Ahol a Bárka gyógyulási szövetségre talál

– Péter vagyok, a kőszikla! Nagyon örvendek! Péter, a kőszikla, örvendek! – mutatkozik be az apostol bőrébe bújt lelkipásztor a falu református hittanosainak, és igyekszik minél többükkel kezet fogni, majd megosztja velük a történetét, amelyben a Messiás a vízen jár. – Ha te vagy Jézus, én meg Péter, a kőszikla, mondd, hogy én is menjek feléd a vízen! – közvetíti a Szentírás szavait Pálfalvi J. Viola, a Bárka tábor vezető lelkipásztora. A dramatizált történetmondást lelkésztársa által vezetett interaktív tanítás, éneklés és imádság követi.

A turnus központi témája és egyben mottója: „Van kiben bíznunk”. Az első nap ószövetségi, a második nap újszövetségi szereplőkkel ismerkednek meg a gyermekek, tudjuk meg a lelkipásztortól az áhítat után. – A történetek arra hívnak meg, hogy minden gondunk és bizonytalanságunk közepette Istenbe vessük a bizalmunkat. Mivel ő meghallgat a kétség közepette, biztonságot ad, képes gyógyítani. Mindegyik elbeszélésben megjelenik a víz motívuma, ami a Bibliában sokszor az Istenre hagyatkozás szimbóluma, hiszen a vízre szállás változó körülményeket hozhat magával, ezek a körülmények pedig megtaníthatnak az Úrban bízni – osztja meg Pálfalvi J. Viola.

A Bárka matrózai a délelőtti áhítat után korosztályos bontásban három csoportba vonulnak el. Mi a legnagyobbakkal maradunk, akik a foglalkozás keretmeséje szerint abban a helyzetben találják magukat, hogy a sziget, amelyre kikötött a bárkájuk, elkezdett süllyedni, ezért a sátorlapot, amelyen állnak, úgy kell maguk alatt újra és újra összehajtogatni, hogy ne lépjenek le róla a „vízbe”. Amikor mégis lelépnek, az élménypedagógiai foglalkozást vezető kapitány beköti a szemét egy matróznak, így nehezíti tovább a feladat megoldását.

A mezőkaszonyi Bárka táborban nem csupán a gyermekek előtt állnak kihívások, de a táboroztató felnőttek előtt is. – A megszokott hat nap helyett péntek délutántól vasárnapig tart a turnus, és napközis jellegű – magyarázza a helyi sajátosságokat Kósa Mónika, a Magyarországi Református Egyház Pályázati és Beruházási Szolgálatának főigazgatója. – Eddig az első osztály volt a legfiatalabb korosztályunk, ám itt négyéves kortól fogadunk gyermekeket, akiknek délután csendes pihenőt tartunk, ami azért nehéz, mert közben egy zsibongó, hangos tábor zajlik egyazon épületben. De a kihívások teszik ilyen széppé ezt a projektet! – mosolyog a főigazgató. Elárulja, hogy nagy álmuk válik valóra a turnussal, mivel számos önkéntesük származik Kárpátaljáról, ezért a régió kiemelten fontos a Bárkának.

Már egymás hátán lógva próbálkoznak a tinédzserek, mégsem sikerül megoldani a feladatot. – Feladjátok? – kérdezi a kapitány. – Nem szokásunk – érkezik a válasz. A fiatalok a kapitánnyal átbeszélik kudarcuk okait. Miután új irányt vett a tervezés, némi rávezetéssel, de sikerül teljesíteni a lehetetlent. Összehajtják a sátorlapot maguk alatt. Ezután a fiatalok elemzik az együttműködés részleteit. Valószínűleg nem tudatosul bennünk, de mindezt a szociális kompetenciáik fejlesztéséért teszik.

Furdal minket a kíváncsiság, vajon miért Mezőkaszonyra esett a szervezők választása. A Bárka stratégiai koordinátorát, határon túli programjainak felelősét a szemerkélő esőben kérdezzük a megbeszélései előtt. Dizseri Ágnes elárulja, hogy régóta elhívást érez arra, hogy munkája kapcsolódjon a kárpátaljai református magyarsághoz. Budapesten él, mégis gyakorta látogat el a mezőkaszonyi gyülekezethez, amelyet lelki otthonának érez. – Fontosnak tartottuk, hogy első határon túli pilot táborunkat olyan közegben valósítsuk meg, ahol már van személyes tapasztalatunk, helyismeretünk és élő kapcsolatunk a helyi gyülekezettel, valamint a gyermekekkel. Visszatekintve érzem igazán, milyen különös módon készítette elő Isten ezt a helyszínt. Az elmúlt év során több hónapot töltöttem Kárpátalján, Mezőkaszonyban, így amikor 2025 elején Kósa Mónika szolgálatvezető főigazgató meghívott, hogy csatlakozzam a Bárka osztály munkájához, egyre erősebben fogalmazódott meg bennem a gondolat: milyen fontos volna nem elsősorban Magyarországra hívni a kárpátaljai gyermekeket táborozni, hanem elvinni hozzájuk a Bárkát oda, ahol élnek. A Bárka kárpátaljai jelenléte számomra egy olyan szolgálat, amelyről hiszem, hogy Isten készítette elő, ő adott erőt hozzá, és ő áldotta meg – számol be a Bárka határon túli programjainak felelőse a tábor előzményeiről.

A stáb tagjai a bizalomról tanítanak, miközben magukban is lehet aggodalom az időnként megszólaló sziréna miatt. – Természetes, hogy van némi nyugtalanság az emberben, amikor közeledik a határhoz. Engem azonban megerősít az a gondoskodó szeretet, amivel most is körbeveszi a helyi közösség az egész stábot, figyelve a lelki, szellemi és fizikai szükségleteinkre. A „Van kiben bíznunk” azt jelenti számomra, hogy Isten minden körülmény között megőriz. És ez a tudat erősebb, mint az aggodalom az éjszaka közepén megszólaló szirénák miatt – teszi hozzá Dizseri Ágnes.

A stáb a presbitériummal, a lelkipásztor családjával, a konyhán szolgáló asszonyokkal közösségben éli meg a hétvégét. Veres Ágnes, a gyülekezeti asszonykör tagja káposztagyalulás közben sorolja a szolgálatokat, amelyeket a vele tüsténkedő önkéntesek végeznek hétközben: bibliaórával egybekötött kézimunkakörre járnak, heti rendszerességű imaalkalmon vesznek részt, kertészkednek, szombatonként a gyülekezet hittanosainak készítenek ebédet, ő pedig a gyülekezet tagjait is látogatja.

Csaba és Péter a gyurmázás, gyöngyfűzés vagy origamizás helyett inkább labdázással töltötték a szabad foglalkozást. Bár elsőre úgy fogalmaznak, nem tanultak bibliai történetet, csodálkozásomra lelkesen kezdik magyarázni, hogy találkoztak Gedeonnal, aki próbára tette Istent a gyapjúval. Számukra ez Isten létezéséről tesz bizonyságot. Megegyeznek abban, hogy az Úr a testét nem mutatja meg, de bizonyossá teszi a valóságosságát. – Nekem már megmutatta egyszer magát – jelenti ki Péter magabiztosan. – Mentem a biciklimen, és kipukkant a kerekem, éreztem, hogy borulok, de földet érve mégis állva maradtam. Furcsa volt, de Isten megvédett – magyarázza.

Radvánszky Ferenc hangsúlyozza, hogy Kárpátalján (is) a gyermekek egyik legelterjedtebb életérzése a bizonytalanság. Ez pusztító közeg. Pont ezt a bizonytalanító életérzést próbálja a Bárka lelkisége és üzenete ellensúlyozni. – A hittanosoknak fülig ér a szája, nem akarnak hazamenni. Rengeteg szülő mesélte, hogy nem tudtak az este aludni, a kicsivel tovább kellett játszaniuk. – Hiába tettük ágyba, ő még mondta és mondta az élményeit. Másnap már korán reggel felkelt, hogy minél előbb eljöhessen a táborba – sorolja a visszajelzéseket a lelkipásztor.

Szerinte a tábor egyik legfontosabb hatása a gyülekezetben a megtartó, de foszladozó közösségi háló regenerációja. Mindez összecseng Pálfalvi J. Viola szavaival. – Szinte az ősgyülekezetek mintáját éljük meg azzal, hogy az anyaországból ellátogatunk a határon túli testvérekhez, és közösségben vagyunk egymással, kölcsönösséget tapasztalunk meg. A nagytiszteletű úr úgy fogalmazott: „Gyógyulási szövetségben vagyunk.” Nekem ez a többi között azt jelenti, hogy nem nálunk van a bölcsek köve, hanem közösen gyógyulunk, közösen keressük Isten vezetését, és adjuk azt egymásnak, amink van, és amiből elsősorban a gyermekek épülnek – hisz ez a cél –, de ezen keresztül az egész közösség is – fejti ki a Bárka tábor vezető lelkipásztora.

Hórukk, hórukk, hórukk – eveznek a legkisebbek a délutáni programra. A négyéves, kiscicának maszkírozott Emili a többi mellett azt is elárulja, miről szól számára a tábor. – Nagyon sok zenét hallgatunk, meg énekelünk, táncolunk – majd elszalad a többiek után.

Inezt nagy munkában szólítjuk meg, a délutáni nyomozós keretmesére épülő játék során egy elveszett kincset próbál megtalálni negyvened magával. – Istenben mindig bízhatunk. Megkönnyíti az életünket, és segít, ha baj van – fogalmaz a nap mottójáról.

Zán Fábián Sándor püspök szerint a háború negyedik évében a kárpátaljai gyülekezetek egyre tudatosabbak. – Tisztában vannak azzal, hogy ezt az időszakot nemcsak túlélni kell, hanem egyre inkább erősödni is, hogy a ránk váró kihívásoknak megfelelhessünk. Gyülekezeteink, miközben nyitnak az emberek felé, egyre inkább megélik a közösséget, egymásra számító és egymással szövetségben lévő családokat jelentenek – mondja.

A püspök a záróáhítatot emeli ki a délutánból. – Egy átlagos osztályteremben egy feltett kérdésnél egy-két jelentkező van, az úgymond legjobbak szólalnak meg: az elit, a bátrak. Itt viszont mindenki jónak érezte magát, mindenki bátor volt és felszabadult. Olyan sok kéz emelkedett a magasba, hogy azt kezdtem nézni, van-e egyáltalán gyermek, aki nem jelentkezik. A Bárka tábor a mezőkaszonyi gyermekeket, ifiseket egy kicsit kiemelte a nyomasztó közegből – osztotta meg Zán Fábián Sándor.

A gyermekek pénteken Bárka-pólóban, szombaton egy igazi kinccsel, gyermekbibliával térnek haza, de előtte megoszthatták, amiért hálásak: „hogy tigris lehettem”, „hogy a karkötőt meg tudtuk csinálni”, „a könyvért”, „az énekért”, „mert itt voltam” „az ejtőernyős játékért”, „a finom ebédért”. A gyermekek még gyakorolják másnapra az éneket, amelyet az istentiszteleten közösen mutatnak meg a gyülekezetnek, és amely Péteré vagy a mi dalunk is lehetne: „Meghívtál, hogy vízre lépjek…”