A Ráday Felsőoktatási Diákotthon alapvető célkitűzése, hogy a lelkész–teológus és vallástanár szakos hallgatóinak ne csak lakhatást, hanem lelki- és hivatásgondozó otthont adjon. Ebben a szellemiségben a bentlakók együtt élő közösségként készülhetnek egyházi szolgálatukra. A diákotthon fennmaradó helyein a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának hallgatóin kívül olyan fiatalok kapnak lehetőséget, akik elkötelezettek a Krisztussal járás útján és az egyházi szolgálatokban.
Dobán Vivien, aki mára a kollégium adminisztrátora, még egyetemistaként négy évvel ezelőtt, a jelentkezési határidő letelte előtt talált rá a diákotthonra. Utolsó pillanatban jelentkezett, nem hitt a szemének, amikor később megtudta, hogy bekerült. Bár az elején senkit nem ismert, a bentlakók hamarosan közeli barátai lettek, akik a közösségi tereken kívül személyes életük történéseit is megosztják egymással. Vivien ezt úgy fogalmazza meg: sokan már egy pillantásából tudják, hogy érzi magát. Nem ritka, hogy egy-egy nehezebb időszakban a szobákban közösen imádkoznak, áhítatot olvasnak, de erre rendszeres alkalmak is vannak elkülönítve. Kárpátaljaiként nem gondolta, hogy az otthonihoz hasonló közösséget talál.
Dobán Vivien fontosnak tartja, hogy ne csak az adminisztrátori munkájával, de – ha kell – takarítással, ruhatározással is szolgáljon. Adminisztrátorként többnyire vele találkoznak először az új lakók. A legnagyobb szeretettel fogadja őket, hogy a leendő diákok érezzék azt, milyen áldott közösségbe érkeznek. Bár az utolsó pillanatban talált rá a kollégiumra, hiszi, hogy nem véletlenül: Istennek terve volt azzal, hogy a nyüzsgő belvárosban egy ilyen közösségre leljen.
Kuncz Ábel János negyedéves teológus hasonlóan gondol vissza az első napokra. – Nem csak egy jó közösséget, sokkal inkább otthont kaptam, hűen a Ráday Felsőoktatási Diákotthon névhez. Nagyon hamar, amikor az ismerőseim kérdezték, hogy hova megyek vagy hol vagyok, akkor azt mondtam, hogy „hazafelé tartok” vagy „itthon vagyok”. Egy olyan otthont kaptam, ahol mindenkit név szerint ismerek, hiszen rengeteg időt töltünk együtt – fogalmaz. – Nem csak a teológián, a kollégiumban rendszeresen közösen tanulunk. Amikor este hallom a kávéfőző kiszűrődő hangját a spirituálisok irodájából, megnyugszom, hogy nem csak nekem kell későbe nyúlóan a könyv felett ülnöm – teszi hozzá.
Ábel a kollégiumban többet kapott a barátságnál. Olyan testvéreket, akikhez bármikor bármilyen örömömével vagy bánatával átkopoghat, akikkel szinte minden nap egy asztalnál ehet, akikkel a szabadideje legnagyobb részét eltöltheti, legyen szó akár egy konyhai beszélgetésről, esti filmnézésről, közös dicsőítésről vagy épp edzésről. Azt mondta, éppen ezek azok a helyzetek, amelyek erőssé formálják és eggyé kovácsolják a közösséget. Sokszor jut eszébe János evangéliumának egyik igeverse: „A beteg így válaszolt neki: Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe. Amíg én odaérek, más lép be előttem.” (Jn 5,7) Ő mégis úgy érzi, van embere.
Olyan mély és erős kapcsolatai alakultak ki az évek során, amelyekről tudja, hogy a teológia falait elhagyva sem szakadnak meg. Reméli, hogy az ott megismert barátaihoz később is bekopoghat – akár egy parókia ajtaján.