Szentírás és kánon

Bevezetőjében Koltai Kornélia, a sorozat egyik szervezője megemlítette, hogy Zsengellér Józsefnek 2014-ben jelent meg ebben a témában egy jelentős monográfiája A kánon többszólamúsága címmel a Kálvin Kiadó gondozásában.

 
Zsengellér József előadásában a Héber Biblia / Ószövetség kánonjáról beszélt (a tudományos szóhasználatban mindkét elnevezés elterjedt), kiemelve, hogy a Szentírás az egyes vallások, felekezetek és irányzatok számára mást és mást jelenthet – a különböző keresztény egyházak például bizonyos könyveket vagy fejezeteket belevesznek vagy kihagynak a maguk ószövetségi kánonjából.

Implicit utalások már az Ószövetségben is megtalálhatók valamilyen tekintéllyel bíró írásos szöveg meglétére. A mai Szentírás sorrendjét tekintve először az Exodus (Kivonulás / Mózes második könyve) 24:3–8-ban találunk erre utalást: elhangzik a kinyilatkoztatás, Mózes ezt leírja, ezzel megtörténik az isteni autoritás elismerése. A Deuteronomium (Második Törvénykönyv / Mózes ötödik könyve) 31:9–13-ban liturgikus kontextusban kerül említésre a törvény, amelyet hét évente fel kell olvasni a népnek – ezen a helyen azonban a szöveg nem feltétlenül a Tóráról, Mózes öt könyvéről szól. A Templom felújítása során találnak egy törvénykönyvet a 2 Királyok 22:8–23:3-ban, amelyet Hulda prófétanő autorizál, az uralkodó pedig kötelezővé teszi a közösség számára. A megtalált törvénykönyvet sokáig a Deuteronomium részének tartották, de ezzel az állásponttal a mai kutatások nem értenek egyet. Jeremiás könyvének 36. fejezetében a próféta kijelentést kap Istentől, amelyet Bárúk, az írnoka jegyez le, és később felolvassák a királynak. Az uralkodóra nézve negatív isteni ítélet szerepel a szövegben, ezért a király tűzbe dobja az iratot. Jól szemlélteti ez a bibliai hely, hogy a Szentírás csak azok számára szent, akik valóban autoritásnak fogadják el. Nehemiás könyvének 8–10. fejezete volt az utolsó példa az ószövetségi utalások sorában: Ezra előhozza a mózesi törvényt, felolvassa a népnek, és ennek hatására a közösség elkötelezi magát a törvények megtartására.

Az előadó elmondta, hogy a fogság előtti időszakból csak egyetlen ószövetségi vonatkozású szöveges töredék ismert, a Kr. e. 850-re datált Ketef Hinnom amulett, amely az Ároni áldás (Numeri 6:22–27) szövegét tartalmazza. A perzsa, majd főként a hellénisztikus korban terjedt el az olvasás szélesebb körben, bár az írás továbbra is az elitek kiváltsága maradt. Az első kézzelfogható szentírási szövegek az előző előadáson tárgyalt holt-tengeri tekercsek.

Zsengellér József ókori források (főként Josephus Flavius) alapján bemutatta az ókori palesztinai csoportokat, amelyek a különböző szent iratok gyűjteményeit hagyományozták. Az ún. haszidimról (’kegyesek’) csak közvetett ismereteink vannak a Makkabeusok könyveiből, ahol ez a csoport képviseli a Makkabeus-felkelés meghatározó erejét. Őket tartják a tudósok az összes későbbi csoport előzményének. A szaddúceusok egyedül a Tóra, Mózes öt könyve tekintélyét ismerték el, ugyanakkor minden bizonnyal rendelkeztek bizonyos írásmagyarázati hagyománnyal is. A farizeusok magukat a legrégebbi csoportnak és a törvények egyedüli hiteles magyarázóinak mondták: ők a később Ószövetségként ismert iratok szélesebb körét tekintették szentnek, ezen kívül pedig szóbeli hagyományokat is ápoltak. Az ő megközelítésük élt tovább leginkább a későbbi rabbinikus gondolkodásban. A ’Biblia’ elnevezés eredetét alkotó bibloi (’[szent] könyvek’) szót az esszénusokalkalmazzák először a szent könyvekre, őket a legtöbb tudós a qumráni közösséggel kapcsolja össze. Nehéz megállapítani, hogy a Qumránban megtalált szövegek közül melyeket tekintett a közösség szentírásnak, hiszen vezetőjük, a „Közösség Tanítója” kijelentései is minősülhettek inspirált szövegnek. Azok a szövegek viszont, amelyekhez készült peser (’magyarázat’), egyértelműen szentírási tekintéllyel bírtak. A samaritánusok azt állítják, hogy a Garizim-hegyi templomuk épült Mózes törvényei szerint, nem pedig a jeruzsálemi, és nem fogadnak el más autorizált szöveget a Tórán kívül. AJézus-mozgalom (azaz az őskereszténység) a Héber Biblia később ismert felosztásait használja: Lukács evangéliumában (24:44) Mózes törvényéről, a prófétákról és a zsoltárokról van szó, Máténál (5:17) a törvényről és a próféták tanításairól.

Ezt követően Zsengellér József az egyiptomi zsidó diaszpóra főbb helyszíneiről és közösségeiről beszélt, amelyek közül többnek meghatározó szerepe volt a Szentírás kánonjának kialakulásában. Elephantinéba még az asszír hódítás előtt telepedett le egy közösség, mely templomot is épített, könyvtáruk fennmaradt. Egyetértés van kialakulóban afelől, hogyTahpanészban Jeremiás próféta alapított közösséget, és itt keletkezhettek Jeremiás könyvének egyes részei. Leontopoliszban Jahve-templomról van tudomásunk, itt azonban semmilyen közösségi irodalom nem maradt fenn. Az egyiptomi zsidóság legfontosabb központja Alexandria volt, ahol Mózes öt könyvét először fordították görögre az Ariszteasz-levél (Kr. e. 2. sz.) tanúsága szerint. A levél beszámol a fordítás legendás körülményeiről, amelyek lényege, hogy a fordítást isteni csoda autorizálja – ez azért fontos, mert enélkül a más nyelvre való átültetés során a szöveg veszítene tekintélyéből. Alexandriában alkotott többek között Philón, a Tóra első allegorikus értelmezője is, és itt fordították le a többi ószövetségi könyvet is, amelyek később a görög Ószövetséget, a Septuagintát (’A hetven [bölcs] fordítása’) alkották. Ennek kánonja bővebb, mint a héber kánon: előbbit a katolikusok, utóbbit a protestánsok követik, de a protestánsoknál is a Septuaginta sorrendjében következnek az ószövetségi könyvek.

Az ókori zsidóság harmadik fő helyszínén, Mezopotámiában (Babilónia) élő diaszpóra esetében tettenérhetetlen, hogy milyen mértékben járult hozzá a Szentírás kánonjának kialakulásához. Fontos ugyanakkor, hogy a hagyomány szerint a babilóni fogságból visszatérő csoport hozta magával a Tórát a Szentföldre.

Az előadó végül a kánon kialakulásáról szóló fő forrásokat elemezte. Ben Szirakönyvének (Kr. e. 2. sz.) híres prológusában megjelenik a Tóra, a Próféták és az Írások hármas felosztás. A Szentírás tartalmáról ily módon képet ad a könyv, kánonról ugyanakkor még nincs szó. Ben Szira előszava kitér a fordítás problematikájára is, amely szerinte nem lehet egyenértékű az eredetivel: annak autoritását nem csökkenti, legfeljebb annak megértésében segíthet. A másik fő forrásunk, Josephus (Kr. u. 1. sz.) Apión ellen című művében (I 38-40) huszonkét kötetet említ a Szentírás részeként, a héber abc huszonkét betűjéhez illeszkedve. A Babilóni Talmud (kb. Kr. u. 5. sz.) Bava Batra című traktátusában pedig (14b-15a) a Próféták és az Írások definitív felsorolása található. A könyvek sorrendjét azonban a rabbinikus hagyományban csak az első nyomtatott Szentírás, az 1525-ben, Velencében elkészült Rabbinikus Biblia véglegesíti.

Zsengellér József hangsúlyozta, hogy a Szentírás nem egyetlen szöveg, hanem szent szövegekből álló ihletett gyűjtemény. Nem az az igazán érdekes, hogy hány részből áll, mert elvenni belőle és hozzátenni lehetséges a mai napig. A Szentírás egy rendszer, amelynek olvasása és magyarázása fontos – így lehet közelebb kerülni az isteni üzenet megértéséhez.

Az előadást követően az egyetemi hallgatókból, oktatókból és külső érdeklődőkből álló hallgatóság kötetlen beszélgetés keretében kérdéseket tett fel az előadónak.

Az ELTE bibliatudományi programja keretében szervezett Írás arcai sorozat következő előadását Karasszon István, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának Ószövetség-professzora tartja március 16-án Arcképek az Ószövetség magyarázatának történetéből címmel.

Forrás: Magyar Kurír