„Magyarnak lenni nem származás, hanem vállalás dolga” – mondta egykor Illyés Gyula, és sokan a mai napig így tartják. Például a kőbányai Erdélyi Gyülekezet, amelyet több mint harminc éve alapítottak szülőföldjüket elhagyni kényszerült erdélyi magyarok. Németh Géza református lelkészről, aki megszervezte ezt a közösséget, rendszeresen megemlékeznek. Trianon 104. évfordulójának alkalmából konferenciával egybekötött kötetlen közösségi alkalmat tartottak, amelyhez mi is csatlakoztunk.
Vasárnap reggel az Erdélyi Gyülekezet központjába tartó séta során váratlanul egy autó húzódott le mellém az útról, amelynek ablakából két barátságos, idősödő arc nézett ki: – A Reménység Szigetére megy, ugye? Pattanjon be! – invitáltak visszautasíthatatlanul. Pillanatok alatt megérkeztünk a helyszínre, ahol a közösség tagjai nyüzsögve készültek az ünnepi istentiszteletre. Ezen a hétvégén tartották ugyanis az alapítójukról, Németh Gézáról elnevezett emlékkonferenciát a felvidéki Selye János Egyetemmel együttműködve.
Az Erdélyi Gyülekezet a Romániai Református Egyház Királyhágómelléki Egyházkerületének magyarországi gyülekezete, amely külön van bejegyezve. Története szorosan összefügg az erdélyi református hagyományok ápolásával és a határon túli magyarok lelkigondozásával, valamint fontos szerepet játszik az anyaországi és a diaszpóra református hívei közötti kapcsolatok erősítésében. A közösség felekezettől függetlenül nyitott mindenki előtt, aki csatlakozni szeretne; központja a Kőbányán található Reménység Szigete.
Az alkalom kezdetén, a székely himnusz eléneklése után Fazekas István, a gyülekezet lelkésze köszöntötte a jelen levő, határon innen és túlról származó magyarságot, illetve szolgáló lelkésztársait, Papp Hunort, Tőkés Béla mártír lelkipásztor unokáját. Az erdélyi Sztánai Református Egyházközség lelkipásztora imádsággal szolgált az istentiszteleten. Tőkés Lászlót, a királyhágómelléki egyházkerület volt püspökét is köszöntötték, aki az Apostolok cselekedetei alapján hirdette Isten Igéjét: „Péter és az apostolok így válaszoltak: Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek.” Gondolataiban méltatta a gyülekezet alapító atyáit, és buzdította a híveket, hogy kövessék életútjukat, merjék vállalni Istentől kapott elhívásukat.
Az istentisztelet után felavatták Tőkés Béla (1912-1961) egykori kolozsvári, végvári és nagybányai mártír lelkipásztor emléktábláját. Ezután koszorút helyeztek el az 1989-es romániai forradalom magyar és román áldozatainak emlékére állított kopjafánál. Ezt az Erdélyi Gyülekezet korábban állította. Jó érzés volt megtapasztalni, milyen tisztelettel viseltetnek egymás iránt, és ha szükséges, támogatják egymást. Megható volt hallani, ahogy koszorúzáskor egyforma megbecsüléssel beszéltek a mártírhalált halt román és magyar testvérekről. Németh Géza a budapesti Erdélyi Gyülekezet és a Reménység Szigete Karitatív és Kulturális Központ egykori alapító lelkésze emléktábláját is megkoszorúzták a jelenlévők.
A hivatalos program után immár kötetlenül voltak együtt az erdélyiek. Kicsik és nagyok, a gyülekezetbe évtizedek óta rendszeresen járók és az ahhoz újonnan csatlakozók. A gyerekek meséltek a Reménység Szigetén tartott tábori élményeikről. Alig várják a nyarat, hogy az itt szerzett barátokkal újra kézműveskedjenek, játszanak és tanuljanak a Bibliáról. A tízéves Elekkel nem csak a vidám dolgokról ejtettünk szót. Amikor Trianonról és erdélyi magyarságáról kérdeztem, szívből, a gyermeki lét nyíltságával felelte, hogy igazságtalannak érzi a történteket, mert „mi veszítettük a legnagyobbat”, fogalmazott. Elek Kolozsváron született, négyéves kora óta él Magyarországon. Azt mondta, itthon érzi magát, de a szüleivel sokat beszélgetnek erdélyi gyökereikről. Rendszeresen hazajárnak Erdélybe.
Galériánk a képekre kattintva nyílik meg
Beszélgetés közben már érezhető volt a töltött káposzta illata, amit kékfestéssel készített egyenkötényben főztek a konyhában sürgölődő asszonyok. A mosoly, amellyel tálalták a pompás étket, csak fokozta a baráti hangulatot. A közösségi alkalmakra általában finomságokkal készülnek, az idejárók ugyanis úgy vélik, egy pogácsa vagy egy falat édes sütemény, egy pohár bor még közvetlenebbé varázsolhatja ezeket az együttléteket.
Megtudtam azt is, hogy a konfirmandusoknak és a diaszpórában élő gyermekeknek is rendszeresen szerveznek programokat. Az Erdélyi Gyülekezet karitatív szolgálatot is vállal: szállást biztosít azon külhoniak, akár román nemzetiségűek számára, akik sürgős, fontos kezelésre érkeznek Budapestre, de nem tudják a szállást megfizetni.
Az idősebbekkel is igyekeztem szót váltani reformátusságukról, magyarságukról, de többségüknél azt éreztem, nem szívesen beszélnek erről: az Erdélyi Gyülekezetben mindkettőt megélhetik, nekik ez épp elég. Néhányukkal azért sikerült mélyebb társalgást folytatnom. Ők keserédesen, de annál büszkébben vallották, hogy erdélyi magyarnak lenni örökös kihívás, hiszen immár idegenek saját országukban, és ezáltal magyarabbnak kell lenniük a magyaroknál. Azt egyöntetűen vallották, hogy ez a közösség határozottan segíti őket abban, hogy otthon érezhessék magukat az anyaországban.
Háromszékről Floridába
Kezdetben orvosnak készült, végül a helyi református kollégiumban tanult, s ott talált rá hivatására – és feleségére is – Csiki-Mákszem Lóránd amerikai magyar lelkész. A Kézdivásárhelyen született lelkipásztornak és tanító házastársának, Enikőnek útja előbb Kolozsvárra, majd a Nagyszeben melletti Vízaknára vezetett. Amikor tizenkét évi szolgálatuk után a feleség amerikai munkavállalási engedélyt kapott, a Covid-járvány közepén az Egyesült Államokba költöztek: előbb Clevelandbe (Ohio) mentek, majd Miamiban (Florida) találtak otthonra.