Ahol a „csonkatörzs” a legjobban vérzett

„Hazánk kegyetlen megcsonkításának illusztrálására alig lehetne megkapóbb példát találni Komárom városánál, mely a trianoni béke előtt az ország szívéhez közel, most egészen az ország széléhez került” – ez az 1927-ben született beszámoló érzékletesen tudósít arról, hogyan szelte ketté a várost és a helyi református közösséget is a trianoni békeszerződés által megvont határvonal:

A Vág torkolata évezredek óta stratégiai helyszín – nem véletlenül nevezik Komáromot az erődök városának. Már a Római Birodalom idején is állt itt erődítmény a Duna jobb partján, a honfoglalás után ezzel átellenben, a két folyó találkozásánál épült vár körül indult fejlődésnek Komárom. A megyeszékhely a török időkben végvárként funkcionált, amely mindvégig sikeresen állt ellen a támadásoknak, később is jelentős katonai állomáshely maradt. Jókai szülővárosa fontos szerepet játszott az 1848–49-es szabadságharcban, a világosi fegyverletétel után is tartották magukat a vár magyar védői.

A reformáció az erődben szolgáló német katonákkal jelent meg a városban, a feljegyzések szerint 1530-tól már „újhitű” tábori lelkészek szolgáltak a várban, 1562-ben pedig Komáromba érkezett Huszár Gál nyomdász-prédikátor is. A gyülekezet létrejöttét 1594 tavaszára datálja: a török fenyegetés elől menekülő városi lakossághoz akkor kálvinista prédikátorok csatlakoztak, a Szentírásból olvastak nekik, és Nagyszombat kapuját már úgy lépték át, mint a „Komáromi Református Egyház”. A türelmi rendelet után újjászervezték a gyülekezetet, 1788-ra készült el kétezer-négyszáz főt befogadó templomuk.

A török kiűzése után a Habsburgok tovább bővítették a komáromi erődrendszert: a déli parton Koppánymonostortól Ószőnyig három hatalmas erőd is épült. Szintén a Duna jobb oldalán jött létre 1777-ben Újszőny, amely 1896-ban egyesült Komárommal. – Az északi és a déli városrész, az „öreg” és az „új” Komárom szervesen, ezer szálon kapcsolódott össze – magyarázza a magyarországi részen élő Nemes Andrásné. Már 1872-től híd kötötte össze a két települést, 1910-ben pedig megépült a vasúti összeköttetés is a történelmi városmag és az ipari-katonai negyednek számító városrész között. A Duna déli partjára több gyár települt, hatalmas méntelepet és laktanyát is építettek a még mindig jelentős létszámú, különböző nemzetiségű katonaság számára. Az új városrész református hívei (egyes adatok szerint ekkor kétszáznegyvenhárman) már az egyesítés előtt is Komárom anyaegyházához tartoztak, oda jártak istentiszteletre, helyben csak egy kis elemi iskolájuk volt – tudjuk meg a dél-komáromi presbitertől.

A cseh katonaság 1919 januárjában szállta meg Komáromot, a magyarok áprilisban megpróbálták ugyan viszszafoglalni, de sikertelenül. A gyorsan munkához látó megszálló hatalom első intézkedései ígéretei ellenére arra irányultak, hogy a magyar nemzethez tartozás érzését megingassák, sőt teljesen megsemmisítsék az itt élőkben. – A lakosság kábultan szemlélte az eseményeket, sokan reménykedtek abban, hogy ez az állapot csak átmeneti – számolt be lapunk júniusi számában a száz évvel ezelőtti állapotokról Fazekas László püspök. Azonban a trianoni diktátum véglegesítette a kettéosztottságot. A Felvidékre szakadt Komáromi Református Egyházmegye 1921. novemberi közgyűlésén – a jegyzőkönyv tanúsága szerint – leírhatatlan, mély traumáról szóltak az egybegyűltek, elképzelhetetlennek tartva, hogy „szlovenszko”, avagy „tót” uralom alá kerültek a színmagyar területek.

Míg északon a magyar nyelvű kultúráért, oktatásért és egyházakért harcoltak, a Magyarországon maradt „csonka Komáromnak a közigazgatás tárgyi és személyi feltételeinek hiányával, a felekezetek elárvulásával kellett szembenéznie”. A presbiter tudomása szerint körülbelül kétezerötszáz fő menekült át hozzájuk a megszállt északi városból. A mindöszsze hét utcából álló kisváros ekkor indult igazán fejlődésnek. A reformátusok az újrakezdés élére álltak. Nemes Andrásné ezt Dél-Komárom első polgármestere, Tooth Zsigmond pályafutásával példázza: – A pápai református gimnáziumban érettségizett, majd jogi diplomát szerzett. Az orosz fronton súlyosan megsérült, 1919 novemberétől 1925-ig volt polgármester. Tevékenyen részt vett a dél-komáromi református gyülekezet életének megszervezésében, presbiter és a Református Ifjúsági Egyesület elnöke volt

A dél-komáromiak 1921. október 18-án választottak önálló presbitériumot, és habár kezdetben az „egységes komáromi református egyház újvárosi parochiális köreként” határozták meg magukat, hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a szomszédos állam nem engedi a határokon átívelő egyházszervezet működését, az ideiglenes megoldások helyett méltó helyet kell biztosítaniuk az időközben kinőtt református iskolának és az istentiszteleteknek.

– Az 1922. január 21-i közgyűlésen elhatározzák, hogy földbirtokot kérvényeznek a lelkész, a tanító és az egyház részére, valamint építési célokra – mutat rá a presbiter. Megtudjuk azt is, hogy az iskola és a templom költségeinek előteremtésére a gyülekezet országos gyűjtést kezdeményezett: – Az adománygyűjtők 1922-ben bejárták az egész országot, és a Kérő szó című kiáltvány segítségével – a gyűjtőívek tanúsága szerint kettő-öt-tíz koronánként, ritkán egy-egy százkoronás adománnyal – összegyűjtöttek októberre kétszáznyolcvanhétezer-hatszáznegyvenhat koronát. A kasszát az észak-komáromi református ifjúsági egyesületnek az egyház javára rendezett jótékonysági estjeinek a bevétele is gyarapította. Többek között a város országgyűlési képviselője, Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter segítségével 1923-ban megnyílt az új, három tantermes iskola, megkapták a szomszédos telket, és templomépítési segélyt is utalt ki nekik. A vállalkozók is alacsony árat számítottak fel munkájukért, és így 1927-re az iskola mellett a parókia és a templom is elkészült

Közben az öreg Komárom a felvidéki magyarság legfontosabb szellemi és kulturális központja lett, tanítóképzőt is indítottak. – A hívek számára a templom, a gyülekezeti közösség menedékhellyé vált, az egyház pedig komoly tényező volt a magyar oktatásügyben, az elesettekről való gondoskodásban is – számol be Fazekas László. Az 1938-as visszacsatolás azért igazi örömünnep volt számukra. Az immár nem „szlovenszko” Komáromi Egyházmegye akkori esperese így emlékezett meg erről közgyűlésükön: „Nem kezdhetem e helyről másként szavaimat, minthogy hálát adjak a jóságos Istennek azért a könyörülő irgalomért, hogy imáinkat meghallgatta, s megelégelte húszéves lelki rabságunkat, s visszavezetett édes magyar hazánkba. Legyen áldott érte az ő szent neve.”

A két part reformátusai szerették volna visszaállítani a közös egyházi szervezetet, de a határozatok végrehajtását meggátolta az 1939-ben kitört második világháború. 1945. március végén elesett Komárom, és a visszatérő cseh uralommal jogfosztottság és kitelepítés várt a felvidéki magyarságra: – Sztálin híres mondata szolgált „törvényi” felhatalmazással Eduard Benesnek: „Magyar kérdés, vagonkérdés” – avat be minket a ‘45 és ‘47 közötti embertelen történések részleteibe Nemes Andrásné. Először az „anyásokat”, az 1938 után Felvidékre került magyarokat toloncolták ki, de tízezrek menekültek a Dunán át, szöktek csónakkal, a jégen át. Sokukat a cseh határőrök lőtték le, mások belevesztek a vízbe. – Százharmincezer magyar kapott „fehér lapot”, kifosztva, vagonokon indultak a száműzetésbe. A vagyonosabb magyar családokat űzték el, a zömmel református gazdákat, hogy rátegyék kezüket földjeikre, az iparosokat, kereskedőket, elkobozva szerszámaikat, boltjaikat – sorolja a Kecskés László Társaság elnöke. A kitelepítettek emlékét ápoló szervezet a gyülekezet korábbi főgondnokáról kapta a nevét, aki szintén végigment ezen a földi poklon.

Jellemzően Dél- és Kelet-Magyarország azon részeire vitték őket, ahonnan a svábokat kitelepítették Németországba, valamint az önként Szlovákiába áttelepülők helyére. Ezek a hetényi, naszvadi, izsai, szentpéteri, gútai, madari, búcsi családok – amint lehetett – felszivárogtak Dél-Komáromba: – Benépesítették az időközben a városhoz csatolt Szőnyt, Koppánymonostort, és Komáromban egész utcákat „foglaltak” el, építették házaikat, nevelték már itt született gyermekeiket. Hűek voltak református hitükhöz, presbiterek, egyházi tisztségviselők lettek. De a nagyszülői réteg soha, haláláig nem csomagolt ki: hittek a szülőföldre való visszatérésben – mondja Nemes Andrásné.

– Sok komáromi számára a nemzeti történelem egyúttal családi és egyházi történelem is – hangsúlyozza Máté László esperes. A magyarországi gyülekezetben 1997-ben született meg a felvidéki kitelepítésekről való rendszeres megemlékezés gondolata, amely mára évente megrendezett országos méretű találkozóvá terebélyesedett: – Áprilisban Dél-Komáromban tartanak ünnepi megemlékezést, koszorúzást, a témával foglalkozó országos középiskolai tanulmányi verseny döntőjét, ősszel pedig a Duna mindkét partján emléktáblát avatnak a kitelepítésben érintett települések valamelyikének templomában.

Arról nem találtunk feljegyzést, hogyan élte meg a komáromi gyülekezet az első „árva” karácsonyt. Máté László szerint a Kérő szó című kiáltványban lefestett sanyarú körülmények arra engednek következtetni, hogy úgy ünnepeltek, „ahogy lehetett”. Utódaik az idei karácsonyra másfajta elszigeteltségben, a járványveszély miatti korlátozások árnyékában készültek: – Kénytelenek vagyunk lemondani a hagyományos karácsonyesti gyermekműsorról, helyette a hittanórákon felvett szavalatokat fogjuk levetíteni a szentesti istentiszteleten – tudjuk meg az esperestől még az adventi időszakban. Kevesebb lett ugyan a személyes találkozás, de azért igyekeztek megtalálni a módját annak – például az országos adománygyűjtések támogatásával –, hogy a rászorulókhoz idén is eljuttassák adományaikat.

A Trianon százéves évfordulójára tervezett megemlékezést a járvány miatt bevezetett korlátozások meghiúsították, ám 2021. október 18-án, a dél-komáromi gyülekezet századik „születésnapján” bizonyára szó esik majd a gyülekezet és a nemzet történelmének összeérő szálairól – véli az esperes. Addig is a két gyülekezet marad természetes „hídfőállás” a két egyháztest, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház és a Magyarországi Református Egyház között.