„Egyetemünk egyik utóbbi években választott mottója: közösség, hit, tudás. Ez jól kifejezi a protestantizmus és az oktatás szoros kapcsolatát, a nyitottságot Isten Igéje és a minket körülvevő világ iránt” – fogalmaz Baráth Béla Levente. A Debreceni Református Hittudományi Egyetem (DRHE) új rektorát a református oktatás helyzetéről és a következő évek terveiről kérdeztük.
A beszélgetés előtti fotózáson az volt az egyetlen kérése, hogy az egyetem udvarán álló kis harang is legyen rajta az egyiken. Mi a története?
Számomra többet jelent egyszerű tárgyi emléknél, az öntéséhez felhasznált érc eredetileg a Rákóczi-harang része volt. Amikor 1802-ben tűzvész pusztított Debrecen belvárosában, a Nagytemplom nagyharangja is megsérült. Újraöntése során több darabot is kivettek belőle: az egyik Rákóczi címeres rész ma a Kollégium múzeumának kiállításán látható, egy másikat iskolai harangként öntöttek újjá. Emellett magának a Rákóczi-harangnak a története is figyelemre méltó, mert azt a harmincéves háború egyik ütközetében zsákmányolt ágyúk ércéből öntette a fejedelem. A 20. század háborúiban sokszor lett ágyú a harangokból, ezért érdemes figyelni erre a történetre, ahol ágyúból lett harang. Így is lehet.
Kutatási területe több mint húsz éve az egyháztörténet. Mi vezette erre a pályára?
A történelem iránti érdeklődés végigkísérte tanulmányaimat, ezt leginkább igényes gimnáziumi tanáraim alapozták meg. Debrecenben, a teológiai akadémián – akkor még így hívták a mai Debreceni Református Hittudományi Egyetemet – már speciális vallás-, teológia- és egyháztörténeti irányban folytattam történeti tanulmányokat. A teológián az alapvizsga után egy tanévre megszakítottam a tanulást. Az első félévben önkéntesként egy németországi üdülőben voltam gondnok, majd Sárospatakon a tudományos gyűjteményekben dolgoztam. Nagy élmény volt, hogy ott bejuthattam a levéltári raktárakba és a könyvtári repozitóriumokba. Amikor visszatértem Debrecenbe, elhatároztam, hogy néhány egyháztörténeti témával igyekszem alaposabban foglalkozni. Akkor hirdettek meg egy forráskutatási szemináriumot, ez vezetett oda, hogy az akkori Kossuth Lajos Tudományegyetem bölcsészkarán is felvettem kapcsolódó tárgyakat, majd felvételiztem és beiratkoztam történelem szakra. Így aztán évekig párhuzamosan haladtak a lelkipásztori és a középiskolai tanári pályára készülésem fázisai. Segédlelkészként a DRHE egyháztörténeti tanszékén már óraadói feladatokkal is megbíztak. A Münsteri Egyetemen ösztöndíjasként ugyancsak e tárgykörre koncentráltam. Így mélyültek az ismereteim – a református kollégiumok egyik jellegzetes pedagógiai hagyománya szerint – a tanítva tanulás során. 1997 után az állami felsőoktatásban meghatározott rend szerint következtek a tudományos kutatói és az egyetemi oktatói pálya meghatározott elemei, a tanársegédségtől az egyetemi tanárságig.
Sárospatak és Debrecen is a református oktatás fontos, évszázados központja. Önnek mit jelentettek ezek az intézmények?
Mindkét kollégiumépületnek sajátos lelkülete van. Ezt nem csak akkor lehet megtapasztalni, amikor valaki először jár a falaik között. Diákként és kezdő tanárként is meghatározó élményem volt például a hazautazós hétvégéken szinte egyedül maradni az ősi falak között. Élmény volt különböző napszakokban, évszakokban látni a régi iskolaépületek és a parkosított részeik fényeit-árnyékait. A református kollégiumok eszenciáját mégsem a szép klasszicista iskolaépületek, hanem a kereteik között zajló oktatás, a tanárok és diákok egymásra ható lelki és tanulmányi közössége adja. Én ezt is tágas teret adó, folyamatos megújulásra ösztönző, dinamizáló örökségnek látom. A tanítás és a tanulás a protestantizmus fontos pillérei.
Mit jelent ma, a 21. század második évtizedében a református oktatás?
A DRHE egyik utóbbi években választott mottója: közösség, hit, tudás. Ez jól kifejezi a protestantizmus és az oktatás szoros kapcsolatát, a nyitottságot Isten Igéje és a minket körülvevő világ iránt. Nem szabad azonban csak a közvetlenül előttünk álló feladatokra és környezetünkre fókuszálni, mindig távolabbról kell nézni a dolgokat. Ebben meghatározó az istentiszteleti és a tanulói közösség, amelyek a református pedagógia szerint nem magányos tevékenységi körök. A Debreceni Református Kollégium ősi jelmondata, az „orando et laborando” a közös imádságra és az együtt munkálkodásra buzdít: fontos, hogy legyen előttünk távlatos cél, és ennek elérése határozza meg a mindennapjainkat.
Melyek a Debreceni Református Hittudományi Egyetem távlati céljai?
Általánosságban az egyetem színvonalas működésének fenntartása a célunk. Az egyetemi élet két meghatározó eleméhez, az oktatáshoz és a kutatáshoz kapcsolódó feladatkörök, személyi feltételek, infrastruktúra lehetőségek szerinti fejlesztése. Ehhez a 2023-ig szóló egyetemi intézményfejlesztési tervünk meghatározott víziókat és célokat rögzít. Az olyan oktatási és kutatási műhelymunkát szeretnénk ösztönözni, amely egyaránt megfelel a Debreceni Református Kollégium négyszáznyolcvankét éves felsőoktatási hagyományainak és az előttünk álló feladatoknak.
Egyre többször esik szó egyházunk lelkészhiányáról. Milyen okokat lát amögött, hogy kevesebb fiatal választja ezt a hivatást? Mit lehet ez ellen tenni?
A lelkészhiány problémája egész egyházi közösségünket érinti. A gyülekezetekben folyó ifjúsági munka és az iskolákban folyó hittanoktatás fontos terep a hivatástudat kialakulásához. Ugyanakkor egyháztörténeti tény, hogy Isten a legnehezebb időszakokban is megszólította azokat, akik aztán életüket a hivatás szolgálatába állították. Imádkozzunk ezért ma is! Közös feladatunk, hogy a lelkészi hivatás presztízse ma is hívogató legyen a fiatalok számára: olyan körülményeket kell kialakítanunk, amelyek képesek erősíteni az elhívást. Elengedhetetlennek látom a gyülekezetek és az egyházi szervezetek, intézmények együttműködését, hálózatba szerveződését, szükség van kapcsolatra az egyházhoz került iskolák és a felsőoktatás között, hogy a diákok lássák a következő lépést.
Miben más a DRHE más felsőoktatási intézményekhez képet?
Néhány nappal ezelőtt erről én is megkérdeztem néhány hallgatónkat. Egyikőjük határozott válasza az volt, hogy korábbi kis létszámú iskolái után nagyon idegen lett volna számára egy nagy felsőoktatási tömegintézményben továbbtanulni. Erősségünknek érzem, hogy egyetemünk nagyvárosi környezetben, a létszámok miatt mégis családias jelleggel működik, így a hallgatókra külön-külön is oda tudunk figyelni. Általánosságban úgy látom, hogy a DRHE a Magyarországon folyó hittudományi és felsőfokú hitéleti képzést adó intézmények sorában – mind az oktatás minőségét, mind a hallgatói létszámadatokat tekintve – az egyik legstabilabb pont. Ezt igazolja a közelmúltban eredményesen lezárult szak- és doktori iskolai akkreditációnk is. Azt is minden túlzás nélkül állíthatom, hogy ezen a képzési területen intézményünk nemcsak országos, de nemzetközi szinten is értékes szerepet tölt be. Tanítóképzésünk kapcsán, a hallgatók számát és a képzés versenyeredményekkel igazolt színvonalát tekintve is a kelet-magyarországi régióban betöltött meghatározó szerepet kell kiemelnem. Ezt a képzésünket nemzeti szempontból is fontosnak látom, mivel ma sajnos országszerte egyre kevesebben választják ezt a hivatást. Azonban, ha az alapok nincsenek meg, ha az általános iskolában nincs elegendő képzett tanító, akkor hosszú távon a felsőoktatás is nehéz helyzetbe kerül.
Milyennek látja az intézmény hallgatóit?
Minden évfolyam más, a már említett családiasság miatt is látjuk, milyen egyéniségek vannak egy-egy tanulócsoportban, ez nemcsak generációs, hanem közösségi kérdés is. A fiatalság mindig érzékenyen reagál a társadalmi, gazdasági változásokra, a mi diákságunk is különleges lakmuszpapír ebből a szempontból. Tanárként engem a mai napig inspirál, hogy fiatalokkal foglalkozhatok, a kíváncsiságuk és nyitottságuk engem is magával ragad. Nálunk még mindig évfolyamalapú rendszer van, így én magam is lehettem évfolyamfelelős, láthattam a diákokat tanórákon kívüli is. A generációs különbségek nálunk is megjelennek, ebben jó tapasztalat volt az előző félév vírushelyzete és a távoktatás, ahol nekünk is állnunk kellett a sarat.
Milyen változásokat hozott a tavasz az egyetem életébe? A különböző (akár kényszer-) megoldásokból van, ami megmarad a szeptemberben kezdődő akadémiai évben is?
A járvánnyal kapcsolatos reakciók folyamatosan új helyzetet teremtettek, meg kellett szerveznünk az órák leadásának, a számonkérésnek és a vizsgáztatásnak is a rendszerét. Ezekből le kell szűrnünk a tapasztalatokat, ami a következő félév feladata – de jelenleg úgy látom, néhány ponton hatással lesz majd a teljes rektori ciklusra is. Már felmerült, hogy a távoktatás bizonyos elemeit érdemes megtartanunk. Mivel a közösség egyetemünk meghatározó pillére, ezért nálunk igazán érezhető volt a változás. Hamar kiderült, hogy több diákunk számára nem állnak rendelkezésre a távoktatáshoz szükséges eszközök, ezért nekik igyekeztünk laptopokat biztosítani. Érdekes volt tapasztalni, hogy az online térben tarthattunk doktori vizsgákat, disputákat és habilitációs előadásokat is, de a mindenkori tananyag mellett a diákjaink személyes élethelyzeteit is megismerhettük. Jó volt látni, hogy a tanulóink ilyen helyzetben is összetartanak, és támogatják egymást akkor is, amikor nem tudnak személyesen találkozni.
Mit tart hároméves rektori ciklusa legfontosabb céljainak?
Azt hiszem, a koronavírus a teljes rektori ciklusom terveit befolyásolhatja – amikor elkészítettem és benyújtottam a pályázatomat, ezzel még nem számolhattam. Egyik célom, hogy szeretném továbbvinni az utóbbi években elkezdett folyamatokat: kezdeményezéseink között vannak például hallgatói ösztöndíjak, a kutatást elősegítő programok. Fontos, hogy mindezek mellett mindig az aktuális helyzetre reagáljunk, de szeretném tovább erősíteni a kapcsolatunkat a másik három teológiával és a többi felsőoktatási intézménnyel, mert nem szabad elfelejtenünk, hogy szükségünk van egymásra.