„Az Úr pedig a lélek, és ahol az Úrnak lelke, ott a szabadság” (2Kor. 3:17.) – ezzel a bibliai igerésszel nyitotta meg Balla Péter, a Károli Gáspár Református Egyetem rektori feladatokkal megbízott rektorhelyettese a Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári béke háromszázadik évfordulója alkalmából rendezett konferenciát. Az előadássorozat szellemiségének meghatározója az a hagyományőrzés volt, mellyel a szabadságunkért életüket áldozó elődeinknek adózunk. A Károli Gáspár Református Egyetem (KRE) Történelemtudományi Intézete és a Kora Újkori, Gazdaság- és Művelődéstörténeti Tanszéke a Református Kultúrtörténeti Kutatócsoporttal közösen készült az eseményre, melyre az ország számos egyeteméről és tudományos intézetéből érkeztek előadók.
„Nagyon szimbolikus, és nem is egyedülálló mozzanat ez a magyar történelemben” – fogalmazott Sepsi Enikő, a KRE Bölcsészettudományi Karának dékánja köszöntőbeszédében. II. Rákóczi Ferenc és Mikes Kelemen kényszerű bujdosása ma is érvényes társadalmi és politikai összefüggésekre mutat rá, a téma tehát nem pusztán történeti áttekintés tárgya volt a konferencián: a meghívott kutatók a tágabb összefüggéseket, a belpolitikai helyzetet, az európai diplomáciai környezetet és az emigráció kérdését is vizsgálták.
A kép bal oldalán Balla Péter, a KRE megbízott rektora, középen Sepsi Enikő, a BTK dékánja
Az előadók sorát R. Várkonyi Ágnes, Széchenyi-díjas történész nyitotta meg, aki a szabadságharc körülményeinek hátterén kívül néhány érdekes kérdésre is rávilágított. A szatmári békét 1711. április 30-án írták alá a nemesség képviselői, a Londoni Spectator azonban már április 19-én hírt adott a békekötésről. Rákóczi ezután önkéntes száműzetésbe vonult, bár a szerződés biztosította a kegyelmet a szabadságharc résztvevőinek, a vallásszabadságot, a nemesek és a jobbágyok pedig megtarthatták kiváltságaikat. Közép-Európa stabilitása az európai hatalmi egyensúly egyik legfontosabb feltétele volt, az udvar útjában pedig egyedül Rákóczi állt. Jól látták azonban, hogy a felkelőket lehetetlen erőszakkal fegyverletételre bírni. „A magyar már csak egy ilyen büszke, szabadsághoz szokott nép.” – jegyezte meg R. Várkonyi Ágnes. A békeszerződés engedményeinek betartására valószínűleg Rákóczi bujdosása volt a garancia, aki Mikes Kelemennel vállalta a száműzetést, ahogy azt később az Emlékiratokban írja: „Nemzetünkért összefogván.”
A konferencia védnöke gróf Mikes Zsigmond volt, aki kiemelte: ahogy az 1848-as forradalom is él emlékezetünkben, úgy Rákóczi majd egy évtizedes küzdelmét sem szabad elfelejtenünk. Sőt, talán sosem volt ennyire aktuális visszaemlékeznünk a szabadságharcra, és nem csupán a háromszázadik jubileum okán. Mikes Zsigmond úgy fogalmazott: érdekes lenne elgondolkodni arról, vajon hogyan vélekedne most II. Rákóczi Ferenc és Mikes Kelemen a magyar állampolgárságról. Kérvényeznék-e vagy maradnának büszke bujdosók inkább? A szabadság kivívásáért tett erőfeszítéseik mellett mindenesetre nem mehetünk el főhajtás nélkül. A konferencia célja az évforduló megünneplésén kívül éppen az volt, hogy nemzetünk eszmei kincseinek, a magyarság történelmi tudatának megőrzését méltóképpen szolgálja.
Négyesi Lajos hadtörténész a romhányi csata rekonstrukciójáról beszélt. Elmondása szerint a csatát a reguláris és nem reguláris hadsereg együttléte tette sikertelenné: „Ezt a csatát meg lehetett volna nyerni, hogyha nincsenek ott a lengyelek, vagy ha csak ők vannak ott.” Mészáros Kálmán a szatmári béke aláíróiról tartott előadást, kiemelve, hogy a források újratanulmányozása mindig szükséges: „Kézbe kell venni újra az eredetit.” Az előadó elmondta, hogy a szatmári béke aláírása után semelyik aláíró karrierjét nem törte derékba valamikori kuruc múltja, sőt, a tiszti rangot kapott jobbágyok is nemesi rangot kaptak.
G. Etényi Nóra történész a korabeli sajtóban mutatta be az aktuálpolitika megjelenését. Mint mondta, a békét a diplomácia őrizte, és a politikai gondolkodást a korabeli sajtónak is erősítenie, tükröznie kellett, de az 1700-as években egyre inkább megrendült a békébe vetett bizalom, és a politikai tárgyú rézmetszetek erős gúnnyal számoltak be az európai hatalmi erőviszonyokról. A Rákóczi-szabadságharc megjelenése is követhető a nyugat-európai, főleg nürnbergi folyóiratok évösszefoglaló tablóin: Rákóczi szökése, a nagyszombati csata, de a zászlóletétel és a szatmári béke is. Utóbbi azért érdekes, mert drezdai kiadásban maradt fenn, a szász választófejedelem területéről.
Seres István információgazdag előadásában a Rákóczi Józsefhez átpártolt katonákról mondott el adalékokat – a Rákóczi Ferencet már csak elmondásból ismerő fiatal katonákra is száműzetés várt. Marjanucz László a porosz Hungarica-gyűjtemény titkos tanácsosi jelentéseiben vizsgálta a Rákóczi-szabadságharchoz kapcsolódó iratokat. A források szerint Rákóczi több helyen próbálta diplomáciai eszközökkel folytatni a szabadságharcot – de már 1708-ben beadványt adott a poroszokhoz. Noha az 1709-es jelentéskor a beadvány már aktualitását vesztette, és közzétételét Rákóczi nem szerette volna, mégis a poroszok az európai politikai egyensúlyteremtésben szántak volna neki szerepet. Marjanucz László azt is elmondta, hogy a szatmári béke tervezetét is ismertette az akkori porosz titkos tanácsos. Szerinte Rákóczi azt javasolta, hogy a béketárgyalást külföldi közvetítéssel kezdjék el, a császár fogadja el a külföldiek garanciális szerepét, a magyar királyság alaptörvényeiből minél több jelentős saroktörvényt tartsanak meg, illetve hogy Rákóczi megtarthassa erdélyi fejedelmi címét, és szót emelt a vallásszabadságért is. 1711-től ismét komoly berlini figyelem fordult Rákóczi felé.
Kurucz György, a KRE bölcsészkarának dékánhelyettese az angol diplomácia és a bujdosók összeköttetéseiről tartott előadást, bemutatva az akkori angol diplomácia arcképcsarnokát. Az újjáépülő fővárosban a Kit-Cat Clubban tömörülő, jó tollú diplomaták komoly erőfeszítéseket tettek a magyar szabadságjogi harc segítéséért, illetve nyomon követték Rákóczi száműzetését is. A magyar szabadságharc angol segítői és megfigyelői kevésbé kutatott területet jelentenek, noha német, török és angol nyelvű források is fennmaradtak. A korszakról fontos információkat juttatott el Josepf Addison külügyi államtitkárhoz Robert Sutton, illetve utódja, Abraham Stanyan is, többek között arról, hogy a fejedelem napi tíz fontot kapott a Portától maga és emigrált társai számára.
Dusnoki-Draskovich József történész és Várady Zoltán levéltárigazgató egy-egy vármegye, Békés, illetve Tolna viszonyain keresztül ismertette, miként változtak a lehetőségek a Rákóczi szabadságharc előtt és után. Dusnoki-Draskovich József azt fejtegette, hogyan módosult az 1800-as évek elejéig Békés megye, azon belül is Gyula népességi összetétele, és miért volt szükség arra, hogy német telepesekkel népesítsék be azt. Arra is kitért, hogy a lakosság átalakulása hogyan befolyásolta a vallási összetételt, hogyan lett egy török fürdőből református imaház, vagy egy dzsámiból katolikus templom. Várady József gondolatmenetében a vármegyék politikai átrendeződése került a középpontba. „Az eddigi tanulmányokban a kurucuk szerepeltek, helyettük az itthon működő labancságról vagyok kénytelen szólni. Hiszen a vármegyék újjászületése csak a helyi apparátussal volt elképzelhető.” – fogalmazott.
Balogh Judit előadásában arra tért ki, mennyire fontos volt a karrier a XVII. –XVIII. században élőknek is. Mindezt a székelyek szemszögéből vizsgálta, akiknek élete leginkább a katonáskodásban teljesedhetett ki. Az 1600-as évek végén ebben a jól megszokott rendben indult meg egy társadalmi változás. Új nemesség volt kiemelkedőben, új utakat kerestek a felemelkedéshez, sokan a Habsburg udvaron keresztül. A folyamatban kiemelte gróf Apor István személyét, aki által először kapcsolódott be a székelység Erdély életébe, elvesztve ezzel egyfajta autonómiáját. Ebbe a változási folyamatba szólt bele a Rákóczi-felkelés. Sokan estek el ekkor nemesi címüktől kuruc hűségük miatt.
Czigány István, a Hadtörténeti Intézet igazgatóhelyettese Realitások és illúziók címmel tartott előadást a militarizálódásról. Míg a Rákóczi szabadságharc előtti időkben és annak kitörésekor létszámfölényben volt a kuruc haderő, 1704-re már elvesztette többségét. Nem sokkal később monetáris válság sújtott le, de a fejedelem és a hozzátartozó vitézlő rendek mégis a háború folytatása mellett döntöttek. A fegyverletétel idejére már csak elenyésző része maradt meg seregüknek. A 100 ezres állomány mindössze 20-25 ezer főre olvadt. A nemzeti érzületet félretéve számosan álltak át a császár hadába. A tények ismeretében vajon illúzió volt vagy sem a szabadságharc, kérdezte az előadó hallgatóságától.
„Íme, az isztambuli Saint Benoit templom!” mutatott rá annak az épületnek képére Papp Sándor történész összefoglalója elején, ahova II. Rákóczi Ferencet halála után temették. A fejedelem hamvait 1906-ban Kassára szállították, ahol újratemették. Erre az eseményre készülve, a bujdosók életét feltáró kutatások indultak Törökországban. A legfőbb kutató Karácson Imre volt, akit az akkori politikai elit kért fel a munkára. Az ő hathatós tevékenysége következtében tudhatunk nagyon sok mindent a rodostói száműzetésről mi is, például azt, hogy az ottani magyarok önálló közösséget alkottak, saját vezetőjük volt, ezért tudtak megmaradni a területen egészen az 1900-as évek elejéig.
Csoma Zsigmond egyetemi tanár Mikes Kelemen új oldalával ismertetette meg a közönséget. Azt a személyt tárta elénk, aki írásaiban ecsetelte a törökországi gazdasági újdonságokat, megoldásokat. Mikes leveleiben kitért a törökök selyemhernyó tenyésztésre – megelőzve ezzel korát –, bepillantást engedett a törökországi szőlő- és borkultúrába, és megemlítette, hogy itt evett először őszibarackot és dinnyét. Az író ezen feljegyzései nagyon fontos források gazdasági, gazdaságtörténeti, néprajzi szempontból. Ezeken keresztül láthatjuk meg, miben volt más Törökország, mint Erdély.
Mészáros Márta azt tanulmányozta, hogy az erdélyi étkeket milyen kontextusban idézi fel Mikes Kelemen. Ez nála a honvágy, az Erdélyhez való ragaszkodás kifejezői voltak. Különösen gyakran emlegette a káposztát és a kenyeret, kenyérféleségeket. Egyik levelében így fejezte ki hazavágyódását: „Jobb volna Erdélyben málét enni, mint itt búzatönkölyt”. Tüdősné Simon Kinga erdélyi kutató arról szólt, hogy vajon mit tudhatunk meg Mikes Mihályról, Mikes Kelemen mostohaapjáról. Kutatási folyamatában azt is elemezte, vajon hogyan, kivel házasodtak össze az akkori székely nemesi családok. Arra jutott, hogy Mikes Mihály a saját korában furcsaságot tett, mert a szokással ellentétben nem Székelyföld határain belülről, hanem kívülről választott magának feleséget. Ez számára új perspektívát jelentett, így tudta bemutatni nevelt fiát, Mikes Kelement II. Rákóczi Ferencnek.
„Semmi sincs előzmény nélkül, így a zenében is van előzménye annak, hogy kialakultak a kuruc-nóták.” – fogalmazott Szilasi Alex, a nap utolsó előadója. Példaként hozta fel az Erdélyi-fejedelemség fennmaradt gazdag zenei világát, az énekeskönyveket, a Kájoni Kódexet, Szenci Molnár Albert százötven Dávid-zsoltárának magyar kiadását. Azt is megemlítette, hogy az egyházi zene és a világi zene kettévált, és az egyházzenei élet felekezetenként is változó volt. Míg a katolikusoknak és evangélikusoknak többszólamú kóruskultúrájuk volt a XVII. században, addig a reformátusok és unitáriusok egyszólamú zenét engedélyeztek csak.
Bagdán Zsuzsanna – Kováts Annamária – Németi Noémi