Közel fél évezrede vigasztalják, bátorítják, szervezik Északkelet-Magyarország népét a Sárospataki Református Teológiai Akadémián (SRTA) végzett lelkipásztorok, presbiterek, közösségszervezők. Enghy Sándor rektorral a Lélek vezetéséről, jövőbe mutató küldetésükről, a helyi társadalmi problémák vállalásáról és a tanár-diák kapcsolat fontosságáról beszélgettünk.
Létrejötte óta – belegondolni is sok – már a 490. tanév kezdődött el a Sárospataki Református Teológiai Akadémián.
1531 az alapítás éve, iskolánk azóta folyamatosan működik, kivéve azt az időszakot, amikor 1951-ben állami nyomásra bezárták, és csak 1991-ben indulhatott újra.
Miért lehetett ilyen fontos a reformátoroknak, hogy az egyház megújítását célzó viták kirobbanása után szinte azonnal iskolákat alapítsanak?
Nem vagyok egyháztörténész, de véleményem szerint ennek okát a mohácsi vész következményeiben kell keresnünk. 1526 tragédia volt az ország számára. A református kollégiumok – különösen a pataki – azért alakultak, hogy legyenek olyan képzett emberek, akik a népet bibliai alapon vigasztalni tudják. Ez a fajta gondolkodás tesz bennünket nélkülözhetetlenné Északkelet-Magyarországon mind a mai napig.
Tekintélyes múlttal büszkélkedhet az intézményük. Hogyan látja annak jelenlegi helyét a református egyházban, a felsőoktatásban?
A Sárospataki Református Teológiai Akadémia erőssége gyülekezettudatosságában rejlik. Nem mondunk le a tudományos igényességről, de nem látjuk értelmét annak a tudománynak, amelyik nem éri el a gyülekezetek szintjét, hiszen a teológia a gyülekezetekért van. Református közösségszervező szak például egyik magyarországi teológián sem működik, mi most is huszonnyolc új hallgatóval kezdjük az évet, folytatva azt a képzést, amelyet másfél évtizede indítottunk. De említhetném a katechéta–lelkipásztori munkatárs szakunkat, vagy a Népfőiskola keretében működő presbiterképzést is.
Miért tartja fontosnak épp az említett szakokat?
Ezek által elérjük azokat a pékeket, mérnököket vagy épp jogászokat, akik ugyan nem állnak fel a szószékre, hisz nem óhajtanak lelkipásztorok lenni, de bibliai alapon szervezik, megtartják a helyi közösségeket. Északkelet-Magyarországon gyakori, hogy a településről elviszik az orvost, az iskolát, a postát, az önkormányzatot, és sok helyen a lelkipásztor is máshonnan szolgál be, de ezek az egyházi gondolkodású emberek a teológia kinyújtott karjai maradnak. Aki elköltözik a munka után erről a vidékről, annak idősödő szüleivel a mi lelkipásztoraink, szociális munkásaink, közösségszervezőink foglalkoznak. Azon munkálkodunk, hogy a vidék megtartó ereje megmaradjon, ha úgy tetszik, teológiai alapon veszünk részt a társadalmi problémák megoldásában.
Mindezt – a problémákra adott bibliai válaszok fontosságát és a munkatársképzés jelentőségét – már első rektori időszaka elején, 2011-ben is hangsúlyozta. Az elmúlt kilenc évben tehát nem változtak ezek a prioritások?
Küldetéstudatunk nem változhat meg. Az egyház küldetése az egész világra szól, ennek a szeletének pedig mi vagyunk a sáfárai. Nem tudunk és nem is akarunk Budapest lenni. Míg a Károli-egyetem Hittudományi Karának a főváros és az agglomeráció problémáira, a bevándorlásra és az elmagányosodásra kell reflektálnia, a pataki teológiának az északkelet-magyarországi régió nyomorúságaival kell szembenéznie. Budapesten csak néhány metrómegállót kell utazni, hogy az ízlésünknek megfelelő prédikátort hallhassunk, de felénk előfordul, hogy egy lelkész tíz faluban látja el a gyülekezeteket. Épp a beszélgetésünk előtt tartottam pasztorálpszichológia-órát lelkipásztoroknak. Jelentős részük azért vette fel, mert szeretne kicsit magával, a saját nehézségeivel is foglalkozni.
Melyek a jellemző problémák?
Az, hogy hospice-gyülekezetekké válnak a közösségeink. Itt maradni öt nénivel és tíz bácsival, sorban kikísérni az embereket a temetőbe, míg már nincs kire bízni a templomkulcsot – nem éppen az a karrier, amelyről a legtöbb ember álmodik, még akkor sem, ha küldetéstudata ide köti. Nekünk ezekkel a megterhelő szolgálatot végző lelkipásztorokkal, kollégákkal és testvérekkel is foglalkoznunk kell.
Mivel tudnak nekik segíteni?
Például azzal, hogy beindítjuk ezeket a képzéseket nekik, hogy ők is társaságba kerüljenek, válaszokat találjanak a saját kérdéseikre, valamint bibliai szempontokat, lelkigondozói eszközöket kapjanak ahhoz, hogy másokat is bátorítsanak. Tudós lelkipásztorból még tudósabbá válnak, fegyvereket kapnak a kezükbe az elkeseredés és az elmagányosodás ellen.
Idei megválasztása után azt nyilatkozta, tervei között szerepel, hogy az SRTA az alkalmazott tudomány egyeteme legyen. Mit jelent ez pontosan?
Teológiai akadémia vagyunk, ugyanúgy, ahogyan korábban a debreceni és a budapesti intézmény is az volt. Míg utóbbiakat a rendszerváltozás után egyetemmé minősítették át, esetünkben ez elmaradt. Reméljük, hogy most, amikor átalakulóban van a magyarországi felsőoktatás szerkezete, lesz kormányzati szándék ennek kiigazítására. Az alkalmazott-tudományegyetem kritériumait a felsőoktatásról szóló törvény sorolja fel: hány alap- és mesterképzést, idegennyelvű képzést kell meghirdetni, mennyi publikációra van hozzá szükség. Mi megfelelünk ezeknek a feltételeknek. Csak jó szándék kérdése például, hogy szociális munkás hallgatóink szakmai gyakorlata ugyanolyan megítélés alá essen, mint egy duális képzésben tanuló mérnökhallgató munkája.
A Magyar Rektori Konferencia elnökségében is ezért fog harcolni, ahová kinevezése után beválasztották?
Az összes magyarországi egyházi felsőoktatási intézményt képviselem az elnökségben, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemtől a Baptista Teológiai Akadémián át a krisna-tudatúakig. Óriási felelősség megnyilvánulnom a nevükben, amikor egyegy ügyben az állásfoglalásomat kéri az elnökség. Szeretnék találkozni velük, megismerni őket, a gondolkodásukat, a véleményüket. Külön-külön kicsik vagyunk, csak egy-egy szavazatunk van, de ha egyeztetjük álláspontjainkat, az egységünkben erő mutatkozhat meg.
Idén az SRTA adott volna otthont az egységes lelkészképesítő vizsgának. Miért tartották fontosnak, hogy vendégül lássák a magyarországi református lelkészjelölteket?
Ha már a nevében benne van, hogy egységes, akkor a gondolkodásunkban is legyünk azok. Úgy tisztességes, hogy ne csak a vidéki diákoknak kelljen a fővárosba utazniuk. Jó lenne, ha forgó rendszerben mindig más intézmény látná vendégül a vizsgát. Idén kilencvenheten adtak volna számon tudásukról, felkészültségükről, rátermettségükről, de a koronavírus-járvány miatt az volt a felelős döntés, hogy elhalasztjuk.
Egy korábbi interjúban azt mondta, hogy a teológusok közössége Sárospatakon mindig is arról volt nevezetes, hogy szoros hitéleti, testvéri közösséget alkotnak.
A felvételi beszélgetésen meg szoktuk kérdezni a jelentkezőket, miért választanak minket. A válasz általában az, hogy azért, mert itt a tanárok és a diákok ismerik egymást, nem csak az előadásokon, szemináriumokon és a fogadóórán találkozhatnak. A hallgatói önkormányzat is diákpresbiterekből áll, lelki közösség. Mindennapi áhítat, fórumbeszélgetések, disputák, kegyességi konferenciák, zsíroskenyeres esték bizonyítják, hogy a családias légkör Patak-specifikus. Én magam is vezetek disputát. Nagyon fontosnak tartom, hogy a diákok lássák a tanáraikat beszélgetni, vitázni bibliai és közéleti kérdésekről, és azt is, hogy a véleménykülönbségek ellenére szeretik egymást.
Úgy tudom, 1992 óta része az életének az SRTA. Önnek miért fontos közel harminc év után is a pataki teológia?
Dunántúli vagyok, Gyermelyen születtem, onnan kerültem Debrecenbe előbb középiskolába, majd a teológiára. Ott ismertem meg a feleségemet, aki északkelet-magyarországi. Mivel az van a Bibliában, hogy a férfi elhagyja anyját és atyját, és ragaszkodik az ő feleségéhez, én jöttem ide. Többször kaptam meghívást különböző feladatokra, hívtak vissza a Dunántúlra is, de úgy éreztem, én ezért a területért vagyok felelős. Azért ragaszkodom Sárospatakhoz, mert az a fajta kegyesség, gyülekezettudatos gondolkodás és tudományosság, amely mindent Isten ügyének diadaláért tesz, ide köt engem – harcostársaimmal együtt.
Hogyan hat erre a tanár-diák közösségre a koronavírus-járvány? Hogyan sikerült befejezni az előző tanévet?
Március 11-én járt nálunk az akkreditációs bizottság, épp akkor jött a hír: be kell zárni a felsőoktatási intézményeket, haza kell küldeni a hallgatókat. A szemeszter végéig online oktattunk, én magam körülbelül hatvan órát tartottam a Zoom nevű alkalmazáson keresztül. Ha valaki engem kérdez, semmi kárát nem szenvedték a diákok a digitális oktatásnak. A monitoron keresztül is ugyanúgy mosolyogtunk, jelen voltunk, vizsgáztunk, megtartottuk a tanári megbeszéléseket. Akkor még a Bibliai Tudományok Intézete vezetőjeként szerveztem az egzegéziszszigorlatokat. Összekovácsolt minket ez az időszak, nem szenvedett kárt sem a tudományosság, sem a lelkiség.
Milyen óvintézkedésekkel kezdődött a mostani tanév?
Tájékoztatókat helyeztünk ki az épületeinkben, a maszk és a fertőtlenítő használatát kötelezővé tettük, lázméréssel kezdtük a belépést. Az órákat hibrid rendszerben hirdettük meg: aki nem tudott részt venni, az online kapcsolódott be a munkába. Egészségügyi okok alapján dőlt el, ki járt be, aki veszélyeztetett, vagy csak megfázott, az is otthon maradt, de így senki sem maradt le. Volt olyan kárpátaljai diákunk is, aki otthonról vett részt az oktatásban. A legtöbb kárpátaljai hallgatónk egyébként még két negatív koronavírusteszt mellett beköltözhetett a kollégiumba, ezek árát az intézmény állta, így támogattuk őket. A pataki teológiára jellemző az is, hogy a kezdetektől felelősséget érez a határon túli – kárpátaljai, erdélyi, felvidéki, horvátországi és délvidéki – hallgatók iránt is.
Tanévnyitó beszédében arra emlékeztette munkatársait, hogy református oktatókként „nagyító alatt” vannak. Mit szeretne mindenképp megmutatni a nagyítóba belenéző diákoknak?
„Lényével nevel a pedagógus” – szólt a pataki népfőiskolai mozgalom élharcosainak egyik jelmondata. Szabó Zoltán, Újszászy Kálmán vagy Koncz Sándor hittel és humorral tanítottak válságról és váltságról. Az a bizonyos református formálódás – amely ma sem jelent mást, mint visszatérést a Bibliában kijelölt úthoz – elsőrendű házi feladat, és az én lényem lesz az, amelyben ez a nagyító alatt láthatóvá válik. Ebben a mostani válsághelyzetben az én hitemnek, humoromnak kell elültetnie a krisztusi váltság magvát a hallgatókban.
A Lélek munkájának fontosságát is hangsúlyozta ugyanakkor. Hogyan adnak neki teret a szigorú keretek között folyó oktatásban?
Berzsenyihez próbáltam kötni: „Nem sokaság, hanem Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.” Ma, a fejkvóták világában nagyobb tekintélye van annak az intézménynek, ahol sokan vannak, mi mégis a Lélek munkáját hangsúlyozzuk, mert ha más szempontjaink lennének, mint a reformáció idején, akkor megtagadnánk református voltunkat. Közös karbantartásunk lényege, hogy minden csütörtökön az egyik teológiai tanár prédikál nálunk. Olyan lelkipásztorokat, katechétákat képezhetünk, akik tudatában vannak, hogy „akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai” (Róm 8,14). Csak akkor vagyunk teológia, ha ennek a feltételnek megfelelünk.