A „vagonélet” krónikása

„Az a négy év, amit Emma néni keze alatt töltöttünk, meghatározó volt számunkra. Igazi nevelő volt. Rajongva szerettük, s az óraközi szünetekben minden ujján csüngött egy-egy kislány, a többiek pedig meleg kendője szélébe kapaszkodtak, míg végigment a tanáriba vezető folyosón” – emlékezik egyik tanítványa Czucza Emmára. Az első világháború után Erdélyből a Dunántúlra került egyedülálló tanítónő nem mindennapi tartású, lelkierejű, pedagógiai érzékkel és felkészültséggel rendelkező hölgyként él a pápaiak emlékezetében. Búcsúzását családjától, szenvedéssel, bizonytalansággal és reménnyel teli utazását, talpra állását a városi könyvtár által kiadott naplóiból ismerhetjük meg.

Református értelmiségi családba született 1886-ban. Édesapja, Czucza János tanító és iskolaigazgató nevéhez fűződik a kalotaszegi néprajzi gyűjtések megszervezése. Hogy gyermekeik könnyebben tanulhassanak tovább, 1899-ben Bánffyhunyadra költözött a família. Emma a közeli Kolozsváron szerzett tanítónői képesítést 1908-ban, lakhelyén kapott munkát. Itt tanított 1921 áprilisáig, amikor a megszálló hatalom eltávolította állásából.

„A románok követelték az esküt. Ki előbb, ki később – letette. Bennem ágaskodott a magyarságom, megtagadtam” – írta erről naplójában. 1919 februárjában rendelettel kötelezték a Romániához csatolt területek magyar állami iskoláinak pedagógusait, hogy fogadjanak hűséget a román királynak, ellenkező esetben elveszítik állásukat és nyugdíjjogosultságukat. A többi szomszédos államban is kiutasították a magyar tisztségviselőket, vagy pedig hűségeskühöz kötötték pozíciójuk megtartását. Egész menekültáradat indult meg az anyaország felé.

Emma felettesei szemet hunytak, így még bő egy évig taníthatott, míg fel nem jelentette valaki, állítólag egy magyar kollégája. Bár lett volna rá lehetősége megtudni, nem volt kíváncsi a nevére. „Csak annyira mehettem be az osztályomba, hogy elbúcsúzzam a kis tanítványaimtól és a lelkükre kössem, hogy sohase feledjék el azt, hogy magyarok. Most azután nem volt más választás, mint vándorbotot venni a kezembe.”

A kutatások szerint 1918 utolsó két hónapjában 57 ezer ember hagyta el otthonát, 1919-ben számuk csaknem megduplázódott és a békeszerződés aláírásának évében, 1920-ban tetőzött, további 121 ezer fővel. A kiutasítottak mellett volt a menekülteknek egy másik csoportja is: a határokon túlra került, 18. életévüket betöltött személyek a békeszerződés életbe lépésétől számított egy éven belül igényelhették állampolgárságuk fenntartását. Ezt nevezték optálási jognak. A határidő letelte után egy évvel viszont kötelesek voltak áttenni lakhelyüket az általuk választott országba. Az első világháború után Magyarországra menekültek számát legalább 350 ezerre teszik.

Az amúgy is súlyos helyzetben lévő ország és az 1920 áprilisában létrehozott Országos Menekültügyi Hivatal csak nehezen birkózott meg ekkora mennyiségű állás- és lakhatás nélküli ember elhelyezésével, támogatásával, azért hogy elejét vegyék a társadalmi feszültségeknek, valamint a határon túli magyarság drámai fogyásának, az év október 23-án kormányrendeletben szabályozták a menekültek letelepedését Magyarországon. A családegyesítésen, a megkezdett egyetemi tanulmányok folytatásán, valamint a bizonyított kiutasításokon kívül más indok alapján elvben senki sem kaphatott volna beutazási engedélyt.

Czucza Emma is azt a választ kapta, amikor állás után érdeklődött a budapesti Vallás- és Közoktatási Minisztériumban, hogy mindaddig, míg a kiutasítási végzés nincs a kezében, nem helyezhetik el. Bánffyhunyadon beszerezte a szükséges iratokat, a bizonytalan viszontlátás remény(telen)ségében elbúcsúzott családjától és szomszédaitól, valamint vagonba pakolta a tőlük kapott útravalót és annyi holmiját, amennyit csak tudott, majd 1921. május 28-án elhagyta otthonát két hasonló cipőben járó barátnőjével együtt. „7 órakor elindult a vonatunk. Kanyarodik… Ott a kis otthon (…) Még látjuk… Már nem… Hunyad is eltűnik… A lelkünkbe vésődik mindennek a képe…” – jegyezte fel szomorú szívvel az utazás első napján.

Az áttelepülők többsége terhervonaton lépte át a trianoni határt. Különféle egzisztenciák és társadalmi rétegek szegezték tekintetüket a bizonytalan jövőbe kanyargó sínpárra. A Hidasnémetiben, Lőkösházán, Biharkeresztesen, Szegeden, Szombathelyen vagy Szobon kialakított ellenőzrő pontokról irányították őket az ország belsejébe. 1921-ben olyan súlyos vagonhiány alakult ki, ami már a mezőgazdasági termés szállítását is veszélyeztette, ezért három hónapra le kellett állítani a menekültek fogadását.

Emmáék vonata csak napokat vesztegelt a nagyváradi állomáson, ahol újabb kocsikkal gyarapodott a szerelvényük. Június 3-án értek Magyarország területére: „Bors! A szívünk hangosan dobog. Leszállnak az oláh csendőrök a magyar mozdony átvesz. Előkerülnek a magyar nemzeti szín zászlók, felállunk és elénekeljük a Himnuszt. Most tudjuk igazán énekelni: Isten, áldd meg a magyart! Biharkeresztes. A jó Isten áldja meg a minket fogadó drága magyar testvéreket.” A tanítónő másnap, a békeszerződés aláírásának évfordulóján kapta kézhez a beköltözési engedélyt.

A magyarországi ismerősöknek, rokonoknak hazulról íródott leveleket át tudták csempészni, és még a magukkal hozott zongoráért sem kellett vámot fizetni. Túl voltak az első akadályon, emiatt a bennük lévő feszültség is oldódott valamelyest: „Mire visszamentünk a vagonhoz, elkezdtek tolatni. A kis létrát elfeledtük felhúzni, leesett, Irmusnak sokáig kellett utána futnia. Délben a paradicsomlevesünk ömlött egy váratlan tolatás következtében az Annus ölébe. Olyan komikus volt, hogy Irmussal sokáig kacagtunk rajta. Első kacagás, mióta kijöttünk.”

A kényszerű szomszédságok hamar véget értek: előbb a Kelet-Magyarországra tartó vagonokat akasztották le, Budapesten pedig aztán végképp szétszedték a szerelvényt, hogy a kocsikat a célállomásra tartó vonatokhoz csatolják. Annus is a fővárosban maradt, Emma Irmus barátnőjével utazott tovább. Első budapesti látogatásakor Veszprémbe kért ajánlást, de felekezete miatt azt tanácsolták neki, próbálkozzon a dunántúli református iskolavárosban. Rázkódással teli, fárasztó nappalok és éjszakák után érkeztek 1921. június 9-én célállomásukra, Pápára: „Az első benyomás kedvező. Van a vasúttól bevezető Esterházy útnak egy kanyarulata, mely hangulatával nagyon megkapott… Minél megkapóbb a természet, annál erősebb lelkemben a honvágy. Lakásra kilátás egyelőre nincs, az állás bizonytalan.”

Az osztrák vagon, amiben idáig utaztak, hamarosan folytatta útját hazafelé, így megérkezésük után a második napon át kellett költözniük egy félreeső vágányon leállított szerelvényre. „Két vagont kaptunk, de segítséget nem. Nekifogtunk Irmussal a hurcolkodáshoz és a nagy ládám (Mama menyasszonyi ládája) meg a szekrény kivételével mindent átraktunk. Holtfáradtak voltunk.” A statisztikák szerint minden tizedik trianoni menekült élt hosszabb-rövidebb ideig vagonokban, míg nem talált magának olyan munkát, amiből lakásra futotta, vagy míg a hivatalos szervek segítségével nem kapott helyet valamelyik menekültek számára létrehozott lakótelep barakkjában. Egy család általában két kocsit kapott: az egyikben az emberek tartózkodtak, a másikban pedig az ingóságaikat tárolták.

„Beálltak az esős napok, ennek is mi isszuk meg a levét. Vígan csorog a vagonunkba, szegény Irmusnak éppen az ágyába. A szél miatt egész éjjel nem tudtam aludni. Folyton csapkodta a vagon tetejét, feléről le is tépte a pléhet… Felfedeztem egy nagyszerű kocsit. Üvegablaka van. Érdeklődtem, nem kaphatnám-e meg. Hogyan gondolok ilyent, hiszen az a versenylovaknak való?! Bocsánatot kérek, hogy rá mertem vetni a szemem! Versenyló – és egy menekült tanítónő?” A pápai rabbi felesége, aki Bánffyhunyadról származott, s akinek Emma hazulról csomagot hozott, megnyugtatta őt, hogy télen nem engedik a vagonban lakni, Pressburger átadja neki a dolgozószobáját. „Könnyekig meghatott jóságuk.”

1920 és 1923 között országos szinten 1500-2000 vagon szolgált lakóhelyként: 1920 szeptemberében 3753 vagonban éltek menekültek, de még 1924 júniusában is 967-ben. Az Országos Menekültügyi Hivatal 1924-es megszűnéséig nemcsak elhelyezésükkel foglalkozott, hanem munkaközvetítést, ingyenkonyhát, tanfolyamokat, gyereknyaraltatást szervezett, anyagi és természetbeni juttatásokat és jogsegélyt biztosított.

Az erdélyi tanítónő is igénybe vette gyorssegélyüket, míg a hadikölcsönbe fektetett megtakarításuk és a fronton elhunyt testvére életbiztosításának folyósítására várt. „49 korona az összes vagyonom, és egy kilátástalan jövő. (...) Pl. három nap egymás után köménymagleves és egy kis felvert galuska vagy szilvaízes ciberek, vagy szilvaízes kenyér az ebédem. Az utolsó száz koronámat oda kellett adnom Irmusnak, szegénynek egy fillérje sem volt, mikor Pestre utazott, állását elfoglalni” – írta naplójába július 8-án.

Szorult helyzetében a református Nőnevelő Intézet is segítette, ahová munkáért folyamodott. Az igazgatótól 300 koronát kapott kölcsön, a konyháról pedig többször is kapott zöldséget, ebédre is meghívták. A vagonlakók szokását követve ő is vödörbe szedegette a szenesvagonokból lehullott darabokat, hogy legyen mivel főznie. „Akart-véletlenül eltéved a szenesemberek lapátja, és a szén a szegény menekültek vedrébe esik. Mennyire restelltem először! Még most is zavarba hoz a szenesek jósága. Koldusnak érzem magam.”

Czucza Emma már Pápára érkezése után egy héttel, ahogy a vagoncserén túlestek, Budapestre utazott, ahol egy minisztériumi tisztviselő előbb szemrehányást tett neki – „A tizenkettedik órában jön ki, s azt hiszi, tálcán kínálják a jobbnál jobb állásokat...” –, majd azzal bocsátja útjára, hogy keresse meg a pápai igazgatókat, s rá hivatkozva kérje beosztását. Megfogadva tanácsát elment a református iskolába, ahol azzal szembesült, hogy már így is három menekült tanítónőt foglalkoztatnak, inkább könyörületből, mint szükségből. Kiss József esperes, pápai lelkész „nem mondhatja, hogy az iskolánál szüksége van mégegy tanerőre, hanem ha a miniszter parancsolja, adja írásba, s akkor ők beosztanak és valamivel foglalkoztatnak. De – ajánlotta, hogy keressem fel a Nőnevelő Intézet igazgatóját, ott lenne egy üres állás.”

A Dunántúli Református Egyházkerület Nőnevelő Intézete 1901-ben kezdte meg működését Pápán, a Pápai Református Kollégium mellett, azzal szellemi közösségben. 1912 októberére összesen 277 diák tanult három tagozatán: a polgári iskolában, a líceumban és a tanítóképzőn. Ennek ajtaján kopogott be 1921. június 18-án az erdélyi menekült. „Az igazgató úr kijött az irodájából és behívott. Mikor kérésére ismételten megmondtam a nevemet, egy elegáns úr felfigyelt rá és kérdezte: – Nem rokona Czucza János barátomnak? Mikor megmondtam, hogy leánya vagyok, bemutatkozott, hogy ő Erdélyi János, a mostani kormánybiztos” – emlékezett arra a napra Czucza Emma. Beszélgetésük felkeltette az igazgató figyelmét, és biztatta a nőt, van egy betöltetlen gyakorló iskolai állásuk, annak rendje és módja szerint jelentkezzen a hamarosan megjelenő felhívásra. Azt is hozzátette: ő a maga szempontjából megígéri a pártfogását. „Nem veszem még készpénznek, de ha arra gondolok, hogy talán sikerül, elszorul a szívem. (…) Vajon meg tudok felelni ennek az egész embert lekötő állásnak? (...) Ha a jó Isten közéjük vezet, törhetetlen hívük leszek.”

Sok ügyintézés és papírmunka árán sikerült beadni a pályázatot, majd idegőrlő várakozás következett, ami egész július végéig, a pályázat eredményének kihirdetéséig tartott. „Pápai tanítónő vagyok! Tegnap értesített róla az igazgató Úr, holnap jelentkeznek kell nála. Félek egy kicsit a rám váró feladattól!” Emma 1921. augusztus 25-én, 90 nap után búcsúzott a vagonélettől, aznap költözött be az internátus épületébe. „Mégiscsak erős érzés a megszokás, szinte nehéz itthagyni a rigódalos kis hajlékot. Szorongó érzés fog el, ha a jövőre gondolok. Vajon mit hoz? (...) Úgy éreztem most magam, mint egy harcoló katona, aki halálos ütközetből fogságba került. Hálát ad az Istennek a megszabadulásáért, de – mégiscsak fogság, rabság.” Nemcsak a korábbi munkahelye szabadabb kereteit hiányolta, hanem azt is, hogy a nátusbeli szobájába nem veheti magához a családját. „Adja a jó Isten, hogy az előléptetés a magyar Hunyadon érjen!”

Ez a kívánsága nem teljesült, de a következő huszonhét évben sok-sok leány pótolta távoli családját, akik számára ő lett Emma néni. 1948-ban nyugdíjazták, átélte és naplójában megörökítette még az ‘56-os forradalom eseményeit. 1974-ben hunyt el. Ugyan csak három hónapot élt vagonlakóként, krónikása volt egy nemzedék kálváriájának. Az utolsó magyarországi sorstársa pedig 1927-ben mondott búcsút a „rigódalos kis hajléknak”.