A tanév végetértével problémát jelenthet egyes szülőknek a gyermekek felügyelete, valamint mozgásigényének kielégítése. Hogyan pótolható a sport a fiatalok életében, ha nincs heti öt testnevelésórájuk? Hatékony egyáltalán az iskolai testnevelés? Milyen problémákkal küzdenek a tanárok, ha a gyermekek megmozgatásáról van szó? Ilyen és hasonló témákról beszélgettünk Pálinkó Gábor testnevelőtanárral, a kunszentmiklósi Baksay Sándor Református Gimnázium és Általános Iskola oktatójával, aki egyben a Református Iskolák Diáksportszövetségének elnöke is.
Kielégíti-e a heti öt testnevelésóra a diákok mozgásigényét?
Van olyan diák, akinek tíz óra is kevés lenne, valakinek pedig az öt is bőven sok. Gondolok itt főleg a nagyobb lányokra, velük küszködünk a legtöbbet, a 16 és 19 év közötti lányoknak a megmozgatása a legnehezebb. A kollégáimhoz képest más helyzetben vagyok, mert csak fiúkat tanítok, de tudom, hogy számukra az említett korú lányokkal a legnehezebb a munka. Az iskolánkban három klasszikus típusú testnevelésórát tartunk napközben, illetve délután kettőt, amelyeket egyéb sporttevékenységgel is ki lehet váltani. A lányok esetében nagyon igyekszünk, próbálkoztunk zenés gimnasztikával is, de nem volt sikere, pedig délutánonként egyedül eljárnak hasonló edzésekre. Szeptembertől azonban változik a rendszer, szigorítják a felmentéseket. Szerintem kaotikus lesz a helyzet, nálunk is rengeteg fiúnak nem kell jelen lennie ezeken az órákon, mert konditerembe járnak. Minden hónapban hozzák a bérletüket, és ez alapján igazoljuk nekik az órákat. Egyébként látszik is rajtuk, hogy valóban edzenek. A lányok fitneszbérletét is elfogadjuk, de népszerű még náluk a lovaglás és az aerobik is. Ezek a gyerekek most mind ráözönlenek majd a délutáni testnevelési rendszerre, ha ez egyáltalán fennmaradhat így. Az iskolánk egyébként szerencsés, mert itt meg tudjuk majd oldani a helyzetet, de ahol nincs ennyi pálya vagy terem, ott nagy gondok lesznek.
Mi állhat a szigorítás hátterében?
A visszaélések megszüntetése. Sokszor megtörtént, hogy leszerződött a diák egy egyesülethez, de igazából el se járt az edzésekre, csak felírták, mindezt pedig a szülők tudtával. Persze ezt egy kisebb településen sokkal nehezebb megcsinálni. Nálunk én vagyok a munkaközösség-vezető, hozzám érkeznek be a papírok, és ha valamit gyanúsnak találok, akkor felhívom az edzőket, és megkérdezem, jár-e a gyerek. Előfordult, hogy egy srác teniszedzésekről hozott igazolást, de pechjére ismertem a helyet, ahová járt, és utánakérdeztem. Az édesanyjának az ismerőse ott dolgozott, és leigazolta neki a sportolást. Megtörtént, hogy egy kajakedzőt kirúgtak, mert pecsételt ismeretségi alapon, de amikor az elnököt felhívtuk, kiderült az ügyeskedés. Igyekszünk komolyan venni a szabályokat, de egy nagyobb városban ez már nagyon nehéz.
Miért a 16 év körüli lányok esetében a legnagyobb kihívás a testnevelésóra?
Alapvető gát lehet a koedukált testnevelésóra, mert a lányok egy része ilyenkor nem hajlandó sportfelszerelésbe öltözni. Kövérnek érzik magukat, persze nem azok, de ebben a korban gyakran nem elégedettek magukkal. A kisebbeknél ez nem probléma, de nagyjából 16 év felett azzá válik. Nálunk ötödik osztály felett a fiúk és a lányok bontásban sportolnak. Eleinte osztályonként két tanárral oldottuk meg mindezt, egy ideje viszont felborultak a nemek közötti arányok – sokkal több a lány tanuló –, így két osztályonként egy fiú- és két lánycsoporttal dolgozunk.
Hogyan lehet rávenni az említett korosztályt a testnevelésórán való aktív részvételre?
Kiindulásként nem kellene koedukáltan oktatni őket, de ez sok iskolában nem választás kérdése, mert másképp nem tudják megoldani. Ezenfelül meg kell találni, illetve meg kell nyerni a vezéregyéniségeket, hangadókat a lányok és a fiúk között is. Ha ők sportolnak, akkor a többiek is hajlandók rávenni magukat. Jelentős probléma még az egymás öltözetének a cikizése, ahogyan a telefonok esetében is: akié nem olyan drága, azt megszólják. A szociális érzékenység sokszor hiányzik ebből a korosztályból. Ez ellen egyébként nem győzünk harcolni. Egyes osztályzattal való fenyegetéssel, beírással meg lehet oldani egyébként a helyzetet, de ezzel összességében csak megutáltatjuk a testmozgást a gyerekekkel. A testnevelésórán lehet, hogy megcsinálják a kötelezőt, de hogy otthon nem veszik majd rá magukat a sportra, az szinte biztos. Nem az az elsődleges feladatunk, hogy megterheljük őket, hanem az, hogy olyan mozgásformákat tanítsunk meg nekik, amelyeket majd az érettségi után is folytatni akarnak és tudnak. Szabadidőben kosarazni, focizni, tollasozni, teniszezni, pingpongozni, röplabdázni – ezekből mind kaphatnak kóstolót nálunk a diákok.
Nem lehetséges, hogy nem szeretnének leizzadni a gyerekek napközben, amikor még óráik vannak?
Öt perccel hamarabb el szoktam engedni őket. Mindig mondom, hogy „gyerekek, mosakodjatok meg, nem addig kell a zuhany alatt állni, míg vízköves lesz a hátatok”. Talán a 17–18 éves fiúk hajlandók erre a leginkább, akik konditerembe járnak, és nem szégyellik a testüket. Egyébként a lányok is sokkal könnyebben elmennek délután egy aerobikedzésre, utána hazamennek az izzadt ruhákban, otthon pedig kényelmesen meg tudnak mosakodni. Egyébként sem mernek egymás előtt öltözni és tusolni sem, az uszodában sor áll a vécé előtt, egyedül öltöznek át a fiúk és a lányok is.
Mi állhat az ilyen fajta szégyenlősség mögött?
A mentális problémák sajnos már szinte népbetegségnek számítanak. A szorongás megjelenik a fiatalok testképe és a mozgás összefüggésében is.
A szülők mennyire partnerek a gyermekek mozgásra szoktatásában?
A család egészségtelen életmódja az evés terén például megmutatkozhat a gyereken is. Próbálunk tanácsokat adni a diákoknak, motiválni őket adott esetben az életmódváltásra, de ez legtöbbször sikertelen. Amikor a másik nem kezdi érdekelni őket, akkor már odafigyelnek a fiatalok, ha korábban nem tették. Az is gyakran előfordul, hogy a szülők visszatartják a gyermeket, hogy ne „pazarolja” az idejét a sportra. Heti két edzés az, ami még bele szokott férni, azon felül általában már nem támogatóak. Előrébb sorolják a tanulást és a nyelvvizsgát, pedig ezeknek nem kellene egymást kizárniuk. A mi iskolánk elég jónak számít a környéken, nagyjából harminc kilométeres vonzáskörzete van, főként a nyolcosztályos gimnázium miatt. A szülők nem feltétlenül azért hozzák ide a gyermekeiket, mert reformátusok, hanem mert ez egy jó iskola, ahol fegyelmet tartanak, a gyerek pedig tud a tanulásra fókuszálni. Sajnálatos, de sokszor a sportot is utóbbi akadályának látják, főleg a hétvégi meccseket, így pedig nehéz diáksportot szervezni. Reménykedem benne, hogy az iskolai diáksport újra meg fog erősödni egyszer. Sok testnevelőtanár pusztán elhivatottságból szervezi, ha ugyanis nem áll egyesület a csapat mögött, akkor nem tudnak fizetni az edzőknek.
Visszakanyarodva az iskolai testnevelésre: a szertorna, valamint a szintfelmérők sok diák kedvét elvették a sporttól. Menyiben változott az a fajta szemlélet, hogy a megadott szintek teljesítését osztályozzák?
Nyilván tanára válogatja, mert gyakorlatilag senki sem ellenőrzi, mi történik az órán, de a kötelező felmérések már megszűntek. A kollégáimmal például a fejlődést osztályozzuk, megállapítunk egy sztenderdet például 100 méteres futás esetében, és megnézzük, milyen időt futnak a diákok év elején, valamint év végén. Ha egy diák nagyon gyenge szintről tud javulni, már ötöst kaphat. Osztályozni azért kell, mert ennyi fegyelmező eszköz mindenképpen szükséges. Persze nem vasszigorra kell itt gondolni, ha valakin látom, hogy valóban elfárad az órákon és becsülettel csinálja a feladatokat, akkor az órai munka ötös, a rendszeres sportért pedig témazáró ötös jár.
Milyen sportokkal lehet nyáron, esetleg egy tábor erejéig megszólítani a gyerekeket?
Nyáron talán még nagyobb a jelentősége a szervezett mozgásnak. Azt tapasztaltuk, hogy maguktól nem szerveznek, nem mennek a gyerekek. Még talán a biciklizés az, amit szeretnek közösen űzni a gyerekek. Az igazgatónk egyébként nagy biciklis, minden évben szerveznek biciklis vándortábort, amit állami szinten is támogatnak, így a gyereknek minimális költséggel jár, kerékpárt is kapnak. Aki egyszer kipróbálja, az általában visszatér. Az ilyen jellegű programoknál a legfontosabb a közösség, ha a közösség működik, akkor a sport is könnyebben jön. Egy másik kollégám gyalogtúrás vándortáborokat szervezett, aztán gyermekei születtek, így kimaradt egy időszak, most kezdi újra. Még egy egyesületet is létrehozott a programhoz Gyalogösvény néven. Ő is azt tapasztalta, hogyha a vezéregyéniségeket rábírják a sportra, akkor a többiek követik. A közösségen áll vagy bukik a sport is. Ha a gyerekeket sikerül kirángatnunk a digitális valóságból, és elérjük, hogy közösségként működjenek, akkor leszünk képesek mozgásra nevelni őket.
A nyári táborok terén milyen lehetőségei vannak a gyerekeknek, szülőknek?
Óriási különbség van a nagyvárosok és a kisvárosok között az anyagi lehetőségek terén, így ehhez igazodik legtöbbször a kínálat. Az egyik kollégám 25 éve szervez gokarttábort Gödöllőn. Főként budapesti, jobb módú gyerekek jelentkeznek, hiszen nem egy olcsó sportról beszélünk. Egyébként meglepően nagy fizikai terheléssel jár, tehát egyértelműen testedzésnek számít, ha nem is a szó klasszikus értelmében fizikai sport.
Az anyagiak mellett mi alapján döntenek a szülők?
Olyan helyre szeretik adni a gyereket, ahol ismerik az oktatókat, akikről kaptak ajánlást más szülőktől, ismerősöktől, családtagokról. Nyilván ezért jó lehetőség az iskolai napközis tábor. Amit semmiképpen sem ajánlanék, azok a különböző nyelvvizsga-előkészítők és tanulós „táborok”, mert így is rendkívüli módon túlterheli a rendszer a gyerekeket. A tizenegyedik osztályosoknak heti 38 órája van, ez napi legalább hét-nyolc órát jelent. Ezek után még hazamennek, házi feladatot csinálnak, és ezek után még vegyük rá őket a sportra, legyen közösségi életük, barátaik… Ez egyszerűen nem fér bele 24 órába. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy akkor van esélyünk a sportra, ha sikerül közösséget kovácsolni. Ha ez megvan, akkor a gyerekek ott lesznek. Amikor hétvégén kosármeccsre viszem a csapatunkat, akkor közösen megyünk autóval, pár perc, és megfeledkeznek arról, hogy ott ülök a volánnál, és fesztelenül beszélgetnek. Végighallgatom, mi történt a hétvégén, kinél és hogyan buliztak. Kialakult egy baráti kör, akik nemcsak együtt kosaraznak, hanem a sporton kívül is együtt töltik az időt. Persze így működnek a színjátszósok, az énekkar és a zenekar is. Hatalmas szükség van a közösségteremtő sportokra, tevékenységekre.
Az fizikai egészség mellett milyen előnyöket jelenthet egy diáknak a sport?
A sport megtanít arra, hogy a kudarcot is el tudd viselni, ha kikapunk, ne a másikat hibáztasd, és arra is, hogy győzelem esetén is alázatosnak kell maradnunk. Hosszú évek tapasztalata mondatja velem, hogy olyan diákot még nem láttak, aki attól lett jobb tanuló, mert eltiltották a sporttól.