aztán a harmadik után nevetni is tud egy-kettő. Én az örömről szeretnék tanúbizonyságot tenni, mert az énekek örömből vannak és örömöt is adnak.

Már jó ideje tanított, amikor jelentkezett a teológia lelkész szakára. Miért volt szükség arra, hogy felívelő karrierje mellett ezt is elvégezze?

Édesapám és feleségem is lelkész, megvolt a minta. Sokszor éreztem, hogy a lelkészek közt inkább otthon érzem magam, mint a zenészek közt. Talán a megalapozott zenei nevelés hiánya tett bizonytalanná. Amikor másodéves gimnazista voltam, egy koncert hallgatása közben eldőlt bennem: lelkész leszek, de amikor az érettségire került a sor, láttam édesapám akkori terheltségét, és tudtam, hogy ha saját magamnak kell beosztanom az időmet, el fogok veszni. Rossz pap van elég, nem kell, hogy legyen még egy, mondtam, de a hiányérzet mindig bennem maradt. Sokáig az töltötte ki az időmet, hogy a kántus életét szerveztem, a tenor szólam élén is én álltam. Aztán egy hangszál-megbetegedés folytán már nem tudtam többé annyit énekelni. Űr keletkezett az életemben. Ekkor elmentem az azóta püspök Fekete Károlyhoz beszélgetni, ő segített dönteni. Az egyházzenei szak és a teológia között hányódtam. Azt mondta, ami az egyházzenéhez kell, azt az én ismereteimmel már fel tudom szívni a könyvekből, de a teológia segítene kiteljesedni tudásban és lelkiekben is. Igaza volt.

Sohasem akart gyülekezeti szolgálatot vállalni?

Az én gyülekezetem az ifjúság. Örülök, ha alkalomadtán hívnak valahová, de nem szeretnék egyszerre két lovat megülni. Annak idején tanáraim között többen is voltak lelkész-tanárok, most én is az lettem.