Világszinten egyedülálló kincs a magyar református gregorián zene

Van egy misszió a református egyházban, amiről elég kevesen tudnak: a középkori gregorián dallamkincs visszaállítása a gyülekezeti életbe. Jól fogalmaztam?

Igen. Kis konfirmandustól idős presbiterekig a legtöbben azt hiszik, hogy amit ma istentiszteletként átélnek, az azonos azzal, amit a református őseink négyszáz évvel ezelőtt csináltak. Évekkel ezelőtt a Balatonnál összefutottam egy régi tanítványommal, aki azóta már lelkipásztor. Elkezdtünk beszélgetni, szó szót követett, elkezdtem mesélni a kutatásaimról, amire tágra nyílt szemmel lelkendezett a téma iránt, és sajnálkozva mondta, hogy a teológiai tanulmányai során soha nem hallott erről, pedig nagyon érdekelte volna. Ez mutatja, hogy református körökben egy nagy kérdőjel van ezzel kapcsolatban, ami azért tragédia, mert az a reformátori magatartás, amely ezekben a liturgikus énekekben tükröződik, hatással kellene, hogy legyen a ma emberére is.

Hogy nézett ki az eredeti református istentisztelet?

Révész Imre, a debreceni egyetem zseniális egyházháztörténésze az 1930-as években írta le, hogy a XVI–XVII. századi magyar református liturgia egész atmoszférája más volt. Az istentisztelet a mainál sokkal gazdagabban volt tagolva: szerepelt benne a lelkész magánéneke, illetve a bibliai szakaszoknak az énekelve olvasása, a kar és a gyülekezet felelgető éneklése a lelkészével váltakozva, az úrvacsora kiosztását pedig az énekeknek és az imádságoknak különösen gazdag változatossága keretezte be.

Meddig élt ez a liturgikus gyakorlat?

Már 1540-ből vannak források arról, hogy magyarul zajlottak az istentiszteletek, és 1574-ben jelent meg az a kottás könyv, a Komjáti graduál, ami nemcsak a primák, vagyis a reggeli imaalkalmak szokásait rögzítette, hanem az esti vecsernyéket és a fő istentiszteletek rendjét is tartalmazta. Óriási dolog, hogy ezt megörököltük, és elérhető. Mivel az utolsó nagy gyűjteményes kiadás, az erdélyi Öreg graduál 1636-ból való, láthatjuk, hogy a reformáció kezdete után száz évvel még nagyon is a köztudatban voltak ezek az énekek. Tudjuk, hogy egy somorjai gyülekezet még százhúsz évvel később is használta ezt a gyűjteményt, 1768-ban, ezért bizonyos, hogy két és fél évszázadon át tartott a reformátori egyházzene periódusa. De ha úgy vesszük, a mai napig találunk szigeteket, ahol élő ez a hagyomány, Erdélyben például máig éneklik a magyar nyelvű gregorián passiót.

Miért került ki a gregorián a köztudatból, és miért lett népénekközpontú az istentisztelet?

Ez egy szomorú fejezet, de ha kérdezi, elmondom. Két, egymást erősítő, negatív folyamat következménye mindez. Egyrészt a Habsburg-ellenreformációt komoly népirtások követték. Csoda, hogy egyáltalán megmaradtunk, mert a harmincéves háború kezdetén Csehországban például tízezrével irtották az adminisztrációs túlkapások miatt szembeszegülő reformátusokat. Ismerjük a gályarabok történetét. Nem igazán maradt református prédikátor a Habsburg-területeken. Másrészt az egyházon belül támadt ellensége ennek a hagyománynak, mégpedig a reformáció után százhúsz évvel Angliából és Hollandiából induló puritánus mozgalom. A cromwelli Angliában betiltották a színházi előadásokat és véget vetettek a díszes egyházzene hagyományának is. Persze, rengeteg pozitív hatását is számon tartják a történészek a puritánus mozgalomnak, például a kizsákmányolás ellen és a szegénység felszámolására tett lépéseket, tehát nincs okunk egyoldalúan nézni a kérdést. A liturgiában viszont vehemensen hangoztatott, negatív célkitűzések sora jellemezte őket, amelyek általában úgy kezdődtek, hogy „Ne legyen…” Ne legyen passió, ne legyenek díszesen hajlított gregorián dallamok, ne legyen énekbeszéd, recitáció. Kiiktatták. Elnézést, de az istentisztelet református lényege szűnt meg létezni! Mert a református istentisztelet nem egy kétpólusú történés volt, fönt a szószéken és lent a sorokban, hanem legalább három. A harmadik szereplő a deáki schola, vagyis akkoriban a leendő értelmiség, a diákok, akik szintén bekapcsolódtak a liturgiába. Persze egy számot kiírni a táblára kényelmesebb.

Azért önök, egyházzenészek mégis megpróbálják visszahozni a köztudatba ezt a hagyományt és a középkori eredetű dallamkincset, legközelebb az Énekes Liturgikus Napokon, ahová kántorokat várnak, és ahol ön lesz az egyik kiemelt előadó.

Sok előadást tartok és tartottam a témáról korábban is zenészeknek és nem zenészeknek is. Létrehoztam 1993-ban egy liturgikus énekegyüttest is azzal a céllal, hogy a gregoriánt élő istentiszteleten próbáljuk meg megszólaltatni, de ellenállásba ütköztem, mert a lelkipásztorok kényelmetlenül érezték magukat a komplexebb zenei környezetben. Pedig sokszorosan átéltem, hogy a gyülekezet örül, ha mozgalmasabb az istentisztelet. De sajnos félrevezethetők az emberek, mert el lehet velük hitetni azt a gyermeteg vádat, miszerint ez a hagyomány katolikus. Hangsúlyozom: mi ugyanannak a fának vagyunk egy másik hajtása.

Ez azért érdekes, mert ritkaságnak számít a világban, hogy egy népnek saját nyelvű gregoriánja legyen. Világszenzáció is lehetne?

Az kellene, hogy legyen. A protestáns egyházak gregorián gyakorlatáról lehet olvasni azokban az országokban, ahol a reformáció széles körben elterjedt, mint például Svájcban, Németországban, Hollandiában vagy Svédországban, de Magyarországról nem sok szó esik, miközben mi mélyebben és nagyobb felületen műveltük ezt, az asszimiláció sokkal nagyobb volumenű volt, mint bármelyik más nyugat-európai országban. Ezt a gigantikus munkát – vagyis a hagyomány megismertetését – elsőként azonban itthon kellene elvégezni.