Jókaiban élt a komáromi reformátusok világa

Mit olvasott legutóbb Jókaitól? Van-e kedvence?
A kétévente megrendezett balatonfüredi konferenciánk legutóbb Jókai színházzal kapcsolatos tevékenységével és a regényei színpadi és filmes adaptációival foglalkozott. A konferenciára írt előadásom miatt a Fekete gyémántokat olvastam újra, de legutóbb A lőcsei fehér asszony került a kezembe egy egyetemi óra kedvéért. Egyébként tényleg A lőcsei fehér asszony és a Rab Ráby a kedvenceim.

Van-e ma aktualitása Jókai regényeinek, írásainak?
Ez egy nehéz kérdés. Az Országos Széchényi Könyvtár olvasásszociológiai műhelye régebben követte, hogy kik a legolvasottabb magyar szerzők, és egészen a '80-as évek végéig Jókai magasan vezette ezeket a listákat. Ma ilyen felmérés nincs, de biztos, hogy nem Jókai a legolvasottabb. A Jókai-olvasottság többek között annak is volt köszönhető, hogy nagyon sok szövegét olvasták fiatalok iskolai olvasmányként, bizonyos Jókai-művek gyakorlatilag ifjúsági olvasmányokká váltak, például A nagyenyedi két fűzfa, vagy A huszti beteglátogatók és más történelmi témájú írásai. Azt hiszem, hogy ahogy általában az olvasáskultúra, úgy Jókai is nagyon sok fiatal olvasót veszített el. Viszont az a személyes tapasztalatom, hogy mintha a 40-50 év fölötti korosztály fedezné fel magának mostanában Jókait. Valószínűleg az a helyzet, hogy a Jókai-féle regénystílus annyira összetett olvasási készségeket követel, vagy olyan összetett iróniaérzéket, amihez meg kell érnie az olvasónak, hogy ütköztetni tudja Jókai bölcs humorát a saját élettapasztalataival. Az idősebbek körében valamiféle Jókai-reneszánszt látok az elmúlt 15-20 évben. De ezt, persze, mind a saját „buborékomban” látom, tehát ebből azért nem lehet nagy következtetéseket levonni.

Ha Jókai ennyire kevéssé olvasott a fiatalok körében, akkor jogosan merülhetett fel az utóbbi időben a kérdés, hogy van-e helye az iskolai oktatásban?
Az okozza ma a problémát, hogy az utóbbi száz év magyar irodalmi kánonjában általában is, de Jókai művei közül is a regények kerültek előtérbe, és ezekkel a mai fiatal olvasóknak nehéz megküzdeni, nem is a terjedelmük miatt, hanem az összetettségük, a sok karakter, a bonyolult cselekményszövés és a nyelvi nehézségek jelenthetik az akadályt. A mai olvasók számára ezek régies szövegek. Vannak regények, például az általam nagyon kedvelt Rab Ráby, amelyek tele vannak német meg latin, a régi jogi szaknyelvből vett idézetekkel. Egyébként a pedagóguskollégák és a továbbképzéseket szervező szakmai egyesületek is rájöttek már, hogy Jókainak a novellisztikája ugyanolyan érdekes és értékes. A rövidebb terjedelmű szövegein is föl lehet ismerni azokat a Jókaira jellemző stíluselemeket, a sajátos gondolkodásmódját, a humorát, mint a nagyobb regényeken. Szóba hoztam az előbb A huszti beteglátogatókat, A nagyenyedi két fűzfát, de említhetnénk még Az istenhegyi székely leány vagy A tengerszem tündére című mesés elbeszéléseket. Újabban a Jókai-kutatás eredményei iránt érdeklődő középiskolai magyartanárok egyre többen inkább ezeket a rövidebb terjedelmű Jókai-írásokat javasolják. Igazából a regénnyel van „baj”, a műfajjal. Azért is, mert a tizenévesek, amikor az első Jókai-regényt a kezükbe kapják vagy akár Gárdonyi Egri csillagokját, akkor ez az első regény, amit életükben olvasnak. Nincsenek meg azok az olvasási tapasztalatok, nincs meg az az olvasási gyakorlat, amit ezek a regények igényelnek, amit az ifjúsági regények olvasásával megszerezhetnének. Vannak még olyan fiatal olvasók, akiket ez a „bevezetés a szépirodalomba” a gyerekirodalomból, ifjúsági regényekből vezet a magyar regényirodalom felé, de ma nincsenek sokan.

Említette Jókai egyedi stílusát. Ha nem látjuk egy regény borítóját, miből lehet fölismerni, hogy Jókait olvasunk?
Elsősorban arról, hogy egy XIX. századi regényíró ritkán mondja úgy a történeteit, ahogyan Jókai. Fontos, hogy az olvasó ne legyen türelmetlen, hagyja magát vezetni a regények elbeszélői által. Rendkívül szellemes önkommentárokkal és öniróniával vannak tele a Jókai-elbeszélések, amiben mindig ráismerünk azokra a dolgokra, amiknek a fonákját addig nem tapasztaltuk, vagy amire eszünkbe sem jutott rákérdezni. A Jókai-elbeszélések történetmondója nagyon határozottan reflektál mindig önmagára is. Másfelől meg Jókai kísérletező író is volt. Azt talán túlzás lenne mondani, hogy minden művében egy másik fajta elbeszélői technikával próbálkozott, de sokat kísérletezett. Egészen másfajta történetmondói technikát, attitűdöt lehet olvasni A lőcsei fehér asszonyban, és egészen másmilyet abban a két regényben, amit itt a kálvinizmussal, a reformátussággal kapcsolatban említenék, az 1858-as Az elátkozott család, és az ötven évvel később ennek a folytatásaként megírt, A barátfalvi lévita című regényekben. Szeretett szerepeket váltani a patetikustól a szarkasztikusig, más szemszögből, más témákra figyelő és más-más világot megfigyelő „fókusszal” alkotni. Stílusukban vannak azonosságok a Jókai-szövegek között, de más-más színeket, más-más gondolkodásmódot mutatnak. Tévedés, hogy csak egyféle Jókai-elbeszélő van! Végletes lélektani szituációkba viszi a hőseit, hogy zavarba ejtse az olvasót. Talán furcsa, de azt tapasztalom nemcsak Jókai-kutatóként, hanem Jókait olvasóként is, hogy nem értelmezéseket, hanem kérdéseket, kételyeket vár el az olvasóitól.

Mikor dőlt el, hogy Jókai valószínűleg írni fog? Már a gyermekkori komáromi időszakban, vagy a pápai és kecskeméti diákévek hatására?
Jókai fiatalkora az az időszak, amikor Magyarországon a tanultak számára megnyílnak az értelmiségi és a művészpályák. A színészet, a festészet, az irodalom, az újságírás vonzzák az akkori fiatalokat. Azt nem mondanám, hogy Jókai gyerekkorától írónak készült volna. Nyilván érték olyan iskolai élmények, kapott iskolai feladatokat, vagy voltak olyan családi használatra készült szövegei, amiket az életrajzírók emlegethetnek irodalmi „szárnypróbálgatásokként”. De én azt gondolom, hogy a kecskeméti évek azok, amelyek már határozottan az írói pálya felé terelik őt. Ebben nyilván a Petőfivel korábban Pápán kötött barátságának is szerepe van, meg a kecskeméti környezetnek is, itt találja magát olyan közegben, ami inspirálja a népiesség irodalmi mozgalmához való csatlakozásra – és Petőfi sikerei is inspirálták ebben. A negyvenes évek újszerű, izgalmas irodalmi beszédmódja az akkor megjelenő népies irodalmi stílus volt. A félig falusias, félig városi Kecskemét volt az a hely, ahol meglátta azokat a figurákat, karaktereket, azokat a konfliktusokat, megismerte azt a beszédmódot, amit aztán az első igazi irodalmi kísérleteiben, az első regényében, a Hétköznapokban az újdonság erejével tudott a művelt olvasók elé letenni.

Hogy keveredik a komáromi polgárfiú, a jogásztanonc, kecskeméti-pápai diák 1848-ban Pesten a forradalmi megmozdulásba?
Az új irodalmi mozgalom nagyon sok új tehetséget fedezett fel és vonzott Pest városába. Egyetemisták és újságírók olasz mintára elindították a Fiatal Magyarország mozgalmat, amelyből megalakult a már politikai eszméket is hangoztató Tízek Társasága. Ez a fiatal írókból álló társaság szervezett 1847-ben a monopolhelyzetben levő sajtóvállalkozók ellen egy úgynevezett írói sztrájkot. A Pesti Divatlap, a Regélő és a többi ilyen lap kihasználták ezeknek a fiataloknak a tehetségét. Ezeknek az úgynevezett divatlapoknak a közkedveltsége – hiszen a nemzeti kultúra sokszínűsége jelent meg bennük –, az addig elképzelhetetlenül nagy példányszámuk jórészt ezeknek a fiatal tehetségeknek volt köszönhető. Ez a sztrájk hozta össze ezt az írói közösséget. Frankenburg Adolf aztán kitűnő üzleti érzékkel felajánlotta az Életképek című lap szerkesztését a huszonkét éves Jókainak és Petőfinek. E körül a lap körül csoportosultak aztán a fiatalok, de olyan későbbi klasszikusok pályakezdését is ők támogatták, mint Tompa Mihály vagy Arany János. Ezzel az akcióval kerültek voltaképpen a magyar irodalmi életnek, közéletnek a középpontjába, és nyilván ezt az ismertséget igyekeztek fölhasználni aztán március 15-én, amikor a pesti egyetemi ifjúságot meg az egyébként ezeket a lapokat szívesen olvasó pesti magyar nyelvű, vagy német anyanyelvű, de a magyar identitást magukénak valló polgárokat megnyerték a forradalom ügyének.

Jókait hogyan érintette a szabadságharc bukása, és hogyan lett végül a 48-as forradalmárból politikus?
Az előbb említett irodalmi és kulturális lapok 1848 nyarára tönkrementek, mert a magyar újságolvasók, ha tudni akarták, mi történik körülöttük, 1848–49-ben inkább politikai lapokat vásároltak. Nagyon sok író publicistaként működött '48–49-ben, Jókai is. Sőt, voltaképpen Petőfi ’48–49-es verseinek a nagy része is ilyen publicisztikai, közéleti, politikai vers. Emiatt 1849 után a hatóságok vadásztak azokra a szerzőkre, akik a politizáló, a közvéleményt formáló, az eseményeket katalizáló írásokat publikálták. Jókainak is bujdosnia kellett, a ma Borsod-Abaúj-Zemplén megyében található, Tardona nevű faluban bújt el a világ szeme elől, amíg a felesége, Laborfalvi Róza leveleivel és titkos személyes találkozókkal kijárta, hogy Jókait fölvegyék a Klapka-féle listára, mintha Komárom védői közé tartozott volna, akik amnesztiával tehették le a fegyvert. Ez a Tardona az a hely, ami az 1898-as, A barátfalvi lévita című regényben is előkerül, tehát ennek a regénynek komoly önéletrajzi vonatkozásai is vannak. Jókai politizálása a sajtóban kezdődött. Az ötvenes évek elejétől Jókai egy darabig helyettes szerkesztője is volt a Vasárnapi Újságnak, később saját lapok alapításába is belevágott, a Hon című lapot szerkesztette, illetve ennek tulajdonosa is volt. De a politikai szatíra terepén is mozgott, a Kakas Márton és más hasonló élclapjaiban is erősen politizált. Aztán az 1860-as évek elejétől politikai szerepet is vállalt. A Deák Ferenc által vezetett, a kiegyezést okos kompromisszumokkal pártoló szabadelvű párttal szemben foglalt állást. Az a párt, amiben Jókai exponálta magát, ugyanilyen nemzeti liberális párt volt, de a '48-as áprilisi törvények alapján próbáltak volna kiegyezni és Magyarország birodalmon belüli erősebb státuszát visszaszerezni. Az 1867-es kiegyezés után Jókait többször is országgyűlési képviselővé választották, de szinte végig ellenzékben volt. Jellemző persze a politikai önfejűségére, önállóságára, hogy a császárral és Erzsébet királynéval is igen jó személyes kapcsolatba került az 1870-es évektől.

A politikai tevékenysége miben hatott az írói munkásságára?
Az 1860-as évektől, Deák kiegyezési mozgalmának a megerősödésétől kezdve megalakult egy olyan szellemi, kulturális, politikai kör, amit „irodalmi Deák-pártnak” szoktak nevezni. Ennek Gyulai Pál, Arany János, Csengery Antal voltak a vezetői, de Tompa Mihály, Kemény Zsigmond, Szász Károly is ehhez a körhöz csatlakozott. Jókai ezzel az irodalmi Deák-párttal mindig szembehelyezkedett. Nagyon érdekes például Jókai és Arany furcsa és hűvös, tartózkodó viszonya. Nem is nagyon írtak egymás lapjaiba, csak Jókai kapott nem túl hízelgő kritikákat Gyulaitól és Aranytól a regényeire. Inkább azt mondhatjuk talán, hogy Jókai és Arany egymásról szinte tudomást sem véve dolgozott 1860-as, '70-es, '80-as évek magyar irodalmában. Jókai volt a népszerű szerző, Gyulaiék a kritikáikban populáris írónak bélyegezték, szembeállítva az esztétikailag meg lélektanilag sokkal mélyebbnek gondolt Kemény Zsigmonddal vagy Arany Jánossal. Ez a fajta irodalompolitikai ellentét aztán a kritikai megítélésben kicsit szerencsétlen hatással volt Jókaira, egészen az utóbbi évtizedekig.

Egész életében meghatározta őt a református keresztyén hite? Hogyan jelent meg ez írásokban?
A családi és iskolai élmények, a komáromi reformátusok világa élénken élt benne. Nagyon érdekes kulturális, szociológiai jelenség, hogy a XIX. század első felében a magyar irodalom jeles alakjai között többségében protestánsokat találunk. Valami furcsa oknál fogva a katolikus értelmiség sokkal kevésbé képviseltette magát a magyar irodalomban. Vörösmarty katolikus volt, de Berzsenyi és Petőfi evangélikusok, Jókai, Tompa, Erdélyi János és Arany pedig reformátusok. Nagyon valószínű, hogy ez annak köszönhető, hogy a protestáns iskolarendszer korszerűbb, nyitottabb volt az újdonságokra a XIX. század első évtizedeiben, és több kreatív elmét adott a magyar kultúrának. Jókainak sok olyan regénye van, amelyeknek ez a protestantizmus az alaptémája is, például az És mégis mozog a föld, vagy nagyon fontos téma a katolikus–protestáns ellentét az Egetvívó asszonyszívben is, de most már harmadszor említem Az elátkozott család – ami az 1763-as komáromi földrengéssel és a kálvinista templom újraépítésének történetével kezdődik – és A barátfalvi lévita regénypárost. A regénypáros ötven év különbséggel, 1858-ban és 1898-ban jelent meg. A második része 1800 körül játszódik, és egy fiatal, Tardonára – Jókai nevezi Barátfalvának a Bükk egy elrejtett völgyében meghúzódó falut – menekülő kálvinista lelkész (persze kitalált hősről van szó) történetét mondja el. Ebben Jókai iróniájának egy nagyon különleges változata van megírva, voltaképpen az, hogy az igazi irónia mindig a kisebbség, a kulturális, nemzeti, vallási kisebbség iróniája, önvédelme a valamilyen rivális többséggel szemben. Ebben a regényben a felszínen a katolikusoknak, a reformátusoknak és a székely szombatosoknak a teológiai és más életvitelbeli különbségein élcelődnek – szívet melengető érzelmességgel – a szereplők. A regényhőst, Guthay Lőrincet egyébként a Jókai családhoz közeli, az 1700 évek végén, 1800-as évek elején élt lelkészcsalád tagjairól, Kiss Györgyről és a fiáról, Áronról mintázta. Kiss Áronról, aki tehetséges bibliamagyarázó hírében állt, olyan legendák maradtak fenn – ezt Jókai bele is írja Az elátkozott család című regényébe –, hogy egy idegen lelkész prédikációját egy hallás után, szóról szóra vissza tudta mondani. Ő az egyik mintája ennek a barátfalvi lévitának, aki egyébként fantasztikus vallási türelmet mutat a helybeliekkel szemben, a felesége is katolikus, és inkább a XIX. századi amerikai újprotestáns mozgalmakra hasonlító különutas kálvinizmust képviseli a regényben. Ha a regény elbeszélőjét valamelyest közel lehet hozni az öreg Jókaihoz, akkor feltehetjük, hogy idős korában az író egy szabadabb szellemű kálvinizmust képviselt. Tisztelte a hagyományokat, de inkább a tradíciók tartalmához, és nem a formáihoz ragaszkodott. Az első balatonfüredi konferenciánkon egy kis réztáblát is elhelyeztünk a füredi „Fehér templomban”, azon a padon, amelyben a vasárnapi istentiszteleteken, általában késve érkezve, az emlékezések szerint mindig visszahúzódóan, csendesen ült a felesége mellett.

Hogyan él ma Jókai emlékezete, és mit vár attól, hogy 2025-öt az Országgyűlés Jókai-emlékévvé nyilvánította?
Én azt hiszem, hogy a nagysága nem kopott meg. Hansági Ágnes kolléganőmmel lassan húsz éve, Jókai halálának a századik évfordulóján rendeztük meg az első Jókai-konferenciánkat Révkomáromban. Azóta a Jókairól megjelent tudományos munkák mintha kiemelték volna a Jókai-kutatást abból az apátiából, ami a 2000-es évek előtt volt tapasztalható. Megélénkült a Jókai-kutatás, és azt remélem, hogy azt legalább sikerült elérni, hogy ellensúlyozzuk a régebbi magyar irodalomtörténet által elterjesztett tévhiteket, hogy például Jókai „meseszerű”, „egydimenziós figurái vannak”, „inkább lektűrszerző”... Én szkeptikus vagyok az ilyen emlékévekkel kapcsolatban, de talán most több lehetőség lesz arra, hogy újabb szakmai találkozók jöjjenek létre. Persze a konferenciákon nem a széles közönség vesz részt, az irodalomtörténeti tanulmányköteteket nem a Jókai-rajongók olvassák. Régi témánk a kutatócsoportban, hogy Jókai olvasottságával mit lehetne tenni. Azt gondolom, hogy például új tematikus válogatásokat, antológiákat érdemes összeállítani. Egyet mi is csináltunk régebben a balatonfüredi Tempevölgy kiadónál Balaton vőlegényei címmel, Jókai novelláiból. Amiről a vitáink folynak, az, hogy lehet-e új filmes Jókai-adaptációkat létrehozni. Szükség lenne ilyenekre, mert a '60-as, '70-es évek legendás filmadaptációi óta nem sok sikeres vállalkozás volt. Vagy innovatívabban gondolkodni, olyan multimédiás applikációkat létrehozni, amelyek a mai médiahasználatunkhoz igazodnak: Jókai legyen „kéznél”: az okostelefonon olvasható, mindennapi, breviáriumszerűen szerkesztett, félelmetes és sziporkázóan szellemes idézeteiben, mondataiban és bekezdéseiben is lehet csodálni Jókait, nem csak hosszú regényekben és mozifilmekben!

Mi az, amit Jókairól kevesen tudnak, de ön szerint tanítani kellene?
Nagyon sok mindenről lehetne beszélni, de két témát említenék. Amikor az 1850-es évek elején Gyulai Pál elindított egy nagyon-nagyon rosszízű sajtóvitát a magyar irodalmi életben az új írónők irodalmi életben való megjelenéséről, és elég lesújtó véleményt fogalmazott meg róluk, akkor Jókai szembehelyezkedett vele és a Gyulai mellé álló Madách Imrével, és lovagiasan megvédte az írónőket. Az álláspontja az volt, hogy gyerekcipőben jár még a magyar női irodalom, időt kell még adni az írónőknek is, hogy megtalálják a saját hangjukat és azokat a témákat, amikben ők lesznek a jobbak. Az idő pedig Jókait igazolta, elég csak Czóbel Minkára vagy Kaffka Margitra gondolni. A magyar női irodalom sokat köszönhet annak, hogy Jókai támogatólag lépett föl ebben a Gyulai által indított sajtóvitában. Külön érdekes téma Jókai nőalakjaival foglalkozni, erre biztatom a hallgatóimat is! De Jókai és egy pár évtizeddel később Mikszáth voltak az elsők, akik professzionális íróként a magyar gyerekirodalomnak, ifjúsági irodalomnak az ügyét is felkarolták. Jókai adta ki a hatvanas években a Kis Dekameron című gyűjteményét, amelyben korábban már megjelent, de a tizenéves ifjúságnak szóló kisebb írásait összegyűjtötte, az ő mintáját követő Mikszáth pedig már írt olyan elbeszéléseket vagy olyan kisregényeket is, amiknek kifejezetten a tizenéves olvasók voltak a címzettjei. Addig Magyarországon főleg német fordításokat lehetett olvasni, vagy a folklóreredetű gyerekirodalom tudott megjelenni, népmesegyűjtemények. Jókai tudta, hogy az irodalomhoz a gyerekkönyveken keresztül vezet az út.