– Lévai református vagyok, és ez kifejezi a magyarságomat. Megtartó erőt jelent, ha ragaszkodom az identitásomhoz, segít a kitartásban – állítja Kassai Gyula és felesége, Kassai Tímea. A felvidéki Léván szolgáló református lelkész házaspárral arról beszélgettünk, hogy kisebbségben, a próbatételekben hogyan élik meg az Istenben való bizalom erejét.
A társadalmak működését jellemzően a többség határozza meg. A felvidéki magyar református gyülekezeteket Isten lelke vezérli, ez határozza meg közösségeiket és hovatartozásukat – kezdte a lelkész házaspár. Kassai Gyulával és Tímeával a kisebbségről és, ahogy ők fogalmaztak, a „kevesebbség” érzéséről beszélgettünk. Mit jelent a Felvidéken élő magyaroknak, hogy reformátusok? Milyen kihívásokkal és örömökkel találkoznak? Megemlékeztünk Tamás Ilonka néniről is, aki százévesen kiállt a jogfosztottság ellen, amikor felvette a magyar állampolgárságot.
A lévai református gyülekezet
Kassai Gyula szerint kisebbségben élni nem azt jelenti, hogy kevesebbet érnének, mint a többégi társadalom tagjai. Egy kis létszámú egyház és gyülekezet is erős lehet, mert a felvidéki reformátusság a magyarországi egyházzal szorosan összekapcsolódik. Ez a támogató háttér megtartó erőt jelent a közösségeiknek. A kevesebbséget ezzel szemben úgy fogalmazta meg, hogy a szórványban élők a nemzetiségi identitást kevésbé tekintik értékesnek, inkább húznak a többségi társadalomhoz, ahol van előrejutási lehetőség, szakmailag és egzisztenciálisan is. A kisebbségi lét következményének nevezte a lelkipásztor, hogy sokan kevesebbnek, értéktelennek érzik magukat, ezért elszakadnak a közvetlen környezetüktől, szülőföldjüktől. A jogfosztottság is beleivódik a kisebbségi létbe. Ezért gyakori, hogy az identitás – ami nagyon is gazdag kulturálisan, nyelviségben – már nem jelent megtartó erőt. Kassai Tímea hozzáfűzte, hogy neki a kevesebbség a nehézségek mellett egyfajta életvállalás is. – Szórványban vagyunk, kevesen vagyunk, de felelősséget vállalunk magunkért, a közösségünkért. Minden szórványban élő ember kultúrája, hagyományai és anyanyelve érték, amellyel a többségi társadalmat is gazdagabbá teszi. Ezt kell képviselnünk és kiállni érte – idézte fel.
„Megóvni azt, hogy értékesek vagyunk, Isten megváltott gyermekei”
A lelkész házaspár kiemelte, hogy Léván a magyarok többsége katolikus, de mindegyik felekezettel jó kapcsolatot ápolnak, rendszeresen szerveznek közös alkalmakat magyar és szlovák nyelven is. Példaértékűnek mondták, ahogyan egymáshoz viszonyulnak a keresztyén egyházak. Ilyen szempontból is küldetésük van a többségi nemzet felé. Kassai Gyula szerint a Biblia nemcsak személyes, hanem közösségi identitást is ad. – Az, hogy lévai református vagyok, a magyar identitásomat jelenti. Ha ragaszkodunk ehhez, megtart bennünket. A felvidéki magyarságot érő romboló intézkedések – például a kitelepítések, a jogfosztottság – mind nehéz próbatételek voltak, és családokat szakítottak szét az elmúlt száz évben. Vannak viszont családok, amelyek a mai napig több kilométer utaznak azért, hogy magyarul hallgassák az Igét és találkozzanak református testvéreikkel. Ez a fajta kiállás és kitartás nem múlt el – hívta fel a figyelmet a lelkipásztor.
A szórványban élő magyarok megóvásában fontos szerepe van a Magyarországi Református Egyháznak is, amely kiáll a kisebbségben élőkért, ezzel is biztosítva az összetartozást. – Élő kapcsolatot ápolunk számos magyarországi gyülekezettel, rendszeresen találkozunk, szervezünk közös programokat. Ha felismerjük azt, hogy hová tartozunk és ápoljuk a kapcsolatainkat, az értéktelenség érzése is enyhülhet, felismerhetjük saját örökségünk gazdagságát, egyediségét. Az, hogy tudunk-e növekedni, attól függ, hogy mennyire vagyunk képesek másokat megszólítani, és mennyire vagyok nyitottak arra, hogy bennünket megszólítsanak. Az istentisztelet is erről szól, nekem szól, értem van – fejtette ki Kassai Gyula.
Kassai Gyula és Tímea
Kassai Gyulával és Tímeával beszélgettünk a lemorzsolódásról is. Úgy fogalmaztak, hogy a kisebbségben élők megtartásában nagy szerepet játszik az, hogy egy gyerek milyen családban nő fel, milyen történeteken keresztül ismeri meg a múltját, a kultúráját. Ha ez nem történik meg gyermekkorban, akkor a fiatalok gyorsan kiválnak a családból, a közösségből. Gyakori probléma, hogy a huszonéveseket elveszítik a gyülekezetek, sokan mennek ugyanis Magyarországra, és onnan nehezebb a visszatérés. A küldetéssel összefüggésben a lelkész házaspár kitért annak fontosságára, hogy egymásért is vállaljanak felelősséget a gyülekezeti tagok, hogy így is kifejezzék a hovatartozásukat. – Ha nemcsak a saját ügyemmel törődöm, hanem a közösség javára tevékenykedem, az segíti az összetartást, és lelki támogatást is nyújt mindannyiunknak. Felvidéki lelkipásztorként az életemmel és a szolgálatommal az egész közösségért, az egyházamért is tevékenykedem – fűzte hozzá a lelkész.
A jó példa vonzása
A pozitív példák és az erős gyülekezet megtartó erőt jelentenek a felvidéki magyaroknak. Nem könnyű a feladat, számos próbatétellel szembesülnek, ezért is jelent sokat a példamutatás az identitásuk megőrzéséhez. A lelkész házaspár Tamás Ilonka nénit említette meg, aki százéves korában is küzdött a saját örökségéért, magyarsága megtartásáért.
Tamás Ilonka néni
Tamás Aladárné Szűcs Ilona (1912–2016) 1912-ben a Gömör vármegyei Várgedén, magyar állampolgárként született. Hosszú élete során öt ország polgára volt, miközben nem hagyta el szülőföldjét. Életének színtere, Rimaszombat és környéke, ahol tanítóként dolgozott mindvégig, a trianoni diktátummal került először Csehszlovákiához, majd egy rövid időre vissza Magyarországhoz, majd újra Csehszlovákiához, annak széthullása után pedig Szlovákiához. Amint azt az Országgyűlés döntése lehetővé tette, kérte a magyar állampolgárságot. Tamás Ilonka néni Budapesten tette le a magyar állampolgársági esküt 2011. április 19-én, míg lánya, Anikó 2011 októberében, így sorstársak lettek. Kettős állampolgárságukról hivatalosan is tájékoztatták az illetékes hatóságokat, így a hatályos rendeletek értelmében elveszítették a szlovák állampolgárságukat. A megpróbáltatásokat zokszó nélkül tűrték. Élharcosai lettek az ügynek, küzdöttek azért, hogy a magyar állampolgárság felvétele után a szlovák alkotmány rendelkezéseivel összhangban tarthassák meg a szlovák állampolgárságukat is.
Tamás Ilonka néni 1931-ben szerzett tanítói képesítést. Runyán kezdett tanítani, majd a balogi iskolába került. 1937-ben férjhez ment Tamás Aladár járási állatorvoshoz. 1955-ben elhunyt a férje, egyedül maradt két lányával. A kommunista diktatúra idején nem taníthatott magyarul. Az 1950-es évek végén térhetett csak vissza a katedrára. Balogvölgy összes magyar gyereke oda járt, a magyar iskolákat ugyanis összevonták. Nyugdíjba vonulása után is számtalan kulturális programot, valamint nyugdíjas klubot szervezett. „Szeretettem a gyerekeket, és valójában egész életemben csak játszottam. Pedagógiai példaképeim nyomán én is igyekeztem tanítványaimnak és a szülőknek egyaránt példakép lenni. Igyekeztem magyarságtudatukat megtartani, történelmi tudatukat erősíteni. Pályafutásom során számomra a legfontosabb az volt, hogy tanítványaimat bevezessem a magyar nyelv ezerszínű szépségébe. Visszatekintve hosszú életemre elmondhatom, hogy türelemmel, megértéssel, szeretettel, de főleg játékosan, a gyermek és tanító közös sikerélményére építve lehet az oktatásban és nevelésben a legjobb eredményeket elérni” – jegyezte fel Tamás Ilonka néni szavait lánya, Fehérné Tamás Judit, aki könyvet szerkesztett édesanyja emlékére A nemzet tanító nénije címmel.
Tamás Aladárné Szűcs Ilona 1974-ben – egyedüli magyar pedagógusként Csehszlovákiában – átvehette a Kiváló Pedagógus kitüntetést és Komenský-díjat. Életműdíjként a Szlovák Köztársaság Arany Plakettjét (2001), a Magyar Becsületrendet, a Külhoni Magyarságért Díjat, az Emberi Méltóság Tanácsa díját, a Petőfi-díjat, a Pro Probitate – Helytállásért Díjat (2012), valamint a Szent István-díjat (2014). A Rákóczi Szövetségtől 2012-ben hivatalosan is megkapta a Balogvölgy Tanító Nénije kitüntetést.
Tamás Ilonka néni mellett sok felvidéki magyar, közöttük Kassai Gyula lelkipásztor is felvette a magyar állampolgárságot. A mai napig nincsenek szlovák papírjai, de az egyház ebben a helyzetben is biztosította számára a szolgálatban és helyben maradást. – A református identitásba az önállóság is beletartozik. Ennek megóvása sarkall a helytállásra, amelyre én és a családom, a gyülekezetem is törekszünk – fogalmazott a lelkipásztor.
A lelkész házaspár többször is találkozott Tamás Ilonka nénivel, aki Magyarországon és Szlovákiában is számos helyen állt ki az örökségéért. Pedagógusként az egész élete arról szólt, hogy tanított, példát mutatott a fiatalabb nemzedékeknek, zászlóvivője volt annak a fellépésnek, amely összekapcsolódott az állampolgárság megszerzésével és megvédésével, és hitvalló reformátusként tette ezt. Felemelte a szavát az igazságtalansággal szemben. – Ilonka néni helytállása azt mutatja, hogy sosem késő az igazságért kiállni, felállni a mélységből, és sohasem késői a megtérés. Ha az igazság mellett bátran kiállunk, az Úr is mellénk áll – hangsúlyozta Kassai Tímea. Annak ellenére, hogy a törvényt nem sikerült megváltoztatni, a lelkésznő nem tartja eredménytelennek a jogfosztottság elleni küzdelmüket, mert jelzés volt a társadalom felé is. – Nemet kell mondani az igazságtalanságra. Ilonka néni küzdelme olyan, mint a magvetés, ami majd a későbbiekben hozza meg termését – emelte ki.
A lelkész házaspárnak a szórványlét egyszerre kihívás és öröm, mert sokszor ad okot a keserűségre, de csodákat is megélnek. – Bele lehet fáradni a fennmaradásért vívott küzdelembe, de az Úr mindig velünk van. A felvidéki lét egyik küldetése, hogy nem valami ellen, hanem valamiért kell küzdenünk – zárják beszélgetésünket Kassaiék.