„Vonzóvá tenni az egyházzenét”

A nyár három legmelegebb hetében, reggel 8-tól este 8-ig, továbbképzéseken részt venni, énekelni, szolmizálni, kórusvezetést tanulni, hangszerjátékot gyakorolni kőkemény munkának tűnik, amelyhez a vasakarat és a teljes elhivatottság a minimum követelmény. A valóság azonban sokkal árnyaltabb; a kántorképzésekre nem kiképzőtáborként kell gondolni. Arany János egyházkerületi zenei igazgató, aki a legnagyobb hagyománnyal rendelkező debreceni kurzust vezeti, úgy fogalmaz: „Az oklevél csupán járulékos eredménye az együtt töltött hasznos és kellemes időnek.” A diákok egy részét a puszta kíváncsiság, érdeklődés vezeti; a tanulás mellett a jó társaságért és érdekes programokért látogatják a tanfolyamokat. A pedagógusok számára is hálás a szakmai közeg, hiszen alkalmuk van átértékelni a hétköznapokban kötelességszerűen ellátott feladataikat. Sok új ötletet kapnak a rendszeres munkájukhoz. A diákok pedig élvezik, hogy egyre inkább elmélyülhetnek a zene megérthetésében és a szakmai közösségi életben.

Persze nem feledkeznek el a végcélról sem. Az oklevélhez A-B-C-D szinten 2–2 fokozatot kell teljesíteni, ami klasszikus esetben 8 éven át igényelné a megjelenést a nyári kurzusokon. Zeneiskolai előképzettséggel azonban már egyből a felsőbb fokozatokhoz is lehet csatlakozni, gyakori, hogy a kántorképzős diákok 4 év alatt szerzik meg kántori oklevelüket. Felsőoktatási tapasztalatokkal pedig 2 év alatt is elérhető a kivételes képességűek számára. Azt nehéz megmondani, hogy 10 növendékből hányan érik el a legfelsőbb szintet. A tanfolyamok megtartó ereje viszont erősnek bizonyul: családok, baráti társaságok térnek vissza újabb és újabb tagokat magukkal csábítva a képzésekre. Nem csoda, a szobatársaktól, a gyakorlati csoportokon át, a teljes kórusig megtartó közösségekbe kerülnek a látogatók.

Felmerülnek azonban megoldandó problémák is az egyházzene jövőjével kapcsolatban, amelyek orvoslásában a három hetes képzéseknek nagy szerepe lehet. A Dunamelléki Református Egyházkerülethez tartozó budapesti kántorképző vezetője, Monostori Ferenc orgonaművész szerint a kántorhiány továbbra is releváns probléma. Nincsenek szabadúszó egyházzenészek, a táborok aktuális végzősei is már szolgálati hellyel rendelkeznek. Előfordul, hogy a pozíciók betöltése gondot okoz.

Parola Csaba egyházzenész, a pápai tanfolyam irányítója kiemelte: a református kántor alapvető feladatai is tisztázásra szorulnának. „Általában csak abban gondolkodunk, hogy vasárnap odaül a hangszer mögé és az adott énekeket lekíséri. Ennél – ideális esetben – sokkal összetettebb lenne a feladatköre. Kántorokat képzünk, de jó lenne látni egy közegyházilag frissített keretet, amely meghatározza mettől meddig tart egy kántor szerepköre.”

Eközben a hívek egyre kevesebb fogalommal rendelkeznek arról, mi a lényege az istentiszteleti éneklésnek, milyen szerepe van például az imádkozásban a zenének. Sok esetben kötelező liturgikus elemként tekintenek rá, és nem foglalkoznak a benne rejlő lehetőségekkel. Erre Arany János tért ki, aki szerint sok esetben már ott tart a gyülekezeti éneklés, hogy a kántor előadásában hangzik el egy-egy zsoltár vagy dicséret, nem pedig a közösség énekli azt. „Össztársadalmilag kezdünk elszokni az énekléstől, és az egyháznak jóval több energiát kéne áldoznia ennek megváltoztatására” – hangsúlyozza a Kollégiumi Kántust is vezető karnagy. „Az evangélikusok és a római katolikusok is jobban sáfárkodnak a zenei értékeikkel, pedig nálunk is bőven akad éltető tehetség és megtartó tradíció.” A kántorképzők diákjainak üdítő lendülete mindenesetre értékes, jövőbe mutató lehetőség.

A közegyházban nemrég indult el az a projekt, amelynek keretében a három kurzus tananyagának, követelmény rendszerének, koncepciójának egységesítik, hiszen korábban saját rendszer szerint dolgoztak Budapesten, Debrecenben és Pápán is. Az egységesítés célja, hogy a helyszínek közötti átjárhatóság gördülékenyen mehessen végbe. Vagyis: bárhol, bármikor, bárki be tudjon csatlakozni a képzésekbe.

„Ezzel nem elhagyni szeretnénk a tanfolyamok egyedi hagyományait és jellegzetességeit,” – jegyzi meg Kissné Mogyorósi Pálma, aki a kurzusok közötti kapcsolattartásért felel a zsinati hivatalnál – „inkább kiterjesztenénk egyéb helyszínekre is. Az egyházzene edukációs rendszere országos szinten, egészen az alapoktól a doktori fokozatig adott. Mégis összességében egyre kevesebb jelentkezőt regisztrálnak a képzésekre. Kiemelten kell foglalkoznunk a nyári kurzusokkal, mert innen tudjuk elindítani a pályán a legtöbb érdeklődőt.”

Debrecenben és Pápán az egyházi intézmények jól felszerelt épületegyütteseket biztosítanak a képzések számára. Bár a Ráday kollégium leégése óta a dunamelléki kurzus több képzési helyen is megfordult, bíznak abban, hogy Budapesten is visszatérhet az élet a régi kerékvágásba. A templomok, kollégiumok, a gimnáziumi vagy egyetemi tantermek, próbatermek adottak. Emellett, az új énekeskönyv által frissített tanmenet, a 10-15 fős tanári kar adja a hátteret, mindhárom helyszínen.

További fejlesztési terv a negyedik, tiszáninneni egyházkerület becsatlakoztatása a nyári képzésekbe. Miskolcon a 2-3 napos nyári kurzusok megvalósítása a rövidtávú cél. Ezzel azokat az érdeklődőket szólítanák meg, akik nem tudnak 3 hetet kiszakítani a nyarukból egy ilyen jellegű tanfolyamra. Sok esetben ugyanis valóban ez a kritikus pontja a kántorképzőknek. Problémás lehet a 3 intenzív hetet követő éves szünet is, amikor nincsenek szervezett foglalkozások. „A negyedévenkénti konzultációs napok beépítése a programba már egyre konkrétabb elhatározás” – mondta Kissné Mogyorósi Pálma. „A 3 hetes képzések közötti kontinuitás megteremtése kulcsfontosságú, az évközi gyakorlás, ugyanis alapja a nyári tanfolyamoknak. Bízom benne, hogy ez is hamarosan megvalósulhat.”

A fejlődési irányok tehát adottak, joggal bízhatunk az egyházzenei képzések hosszú távú fejlődésében. Minden központilag irányított folyamat mellett azonban a legfontosabb cél az marad: a diákok minél inkább, személyesen élhessék át az egyházzene szépségét, fontosságát. Amennyiben egyre több fiatal csatlakozik a nagycsaládként működő kórusokhoz, egyre többen érzik át a zene közösségépítő szerepét, egyre többen adják át magukat az éneklés testi-lelki örömeinek – ebben az esetben nem kell aggódnunk az egyházzene jövőjéért.