Keresztyén oktatók focilázban

Mit tartanak értéknek a futballban?

Papp Anette: A teremtettséget kiteljesíteni abban, hogy az ember gondozza a testét – ezt az érzést minden sportban megélhetjük. De a csapatsportok még közelebb vihetnek a keresztyén értékekhez, ugyanúgy, ahogy például az éneklés – mondom ezt, mert zenész vagyok. Mert ha az ember kamarázik vagy kórusban énekel, akkor a saját értékét hozzáadja a közösségéhez, és megsokszorozza a többiek és az együttes teljesítményét. Én ezért szeretem nézni a csapatsportokat. Látom, hogy az egyéni kvalitások, tehetségek hogyan ízülnek bele egy csapatba. Gyönyörködtet, amikor valaki képes a saját egójából visszavenni azért, hogy a csapat sikeres legyen.

Balla Péter: A közösségi erőt emelném ki én is, és hozzátenném, hogy számomra nagy öröm, amikor valaki úgy tud gólt rúgni, hogy abban igazán nem is neki, hanem az előkészítő játékosnak volt nagy szerepe, és utána odamegy hozzá megköszönni azt.

Ugyanakkor a labdarúgás mégis csak az „ők és a mi” harcáról, két csapat szembenállásáról szól.

Balla Péter: Talán az olvasók meglepődnek ezen, de a sok év alatt, amióta mérkőzésekre járok, megváltozott bennem az, hogy hogyan érint meg, ha a csapatom veszít. Már nem úgy gondolok rá, hogy itt a világvége – tudom, hogy másoknak ez sokszor azt jelenti –, de valakinek nyernie kell, ez egy ilyen játék, és megnyugvással tölt el, ha a másik csapat megérdemelten győz.

Ezek szerint a futball maga az élet? Éppen olyan érzések vezérlik, mint minket a mindennapjainkban?

Balla Péter: Megérint, amikor valaki egy hosszabb sérülés után visszatér, magában sem bízik már talán, és mégis ő lövi a következő gólt. Ilyenkor látszik a közönség öröme, hogy nem ért véget egy karrier.

Papp Anette: Most az Európa-bajnokság kapcsán több érzés is előjött bennem. Visszaemlékszem a 2016-os bajnokságra, amikor olyan hosszú idő után először jutott ki a magyar válogatott erre a versenyre. Az, amikor az osztrákokkal szemben pazar játékkal, éretten nyerni tudtunk, bennem nagyon megmaradt. De drámai pillanatok is eszembe jutnak az elmúlt évekből, például amikor egy dán játékos (Christian Eriksen – a szerk.) a pályán kapott infarktust. Egy világ nézte végig, ahogy a csapatkapitány óriási lélekjelenléttel kezeli a helyzetet, ahogy beszél a játékos feleségével a lelátón, és ahogy a csapat felé fordul.

Balla Péter: Nem lehetett tudni, hogy mi lesz a vége, aztán hosszú lábadozás után mégis visszatért.

Papp Anette: Ezek az emberi pillanatok szerintem nagyon fontosak.

Ezek szerint szurkolóként a játék mellett a személyes sorsok is nagyon is érdeklik önöket. A mai közvetítéseknek köszönhetően egyre több ilyen információt lehet megtudni a játékosokról.

Balla Péter: A saját életük nyilván az ő játékukra is hat, hogy a családjuk otthon vagy a lelátón értük szurkol. Az a nagy dolog, hogy ha ezek a játékosok emberközeliek tudnak maradni. Nemrég vidéken véletlenszerűen betértem egy boltba, ahol tanúja voltam egy beszélgetésnek, amikor valaki azt mesélte éppen, hogy az egyik híres válogatott játékosunk, aki egyébként külföldön focizik, hazalátogatott, és ugyanúgy visszament a kis községbe, mindenkivel ugyanaz az ember volt, mint régen, nem a sztárfocista. És látszott ezen a két helybélin, hogy ez sokat jelent nekik.

Szurkolóktól hallom, hogy ez sokkal több, mint választás kérdése: mindenki valamilyen szurkolónak születik, és ha jól szerepel a csapata, ha nem, egy életen át kitart mellette, még akkor is, ha minden észérv ez ellen szól. Hogyan lettek önök is szurkolók?

Balla Péter: Másoktól is hallottam, és ez nálunk is így volt, hogy már édesapám elvitt egy-egy mérkőzésre. A lakásunkhoz legközelebbi kerületi csapathoz vitt el kisiskolás koromban, aztán már egyedül mentem, és a mai napig bérletes szurkolója vagyok annak a csapatnak.

Papp Anette: A bátyám nem volt focirajongó, így édesapám engem vitt el a városunk focicsapatának a meccseire. Hat-hét évesen elképesztő hatással volt rám az, hogy a keresztapám, az édesapám és én elmentünk erre a meccsre. Utána inkább a televízióban néztük a mérkőzéseket. A szüleim 1964-ben házasodtak össze – most lesz a gyémántlakodalmuk –, és az esküvői ajándékokból vásárolták meg az első fekete-fehér televíziónkat, hogy nézhessék az olimpián a focimeccseket. A környékükön ez volt a harmadik televízió, így két komplett utca, negyven ember ült a nappalinkban. Én így nőttem fel, hogy a foci az egy társas szórakozás.

Balla Péter: Meg is nyertük az olimpiát Tokióban, az egy nagy csapat volt!

Papp Anette: Édesanyám is ott ült, keresztapám hozta a többi ismerőst. És élveztem gyerekként már azt is, ahogyan a felnőttek beszélnek a fociról.

Balla Péter: A család olyannyira fontos volt, hogy édesanyám például nem jött ki a meccsekre, de sajátkezűleg varrt nekem egy zöld-fehér zászlót: úgy érezte, ha a fiának ez fontos, akkor neki is az.

Papp Anette: Amikor nagyobb lettem, talán lázadásból már nem annak a külföldi csapatnak szurkoltam, aminek édesapám, sőt két rivális csapatot éltettünk. Azóta is tüzes vitákat folytatunk a családi ebédeken, hogy melyik csapat miért jobb. És a sors iróniája, hogy van egy fiam, aki ugyanabból a bajnokságból egy harmadik csapatnak drukkol.

Érdekes ez is, hogy a magyar csapatok mellett miért szurkolunk más bajnokságok csapatainak is, és miért épp ennek vagy annak.

Balla Péter: Három fiam és egy lányom van, és az egyik fiam hatévesen kiválasztott egy német csapatot. Később el tudtam vinni Németországba, ennek a csapatnak a meccseire. Úgy gondolom, egy kisgyermek őszinte, beleérző lelkével nem a leghíresebb csapatot választotta ki, hanem a második leghíresebbet. Később mindhárom fiammal kijutottunk a Dortmund meccseire, és én is azonosulni tudtam a fiam választásával, úgyhogy azóta is nekik drukkolunk.

Papp Anette: Egy csapatnak szurkolni közösségteremtő erő. Itt a teológián is vannak ilyen szurkolók és olyan szurkolók. Összeköt minket az is, ha egy csapatnak szurkolunk, de az is, hogy ha két csapat megmérkőzik, akkor a másik csapattal mi ezt hogy beszéljük meg.

Egyfajta együttérzés is jelentkezik a két szemben álló csapat szurkolói között?

Balla Péter: Inkább csak a humor szintjén ugratjuk egymást, ha egy csapat veszít. Nézőként fontosnak tartom, hogy ne szidjuk a másik csapatot. Emlékszem, volt olyan, hogy a lelátón a körülöttem lévők elkezdték a másik csapatot szidni, én meg elkezdtem a saját csapatunkat buzdítani, és pillanatok alatt mindenki felkapta a fejét és hozzám csatlakozott, talán észre sem vették, hogy elvontam őket a szitkozódástól.

Papp Anette: Egy szurkolót az tesz boldoggá, ha a csapata és a játék is sikeres. Senkinek sem érdeke, hogy a másik csapat megsemmisüljön.

Balla Péter: Van, hogy nagyon jó játék ellenére is vesztünk. Többször voltam tanúja, hogy ugyanúgy megtapsolták a szurkolók a csapatukat, ha vesztettek is, mert megtették, amit meg lehetett, mindent kiadtak magukból, mégsem tudtak nyerni.

Papp Anette: A nemzeti válogatott játékosai más-más csapatokban játszanak, egymás riválisai, és ez igazán szép példa arra, hogy mégiscsak összeköti őket a játék. Annak ellenére, hogy két hete még egymás ellen játszottak. Nemcsak szimbolikus, hogy a meccsen kezet fognak egymással, hanem valóban tisztelik egymást.

Balla Péter: És a szurkolókat is egyesíti ez.

Járnak meccsekre?

Papp Anette: Igen, bár azt hozzáteszem, hogy nem csak focimeccsekre: kézilabda, hoki, főleg a csapatsportok érdekelnek. Kikapcsol, hogy látom, hogyan szerveződik a játék. Egyedül nem megyek ki a lelátóra, és bár a férjem nem nagy focirajongó, kénytelen elkísérni.

Balla Péter: Kicsiként én is vittem a gyerekeket mindenféle meccsre, akár kosárra, kézilabdára, jégkorongra. Ma már, hogy huszonöt-harminc évesek, főleg focimeccsre járunk.

És hogy érzik magukat a lelátón, ahol együtt üvölt a kétkezi munkás és az egyetemi oktató?

Papp Anette: Ez csuda jó. Átadja a lényeget, hogy mindannyian emberek vagyunk és együtt szurkolunk.

Balla Péter: Volt, hogy rektori hivatali munkatárssal találkoztam össze és meglepődtünk, mert nem tudtuk egymásról, hogy ugyanannak a csapatnak szurkolunk. Visszatérve az interjú elejéhez és a teremtettség kérdéséhez, én a kikapcsolódás részét is fontosnak tartom. Nem lehet huszonnégy órában csak a tudománnyal foglalkozni. Mi, bérletesek egy helyen ülünk a stadionban, született barátság is onnan: például felhív az illető, hogy megyek-e a következő meccsre, vagy amikor ő autóval jött, felajánlotta, hogy elvisz engem haza.

És hogy készülnek az elkövetkezendő meccsekre, megvan a naptár?

Papp Anette: Megvan a naptár, és nem fogok programot szervezni azokra a napokra, amikor a válogatott játszik. Persze az élet, az egyetemi vizsgák nem állnak meg, ha rektorhelyettes úr ülést rendel el arra a napra, akkor…

Balla Péter: Nem fogunk, nem fogunk!

Papp Anette: Az életet ugyan nem írja felül az Európa-bajnokság, de izgalom az van, igen. Nálunk az ajtóra ki van ragasztva az Eb programja, és a fiam feladata, hogy a mérkőzések után az eredményeket odavezeti, így jártunkban-keltünkben rápillantunk és látjuk, hogy állunk.

Hol nézik a meccseket? Kocsmák teraszán vagy otthon, a tévé előtt, esetleg a családdal közösen?

Papp Anette: Leginkább a családdal, barátokkal összeülve szeretem a meccseket nézni. Volt olyan, hogy a férjem kivitte a kertbe a tévét, főtt a gulyás a kondérban, és nem maradtam le semmiről. Egyedül is megnézek egy meccset, de sokkal élvezetesebb, ha van egy jó társaság.

Balla Péter: A gyerekek már mind tőlünk külön élnek, családjuk van, de elő-előfordul, hogy ők maguk jönnek át, hogy együtt nézzük meg a válogatott meccseit, ez nagyon jó érzés. Szerencse, hogy elég közel lakunk a Szabadság térhez, ahol kivetítőn lehet nézni a játékot: előfordul, hogy lemegyek, és ezrekkel együtt nézem. De emlékszem, hogy egyszer, amikor Skóciában kutattam, éppen ott játszott egy magyar csapat, ezért elmentem egy helyi pubba szurkolni – ennek komoly kultúrája van ott –, ahol a helyiek nagy örömmel fogadtak, körbevettek, kérdezgettek. A nemzetek közötti barátságot is fontosnak tartom. Ha tehát most nálunk szurkol valaki egy idegen országból, még ha az ellenfelünk is, ő is érezze azt a vendégszeretetet, amit én éreztem akkor. Mert a futball miatt nem válhatunk egymás ellenségévé.