Olyan lesz az iskola, amilyenné tesszük

Nem pusztán az előttünk álló tanév gyakorlati kérdéseiről, hanem az oktatás távolabbi jövőjéről is közösen kell gondolkodni – ez a szándék rajzolódott ki a Református Oktatási Konferencia egész programjából. A Magyarországi Református Egyház (MRE) Oktatási Szolgálata, a Református Pedagógiai Intézet, valamint a Református Közéleti és Kulturális Alapítvány által szervezett alkalom előadásokkal és fórumbeszélgetésekkel várta a fenntartókat, intézményvezetőket, pedagógusokat és oktatási szakembereket.

A konferencia áhítattal kezdődött. Hajdú Zoltán Levente, az MRE Zsinati Hivatala Missziói Szolgálatának főigazgatója Pál apostol Timóteushoz írt második levelének szavaiból indult ki: „Aki szelídséggel neveli az ellenszegülőket, hátha az Isten megadja nekik egyszer, hogy megtérve megismerjék az igazságot” (2Tim 2,25). Az igehirdető arra irányította a figyelmet, hogy a pedagógus minden tudását, képességét és személyiségét beleadhatja a nevelésbe, de nem neki kell „kicsikarnia” annak eredményét. A rá bízott gyermekek ugyanúgy Isten kezében vannak, mint maga a nevelő. A jó pedagógus pedig – mint fogalmazott – elsősorban a személyiségével nevel. Ez a gondolat később több előadásban más nyelven tért vissza: a technológia, a szervezeti struktúrák vagy akár a tantervek változhatnak, az oktatás középpontjában azonban továbbra is az ember és az emberi kapcsolat marad.

Bruckner László, az MRE Oktatási Szolgálatának főigazgatója köszöntőjében egy dunántúli példát idézett fel. Nemesgörzsönyben vett részt egy tanévnyitó alkalmon, ahol azt hallotta, hogy amikor csaknem ötszáz évvel ezelőtt megalakult a református gyülekezet, mielőtt templomot vagy parókiát építettek volna, először iskolát emeltek. Ebben két, a református oktatást máig meghatározó indíttatást látott: van egy továbbadandó üzenet, ugyanakkor az egyháznak felelőssége van azok iránt is, akik között él.

A főigazgató jelezte: az év eleji konferenciákon rendszerint az aktuális gyakorlati és jogszabályi kérdések kerülnek előtérbe, ezúttal azonban tudatosan stratégiai kérdésekkel kezdték a közös gondolkodást. A most formálódó oktatáspolitikai elképzelések ugyanis lehetőséget teremtenek arra, hogy a református oktatás szereplői is bekapcsolódjanak a stratégiaalkotásba. Bruckner László egy szakmailag konstruktív együttműködés reményét fogalmazta meg, amelyben az eltérő véleményeknek is helyük van, ha azok célja, hogy – mint fogalmazott – együtt valami jobbat tegyünk.

De milyen lesz az iskola, amelyre a következő évtizedekben szükség lesz? Erre kereste a választ Gloviczki Zoltán, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektora is a játékosan kétértelmű Mi az iskola jövője? – vagy MI az iskola jövője? című előadásában. Mint rámutatott, még a nemzetközi kutatások alapján sem rajzolható fel egyetlen biztos forgatókönyv a jövő iskolájáról. Éppen ezért szerinte előbb azt kell tisztázni, mi az oktatás célja. Ezt egy mondatban úgy fogalmazta meg: – Ez a cél az, kedves kollégák, hogy mi a szülők segítségére legyünk abban, hogy boldog és boldogulni képes embereket neveljünk a gyerekeikből!

Az iskola jövőjét ezért nem elsősorban az újabb digitális eszközökben érdemes keresni. Az együttműködés, a kommunikáció, a kreativitás és a kritikus gondolkodás egyre fontosabb, ezek azonban biztos ismeretek nélkül nem működnek – hangsúlyozta Gloviczki Zoltán. A mesterséges intelligencia térnyerése sem teszi feleslegessé az intellektuális nevelést: az iskola feladata továbbra is az, hogy embereket neveljen. – A holnapután iskolája alapvetően azon múlik, hogy mi mit szeretnénk, hogy mi a célunk – mondta, hozzátéve: a támogató környezet és az oktatáspolitika sokat segíthet, de az iskola végső soron olyanná válik, amilyenné a pedagógusok teszik.

A készülő oktatási stratégia irányairól Csapodi Csaba, az Oktatási és Gyermekügyi Minisztérium közoktatási tartalomfejlesztésért felelős miniszteri biztosa beszélt. Elmondta: a jelenlegi munka egyik kiindulópontja éppen az, hogy az országos oktatási fejlesztések mögött legyen világos, széles körben egyeztetett stratégia, és csak erre épüljön majd a tantervi szabályozás. Az új irány négy hangsúlyos elemét emelte ki: a gyermekközpontúságot, a méltányosságot, a partnerséget és a tényekre, kutatásokra alapozott döntéshozatalt. A méltányosság – magyarázta – nem azt jelenti, hogy minden gyermek ugyanazt kapja, hanem hogy eltérő családi hátterük, készségeik és szükségleteik ellenére azonos esélyük legyen a fejlődésre. A partnerség jegyében pedig az oktatás szereplőinek tapasztalatait is be kívánják vonni a tervezésbe.

Csapodi Csaba szerint a biztos alaptudás – így a szövegértés, a matematikai gondolkodás, a természettudományos műveltség és a nyelvtudás – továbbra is nélkülözhetetlen, de emellett arra is fel kell készíteni a fiatalokat, hogy tudásukat új helyzetekben alkalmazzák, összefüggéseket ismerjenek fel és felelős döntéseket hozzanak. A megújulás egyik legfontosabb szereplőjének a pedagógust nevezte.

Az előadás utáni fórumbeszélgetésben az iskolarendszer szerkezete és egy új tanterv lehetősége is szóba került. A miniszteri biztos hangsúlyozta: ezekben még nincsenek lezárt döntések. A Nemzeti alaptanterv átalakítását is csak a stratégia elkészülte után kezdenék meg, megfelelő időt hagyva az egyeztetésre és a bevezetésre; ezért nem számít arra, hogy már 2027-től teljesen új tanterv alapján kellene tanítani.

Más irányból közelített a református intézmények jövőjéhez Duráczky Bálint kutató, a Károli Gáspár Református Egyetem (KRE) egyetemi adjunktusa. Látni, érteni, tenni című előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy az intézmények fejlesztéséhez nem elég adatokat gyűjteni: meg kell érteni azt a társadalmi környezetet is, amelyben az iskola működik, és tisztázni kell saját küldetését.

A Károlin működő kutatócsoport vizsgálatai alapján hangsúlyozta: nagyon különböző református intézmények léteznek, ezért általános kijelentések helyett az egyes iskolák helyzetét és társadalmi környezetét érdemes vizsgálni. Az adatok között akadnak kifejezetten kedvező pedagógiai hozzáadottérték-mutatók, ugyanakkor olyan jelenségek is, amelyek az intézmények társadalmi összetételével és a hátrányos helyzetű tanulók jelenlétével kapcsolatban további kérdéseket vetnek fel.

Duráczky Bálint szerint az egyik legfontosabb kérdés az, hogy egy intézményvezető vagy fenntartó tudja-e, milyen hatást gyakorol az iskola nemcsak a saját diákjaira, hanem a körülötte élő közösségre is. Nem egyszerűen jó és rossz hatásokról beszélt, hanem szándékolt és nem szándékolt következményekről, amelyeket érdemes megismerni, majd ezek alapján tudatosan alakítani az intézmény működését. A református iskola eredményessége szerinte ráadásul túlmutat a mérhető tanulmányi teljesítményen. – Egy iskola akkor is maradandó értéket adhat egy fiatalnak, ha évekkel később úgy tekint vissza rá: életének alakulásához az ott kapott nevelés, közösség és tudás is hozzájárult – hangsúlyozta a kutató.

A konferencia záró szakmai blokkja a szakképzésre irányította a figyelmet. Naderi Zsuzsanna, az Oktatási és Gyermekügyi Minisztérium szakképzésért és felnőttkori tanulásért felelős államtitkára három meghatározó szemléleti elemet emelt ki: a tanuló központúságot, az adatvezérelt döntéshozatalt és a párbeszédet. Elmondása szerint a szakképzésben nem készülnek újabb átfogó szabályozási változtatásokra: inkább a jelenlegi rendszer finomhangolását, az intézmények támogatását és az együttműködés erősítését tartják szükségesnek. – Párbeszéd, beszélgetés, szakmai fórumok, adatvezéreltség és nem sietség – foglalta össze a megközelítést.

Az ifjúsági szakképzés egyik legfontosabb céljának azt nevezte, hogy a fiatalokat minél tovább bent tartsa a tanulás folyamatában, lehetőség szerint az érettségiig. Ehhez azonban nem kényszerre, hanem motivációra van szükség. – A pedagógiai munkánk lényege, hogy kedvet csináljunk a tanuláshoz – fogalmazott az államtitkár.

A fórumon a szakképzés változó gazdasági és társadalmi környezetéről, a minőségirányításról, a továbbképzésekről és a közösségi tanulás lehetőségeiről is szó esett. Naderi Zsuzsanna szerint a szakmai fejlődésnek nem elsősorban felülről előírt bürokratikus kötelezettségként, hanem belső motivációként és egymástól tanuló közösségekben kell megjelennie.

A nap előadásait és beszélgetéseit különböző nézőpontok kapcsolták össze, mégis ugyanahhoz az alapkérdéshez vezettek vissza: mit szeretnénk elérni az oktatással, és milyen embert szeretnénk nevelni? A válaszok között egyszerre jelent meg a biztos tudás, az alkalmazkodás képessége, a közösség, a társadalmi felelősség és a keresztyén küldetés. A konferencia üzenete így nem egy kész recept lett a jövő iskolájára, hanem a közös gondolkodás folytatására szóló meghívás.