„A lelkészi hivatásból nem lehet nyugdíjba menni”

Miután belépünk a tágas, virágokkal pompázó udvarról a házaspár nappalijába, megpróbáljuk közösen felidézni mindazt, ami a kibúcsúztató istentisztelet napján történt. – Tele voltunk izgalommal és sok-sok kérdéssel. Hogyan tovább? Milyen lesz a másnap, milyen lesz ezután? Ugyanakkor ott volt bennünk a hála is, hogy Isten kegyelméből évtizedeket tölthettünk együtt a gyülekezettel – emlékezik vissza Bogya-Kis Ferenc. Feleségének szavai még erősebben tükrözik azt a kettős érzést, amit az elengedés nehézsége jelentett: – Negyvenegy év szolgálat után kellett elbúcsúznunk, miközben mindaz, amit építettünk – templom, parókia, óvoda, diakóniai központ – a szívünkhöz nőtt. Azt hiszem, hogy minden kőnek van egy emléke bennünk, amit oda, egymásra helyeztünk.

A búcsú egyszerre jelentette a múltért való hálaadást és a jövő miatti bizonytalanságot. Sokan azt gondolják, a nyugdíjba vonulás egyik napról a másikra törést okoz az emberekben. Bogya-Kis Ferenc szerint ez náluk nem így történt. – Másnap ugyanúgy találkoztunk a hívekkel, még mindig a parókián laktunk, ott voltunk az irodában is. A teher nagy része viszont már nem a mi vállunkat nyomta – idézi fel az emlékeit.

Ahogy hallgatjuk, eszünkbe jut, hogy a szolgálat évtizedei alatt minden bizonnyal ritkán tudtak csak szabadságra menni. Amikor ezt szóba hozzuk, Bogya-Kis Ferenc megemlíti, hogy egy-két nap, esetleg egy hét adódott, de az sosem volt elég arra, hogy testileg-lelkileg feltöltődjenek. Mindketten egyetértenek abban, hogy az átmeneti állapot segített nekik, hogy a nyugdíjba vonulást ne veszteségként, hanem új lehetőségként éljék meg.

A költözés kérdése nem volt egyszerű. Szatmárnémetiben maradni nem akartak, hiszen ott minden túlságosan összeforrt a szolgálatukkal. Egy új helyre volt szükség, ahol már másképp élhetnek. Két gyermekük, Bogya-Kis Áron és Márkus Noémi szintén lelkészként szolgálnak, a környéken élnek, és ott vannak az unokák is, ezért a nagyszülőknek ez a döntés egyszerre szólt a családról, a közösségről és a szolgálat új formájáról.

Bogya-Kis Mária szavaiból világosan kirajzolódik a döntés érzelmi háttere: – Az unokáink nagyon vártak bennünket. Korábban a határ két oldalán éltünk, így ritkán lehettünk együtt. Most végre nagyszülők lehetünk, dédelgethetjük őket, és segíthetjük a gyermekeinket.

– Most már csak az igehirdetésre koncentrálunk. Nem kell adminisztrációval vagy építkezéssel foglalkozni, hanem a lényegre összpontosíthatunk: az evangélium hirdetésére – hangsúlyozza Bogya-Kis Ferenc. Ez a változás felszabadítóan hat az életükben: a lelkipásztor elmondása szerint a „szabadabb” szolgálat nem a teendők hiányát, hanem a tisztább fókuszt jelenti.

Felesége azonban nehezebben élte meg ezt az átmenetet, ami azért sem meglepő, hiszen a lelkipásztori szolgálat mellett a nőszövetségi munka (tizenegy éven át a Szatmári Református Egyházmegye elnöke, majd több mint húsz évig a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Nőszövetségének elnöke volt) ugyancsak több évtizeden át volt szerves része a mindennapjainak: konferenciák szervezése, asszonyok ezreinek összefogása, a különböző teendők koordinálása. – Ez nem teher volt, hanem küldetés, de amikor egyszerre kellett elengednem a gyülekezetet, a nőszövetséget és közben költöznünk is, akkor megfáradtam. Meg is betegedtem, de Isten új erőt adott – teszi hozzá. Talán ez volt az a pillanat, amikor megéreztem, hogy a nyugdíj nemcsak könnyebbséget, hanem veszteséget is jelent – jegyzi meg.

Ahol bánat, ott öröm is van – állapítjuk meg, és ezzel rátérünk a nyugdíjas évek hétköznapjaira, amelyeket most más jellegű feladatok töltenek meg. Bogya-Kis Ferenc szívesen beszél arról, hogyan lel örömöt a kert gondozásában, a ház körüli munkában. Az évtizedekig közösségi terek építésén fáradozó lelkész most a saját otthonukat építgeti, csendesebben, de ugyanazzal a gondossággal. – A kert és az udvar gondozása sok időt elvisz. Nem mindig sikerül rendben tartani, de igyekszünk. Ez is ad egy ritmust a mindennapoknak – mondja a lelkipásztor.

Bogya-Kis Mária közben az unokákról mesélt: – Ha nálunk vannak, akkor lesem a kívánságaikat: mit szeretnének enni, milyen sütit süssek. Ez most a legnagyobb boldogság. Most végre nagyszülők is lehetünk, teljes szívvel.

Beszélgetésünknek visszatérő eleme a család, ezért nem kerüljük ki azt sem, hogy kevés szülő élheti meg azt az örömöt, hogy a gyermeke ugyanazt a hivatást választja, mint ő – a Bogya-Kis lelkész házaspárnak ez kétszeresen is megadatott. Mindketten úgy tekintenek vissza, hogy ez nem volt egy eleve elrendelt út a gyermekek életében. – Áron eredetileg zenetanárnak készült, Noémi lányunk pedig művészeti pályán gondolkodott. Ők látták ennek a szolgálatnak a nehézségeit is, mégis maguk döntöttek a teológia mellett. A lányunk Mátészalka belvárosában kezdte, két évig itt szolgált, majd Győrtelekre került. Áron Kisvárdára, majd Nagyecsedre lett meghívva a feleségével együtt, mivel két lelkészre volt szükség – meséli Bogya-Kis Mária. Férje azzal egészíti ki, hogy nem tanácsokkal, hanem példával igyekeztek vezetni a gyermekeiket: – Bevontuk őket a gyülekezeti munkába, a bibliahetekbe, az ifjúsági szolgálatba, zenekarba. Így vált természetessé számukra a lelkészi út.

Az első közös úrvacsoraosztás, amikor négy palástos lelkipásztor állt az úrasztalánál, örökre emlékezetes marad számukra. Bogya-Kis Mária ezt a pillanatot így eleveníti fel: – A Szamos-negyedi gyülekezet örömkönnyei mutatták, mekkora ajándék ez Istentől. Láttuk, hogy Isten nemcsak a munkánkat, hanem a gyermekeinket is megáldotta.

Megannyi szolgálati év után óhatatlanul vannak olyan emlékek, amelyeket a mai napig őriznek, legyen ez egy kellemes vagy éppen fájdalmas, de mindenképpen meghatározó élmény. Kérdésünkre Bogya-Kis Ferenc azonnal sorolja a nagy ünnepi alkalmakat, istentiszteleteket, a gyermekek műsorait, a közös énekléseket. – Ezek élő, eleven emlékek maradtak, és ezekre mindig jó visszaemlékezni, hogy azok, akik velünk együtt vállalták ezt a munkát, milyen örömmel tették, milyen boldogan szolgáltak – mondja, majd hozzáteszi, hogy a legnehezebb pillanatok mindig a búcsúk voltak, amikor el kellett hagyniuk egy-egy gyülekezetet. – Ezekben a helyzetekben az ember szívében egyszerre volt jelen a fájdalom és az öröm. Szívesen maradtunk volna, hiszen kötődtünk a közösséghez, ugyanakkor éreztük, hogy eljött az idő a váltásra, tovább kell menni. Elsősorban a vidéki gyülekezetekre gondolok, ahol általában négy-öt évet töltöttünk. Amikor elérkezett a búcsú ideje, az mindig megviselte a gyülekezetet is, bennünket is. Mégis tudtuk, hogy ez a változás szükséges, hogy az utunk tovább vezessen – állapítja meg.

Bogya-Kis Mária a Szamos-negyedi templomépítés nehézségeit eleveníti fel, az ezzel kapcsolatos engedélyekért való küzdelmet, az akadályokat, ellenállást. – Volt, aki nem akarta naponta hallgatni a templom harangját – emlékezik vissza. Majd felragyog az arca: – Volt egy emlékezetes szentesténk, amikor délután négy órakor gyűlt össze a gyülekezet szabadtéri istentiszteletre az épülő templom mellett. Már akkor is úgy éreztük, hogy emberi erőből ezt lehetetlen lett volna így megszervezni, hiszen nagyon sokan voltunk együtt. Amikor a karácsonyi énekeket elkezdtük, még az áldott napsugarak ragyogtak ránk, amikor viszont befejeződött az istentisztelet és énekeltük a Csendes éj című karácsonyi énekünket, megjelentek a csillagok. Felnéztünk az égre, és akkor mindannyian azt éreztük, hogy a mi templomunk a legnagyobb, mert maga Isten arca mosolyog ránk.

A házaspár több útravalót is megfogalmaz a nyugdíj előtt álló lelkipásztoroknak. Bogya-Kis Ferenc szerint az egyik legfontosabb a közös szolgálat: amíg lehet, egy lelkész házaspár egészítse ki egymást, helyettesítse a másikat, amikor szükséges. – Amikor elérkezik a nyugdíjba vonulás ideje, szerintünk a legjobb, ha a házaspár egyszerre teszi meg ezt a lépést. Bár előfordul, hogy a feleség korábban mehetne nyugdíjba, mi azt tanácsoljuk, hogy érdemes megvárnia a férjét, és együtt búcsúzni a gyülekezettől. Így egyszerre kezdődhet el számukra az új életszakasz, és a közösségnek is könnyebb, hiszen nem kell két külön váltást megélnie rövid időn belül. Ez mindenkinek egyértelműbb, kerekebb lezárást ad – hangsúlyozza a lelkipásztor.

Felesége, mielőtt még megfogalmazta volna tanácsát, szívesen emlékezik vissza szolgálatuk kezdeti időszakára: – Szatmárnémetiben kezdődött minden, amikor segédlelkészként helyeztek ki bennünket: én a Láncos templomban szolgáltam, a férjem pedig a kültelki gyülekezetben. Két éven át váltogattuk egymást, hol itt, hol ott álltunk a szószéken. Emlékszem, milyen különleges pillanat volt, amikor Telegdy József esperes bemutatott a gyülekezetnek. Akkoriban én voltam az első női lelkipásztor az egyházközségben, és ő nagy szeretettel, kedvesen így fogalmazott: „Kedves Testvéreim! Szeretettel bemutatom Bogya-Kis Mária nagytiszteletű asszonyt mint új segédlelkészünket. Ha valaki úgy gondolná, hogy »ez csak egy nő«, ne feledje: itt van vele a férje is, aki most éppen Kültelken szolgál.” Ez az áttörés, hogy nőként állhattam a szószéken, óriási dolog volt akkoriban. Szatmárnémeti pedig az első perctől kezdve befogadott bennünket – idézi fel a kezdeteket.

Majd ezzel kapcsolatban rögtön ki is fejtette, mit kíván a jövőben a Krisztust követőknek: – Legyenek lelkész házaspárok ezután is, akik vállalják a szolgálatot! Ha összetartanak, ha odaadják életüket és minden energiájukat az Úr ügyének, akkor biztosak lehetnek abban, hogy jó munkatársakat és hűséges gyülekezetet találnak maguk mellé.

Ahogy lassan elköszönünk, érzzük, hogy bár a szolgálat terhei lekerültek a nyugalmazott lelkipásztorokról, a küldetésük még nem ért véget. Most már más ritmusban, más formában élnek: prédikálnak, ha hívják őket, segítik a gyerekeiket, és nagyszülőként is helytállnak. Bogya-Kis Mária egyik gondolata még sokáig velünk maradt: „Ha Istennek még terve van velünk, itt is ad munkát. Mert a lelkészi hivatásból nem lehet nyugdíjba menni.”