Három éve tart a háború Ukrajna és Oroszország között. Azóta több mint ötmillió ember kényszerült elhagyni otthonát. Ukrajna még a mai napig tele van olyan kárpátaljai és azon túli fiatalakkal, férfiakkal és apákkal, akik maradni kényszerültek, vagy valamilyen más okból nem hagyták el a szülőföldjüket. Viszont voltak, akiknek már az első hetekben sikerült eljönniük, ahogy Szoboszlai Ádámnak is, aki ezért áldottnak érzi magát. A fiatalember tizenhét éves volt, amikor elhagyta Kárpátalját, a családi fészket és Magyarországra menekült.
Amikor felhívtam Ádámot és közöltem, hogy szeretnék interjút készíteni vele, akkor meglepettséget hallottam a hangjában. Vonakodva bár, de végül vállalta.
Budapesten, a Mansfeld Péter parkban találkoztunk. Úgy láttam, hogy jobban izgul, mint amikor telefonon beszéltünk. Az első, amit megjegyzett, hogy jó a helyszín. A kilátás a köd miatt nem volt tökéletes, de a távolban magasodó Országház így is tekintélyt parancsoló látványt nyújtott.
Szoboszlai Ádám egy kis faluban nőtt fel, a beregszászi járásban, Badalóban. Megkérdeztem tőle, hogyan emlékszik vissza arra a pillanatra, amikor megtudta, hogy kitört a háború. Mikor ránéztem, hirtelen egy ijedt fiút láttam magam előtt, aztán belekezdett a válaszba: – Az első nap égett belém a leginkább! Február 24. volt, amikor kitört a háború, és ez egyben az a nap is volt, amikor biztos lettem abban, hogy el kell jönnöm onnan. Iskolában voltam, a tanárok mondták el, hogy mi történt pontosan. Jól emlékszem, hogy sokan sírtak, és voltak, akik féltek, de nyugalmat és biztonságot sehol sem éreztem. Óra után mindenkit hazaküldtek…
Válaszát rövid csend követte, láttam, hogy elmereng az emlékekein. Az ember, amikor kap egy olyan hírt, amitől teljesen megváltozik az élete, azt nem lehet egyik pillanatról a másikra feldolgozni. Főleg akkor nem, amikor az ember még gyerek. Kis idő múlva Ádám sóhajtott, majd lassan folytatta: – Az egész családunk megrémült. Tisztában voltunk vele, hogy nagy a feszültség Ukrajna és Oroszország között, viszont egyikünk sem számított arra, hogy ennyire elfajul a helyzet. Az első adandó alkalommal elhagytam az országot.
El tudom képzelni, hogy rengeteg érzés kavaroghat ilyenkor egy emberben, kérdések merülnek fel benne, amelyekre nincsen egyértelmű válasz. Nem is beszélve a keserűségről és a haragról, ami ilyenkor elborítja az elmét. Remegő hangon beszélt a reményről, amely az első néhány hétre teljesen eltűnt a lelkéből: – A remény már csak később fogalmazódott meg bennem, amikor felköltöztem, elhelyezkedtem és nagyjából sikerült beilleszkednem Magyarországon. Természetesen volt félelem is bennem, de legfőképpen bizonytalanság. Hogy mi lesz, mihez kezdjek, és hogy kezdjem el az új életemet itt. Hogy hogyan kezdjek élni vagy legalább csak túlélni.
Szoboszlai Ádám egyedül érkezett az anyaországba, de a testvére már várta. Ő Debrecenben talált otthonra, de Ádám úgy érezte, Budapestig kell jönnie, hogy érzelmileg és fizikailag elég távol legyen mindattól, amit otthon hagyott. Az ide vezető úton kérte leginkább a Gondviselő támogatását.
– Izgultam, hogy mi lesz, ha megállítanak ellenőrizni, vagy nem engednek át a határon. Amikor a határra értünk, akkor gyomoridegem volt, az átkelő tele emberekkel. Mindenki ideges volt, egymással üvöltöztek vagy a határőrrel, egyesek össze is verekedtek. Ebben a pattanásig feszült helyzetben az sem segített, hogy a tömeg miatt azt sem láttad, mi van magad előtt. Isten kegyelme segített át mindenen egész életemben, és ez itt sem volt másképp – meséli.
Sok idő eltelt már azóta. Szoboszlai Ádám már húszéves. Rengeteg dolog megváltozott a háborúban, Kárpátalján is, közben ő is megváltozott, mondja elgondolkodva. Megvallja, hogy az elmúlt három évben kicsit megromlott a kapcsolata Istennel. Úgy érzi, eltávolodott tőle, de még mindig hívőnek tartja magát, ettől sosem tágít.
Ezután a gyerekkorát idézi fel: – Keresztyén családban nőttem fel, gyerekkoromban református nevelést kaptam. Vasárnaponként elmentünk templomba, tizenöt évesen konfirmáltam. Mindig az Úr közelségében éltem, viszont az utóbbi évek rányomták bélyegüket az életemre, emiatt elgyengültem. De ezek után sem mondott le rólam Isten, pedig nem érdemlem meg. A háború előtt is kegyelemből éltem, ez azóta sincs másképp.
Beavat abba a csodába, amelyet az első hat hónapban élhetett meg. Az Újpalotai Református Egyházközség gyülekezete adott neki szállást, a templomukban élt, semmit nem vártak érte cserébe. Elszégyelli magát, hogy nem hálálta meg nekik a segítségüket, ez mai napig nyomja a szívét: – Mindenképp szeretném kifejezni a hálámat nekik és Istennek.
Szoboszlai Ádám életerős fiatal, akinek megtartó közege, komoly baráti társasága volt Kárpátalján. Itt, Magyarországon még mindig kicsit kívülállónak tartja magát, de már van egy csoport, amelyben önmaga lehet, és úgy érzi, befogadták őt.
Érdeklődöm, hogy érez-e honvágyat. Szomorúan mondja, hogy egyre inkább azt veszi észre, hogy fogynak az emlékei. Apróságok, amelyek eltűnnek a memóriából, neki mégis fontos részletek: képek a falon, virágok a ház előtt… – Minden nap érzem ezt a hiányt. Mindig honvágyam van, és ez elkeserít. Az, hogy még mindig nem tudok hazamenni. Az ottmaradt emberekre pedig csak szeretettel tudok gondolni. Mindenképpen szeretnék majd visszamenni hozzájuk! – mondja.
A maradás vagy visszatérés kérdése természetesen neki is nagy dilemmát jelent. Úgy véli, dolgozni Magyarországon lenne kifizetődőbb, de az otthon, ahol az ember családot tervez, mégiscsak a határon túl van. Ádám a beszélgetésünk során sem tud egyértelmű választ adni, az érvek és ellenérvek a maradás vagy visszatérés mellett folyamatosan foglalkoztatják őt. Pillanatnyilag azonban egyértelmű a maradás, a kivárás.
Visszatérünk az Istennel való kapcsolatának boncolgatásához, vajon tanulhat-e valamit egy ilyen traumából az Istennel és a hittel kapcsolatban.
– Bármilyen nehéz legyen, történjen is bármi, Isten sosem fordul el tőlünk, rá mindig tudunk számítani. Isten gondviselése az egyik legfontosabb dolog az életben, és ezt értékelnünk kell. Sosem késő megnyílni Isten előtt, ő tárt karokkal vár minket. Nekünk már csak egy lépést kell megtenni – hívja fel a figyelmet.
Az interjú végén úgy látom, hogy Szoboszlai Ádám – bár vonakodva vállalta el a beszélgetést –, most nagyon hálás érte. Az elején kissé ijedt fiatalember helyett most egy magabiztos, felszabadult ember áll előttem. A történtek felidézése, az érzések feltárása után talán még inkább megerősödött benne az, amit Istenről gondol.
