„Színház az egész világ” – Shakespeare gondolata évszázadok múltán sem vesztett aktualitásából. A színpad azonban nem csupán történeteket mesél el, hanem lehetőséget ad arra is, hogy jobban megértsük önmagunkat és egymást. A Károli Gáspár Református Egyetem Egyetemi Színpadának Grecsó Krisztián Mellettem elférsz című regényének adaptációja olyan kérdéseket állít középpontba, mint az identitás, a családi örökség és az elfogadás. Léner András rendezővel, valamint az előadásban szereplő hallgatókkal beszélgettünk a társulat működéséről, az alkotói folyamatról és arról, hogyan válhat a színház az önismeret és az emberi értékek közvetítőjévé.
Léner András rendező, valamint Pap Eliza és Jokán Máté a Muzikum lépcsőjén, amely otthont adott a Mellettem elférsz című előadásnak
Mit mesélnek rólunk azok a történetek, amelyeket generációk óta őriz a családunk? Erre a kérdésre keresi a választ a Károli Gáspár Református Egyetem Egyetemi Színpadának Mellettem elférsz című előadása. Három generáció története bontakozik ki a színpadon, ahol a múlt emlékei és a jelen döntései együtt formálják a főhős útját önmaga és a jövője felé. A produkció nem kész válaszokat kínál, hanem párbeszédre hív. A hallgatók olyan előadást hoztak létre, amely a nézőt is saját történetei végiggondolására ösztönzi.
Ahhoz azonban, hogy Grecsó Krisztián családregényéből színpadi adaptáció születhessen, egy olyan alkotó közösségre volt szükség, amely hisz a színház személyiségformáló erejében. Ezt a szerepet tölti be az egyetem színjátszó közössége, ahol különböző karokról és szakokról érkező hallgatók dolgoznak együtt. 2018-ban Sepsi Enikő, az egyetem bölcsészet- és társadalomtudományi karának akkori dékánja hívta meg Léner Andrást a színháztudományi tanszékre gyakorlati órát tartani. Az együttműködés nyomán később intézményes keretek között jött létre a Károli Egyetemi Színpad, amely minden egyetemi hallgató előtt nyitva áll, függetlenül attól, hogy rendelkezik-e korábbról színpadi tapasztalattal.
A Mellettem elférsz nem ismeretlen Léner András számára. A regényt már kétszer is színpadra állította: 2014-ben a bécsi Theater Brettben, majd ugyanabban az évben a Rózsavölgyi Szalonban is rendezett belőle előadást. A mű különösen közel áll hozzá, hiszen Grecsó Krisztiánnal baráti kapcsolatot ápol. Ez az adaptáció azonban mégis más, hiszen ezúttal nem hivatásos színészekkel dolgozott együtt. – Ennek van egy plusz- és mélyebb jelentése, hogy a hallgatók ezt nem hivatásszerűen tanulják, mégis ezt választják – fogalmazott a színházi szakember. – A próbákra az egyetemi óráik mellett járnak, szabadidejüket áldozzák a közös munkára, ezért különösen inspiráló végigkísérni a fejlődésüket. A fiatalok lelkesedése rá is ösztönzően hat, és különösen értékesnek tartja, hogy a közös munka során partnerként, kollégaként tekint rájuk.
Pap Eliza Zách Éva, Jokán Máté Domos szerepében. A főhős felmenőit alakítják, akiknek egykori szerelme meghatározó része a család történetének
Pap Eliza három éve tagja az egyetemi színpadnak. A pszichológia szakot végzett hallgató eredetileg kíváncsiságból jelentkezett a színházi kurzusra, ám hamar ráébredt, hogy a színpad jóval többet jelent számára egy hobbinál. A közösség mellett egy mély önismereti utat is kapott, amely – saját megfogalmazása szerint – olyan találkozást tett lehetővé önmagával, amilyenben korábban még nem volt része. Ez az élmény nemcsak személyesen formálta, hanem a pályaválasztását is meghatározta: korábban nem tervezte, hogy a színház világa felé fordul, az egyetemi társulatban szerzett tapasztalatai azonban erre az útra terelték. Ma már a Színház- és Filmintézet hallgatója.
– Engem is a kíváncsiság hajtott – veszi át a szót Jokán Máté, aki két éve tagja az alkotóközösségnek. Szabad bölcsészet szakon végzett, művészettörténet specializációja pedig elsősorban elméleti tudást adott neki, ezért fontosnak tartotta, hogy a színház gyakorlati oldalát is jobban megismerje. A jövőben is ezen az úton szeretne tovább haladni, ezért színháztudomány mesterszakra adta be a jelentkezését. A közös alkotómunka mindkettőjük számára jóval többet jelentett egy művészeti kurzusnál. Egyöntetűen úgy vélik, hogy az egyetemi színpad sokat adhat azoknak, akik szeretnének fejlődni, kilépni a komfortzónájukból, vagy egyszerűen csak félnek kiállni mások elé. A társulat nem kész színészeket vár, hanem olyan nyitott és kíváncsi fiatalokat, akik szívesen válnának egy elfogadó közösség részévé.
Amikor arról kérdezzük őket, mit kaptak tanáruktól, Máté gondolkodás nélkül felel: – Türelmet. Nemcsak mások, hanem önmagunk felé is – hangsúlyozza. Eliza szerint a színház új nézőpontot adott neki: megtanította arra, hogy az embereket és a körülötte lévő világot mélyebben, árnyaltabban szemlélje és lássa. Megtapasztalták, hogy minden alak mögött egy összetett emberi sors húzódik meg, amelyet csak türelemmel és kellő nyitottsággal lehet hitelesen megmutatni.
De vajon mit tanul a rendező azoktól az egyetemistáktól, akikkel évek óta együtt dolgozik? – Mindenekelőtt érzékenységet és vagányságot. Még van hova fejlődnöm – feleli mosolyogva Léner András. Hozzáteszi: ez számára elsősorban a felelősségvállalás bátorságát jelenti, valamint nyitottságot és őszinte kíváncsiságot.
Léner András szerint a közös alkotás alapja a kölcsönös bizalom, amelyben a hallgatókra partnerként tekint
A próbafolyamat során természetesen akadnak nehézségek, különösen akkor, amikor a diákoknak meg kell érteniük és magukévá kell tenniük egy-egy szerepet. Ilyenkor gyakran olyan belső gátakat kell átlépniük, amelyek nélkül nem születhet hiteles alakítás. A rendező úgy gondolja, éppen ezek a pillanatok hordozzák a színház egyik legnemesebb értékét, amikor a színész emberi mivolta találkozik a megformált szereppel. Nemegyszer előfordult, hogy a próbák során Léner András saját történeteit és küzdelmeit is megosztotta a fiatalokkal. Hisz abban, hogy a bizalom kölcsönös: az alkotómunka közös műhelymunka, amelyben nemcsak az előadás születik meg, hanem a résztvevők is formálják, erősítik és építik egymást.
Az önismeret mellett a hit kérdése is szóba került. Pap Eliza szerint a közös alkotás olyan tér lehet, ahol az ember nemcsak önmagával, hanem Istennel való kapcsolatával is mélyebben találkozhat. Számára az egyik legfontosabb emberi érték a hitelesség, amelyet a színpadi helyzetekben különösen fontos képviselni. Úgy véli, amikor a belső meggyőződés és a szerep összhangba kerül, az szinte isteni élmény. Saját útkeresését is folyamatos párbeszédként éli meg az Úrral. Hisz abban, hogy az életben nincsenek véletlen találkozások – ha egy lehetőség megszólít bennünket, érdemes rálépni arra az útra.
A darab szerint a múlt megértésében rejlik a jövő alakításának lehetősége
A Mellettem elférsz egyik legfontosabb kérdése nem csupán az, hogy mit öröklünk vagy milyen traumákat hordozunk, hanem az is, hogy mit kezdünk velük. Éppen ezért különös jelentősége van annak, hogy ezt a történetet egyetemi hallgatók viszik színpadra, és nyíltan beszélnek olyan kérdésekről, mint a családi örökség, a transzgenerációs traumák, az identitás vagy az önelfogadás. A darab nem lezárni, hanem elindítani szeretné ezt a párbeszédet – a színpadon és a nézőben egyaránt. Végső soron egy hosszú belső utat rajzol fel, amelynek végén kimondható: elfogadom magam.