Az öngyilkosság gyászának terhe

Krizantém a konyhaasztalon. – Szeretem őket, semmi gond azzal, hogy a múlandóságunkra emlékeztetnek. Talán így, hogy szem előtt vannak, jobban megbecsüljük a pillanatot, a mindennapok ajándékát – magyarázza Szomor Abigél, akivel a szülői szeretetről kezdünk beszélgetni.

– Édesanyám rendkívül vigyázott, hogy egyformán jusson a figyelméből, a jelenlétéből és a szeretetéből nekem és a testvéreimnek, édesapám pedig különbözőképpen kapcsolódott mindhármunkhoz – mondja, majd azt is megtudjuk, hogy az édesanyja ábécésorrendben szerette volna elnevezni születendő gyermekeit, és hogy elsőként fiút vártak, meg is volt az „A” betűs neve, amikor meglepetésükre lányuk érkezett. – Édesapám választotta az Abigélt, mivel ez egy bibliai név, és a jelentése „az apa öröme”, hozzátéve, hogy ő egyébként örül, hogy először lánya született. Különös módon kötődtünk egymáshoz – nyomatékosítja talán kis elfogultsággal Abigél.

Belépünk a nappaliba, ahol egy akverell nem engedi, hogy levegyük róla a tekintetünket. Egy sorozat része, amelyből édesapja mindegyik gyermekének ajándékozott egyet. Amikor az utolsó ajándékára terelődik a szó, Abigél a mellette lévő polcról leemel egy fekete Bibliát. – Konfirmációjára kapta édesapám, sokat használta. A temetése után, amikor a testvéreimmel átnéztük a személyes holmiját, én ezt kértem és kaptam meg. – Miért volt fontos? – érdeklődöm. – Nehéz megfogalmazni, de az illata miatt. Édesapa illata van. Amikor kezembe veszem a Bibliát és lehunyom a szemem, magam előtt látom, ahogy vasárnap reggel beviszem a kávéját az irodájába, ő épp a Szentírást olvassa, de felpillant belőle és megköszöni, majd ahogy megölel istentisztelet után, és érzem az öltönye illatát – emlékezik vissza.

Egy másik történetet is megoszt az édesapjától kapott ajándékokról, abból az időszakból, amikor kolozsvári teológusként kéthavonta járt haza Szilágysomlyóra, ahol édesapja parókus lelkipásztor volt. – Amikor a nagy csomagok terhével befordultam a kis utcába, tudtam, hogy az udvaron már vár engem, és öleléssel fogad. Később egy elcsendesedésben, a tékozló fiú történetét olvasva értettem meg, hogy ezzel azt is megmutatta, milyen az, amikor az Atya szeretete vár és a karjába fogad. A maga törékeny emberi szeretetével Isten szeretetét hozta közelebb hozzám.

– 2017. július 10-én szeretett édesapám öngyilkos lett – mondja Abigél, és ezután már csak maga elé néz a földre, úgy beszél, mintha ott se lennék. – A tragédiát egyáltalán nem láttuk előre, váratlanul ért. Édesapám búcsúlevelében arról írt, hogy halálosan elfáradt. Hetekig vívódott „a szolgálatnak sosincs vége…”, a „kiégtem” és a „nincs erőm megtenni” között, ahogy a különböző időben írt levélrészletei is mutatták. És ott a bejegyzés: „Rászántam magam.”

A lelkésznő azt is megjegyzi, hogy nehezen tudták meggyőzni édesapját egy-egy nyaralás fontosságáról. – Nem akarta elhagyni az őrhelyét, pedig időnként le kellett volna tennie a feladatainak a terhét, elvonatkoztatni a lelkipásztori szolgálattól. Többet kellett volna pihennie, kikapcsolódnia, de nem ismerte ennek a módját – meséli édesapjáról Abigél. – Rendkívül jókedélyű, élettel teli, társasági személyiség volt, csupán annyit vettünk észre, hogy többször vonult félre, fáradékonyabb volt. Nem volt jellemző, hogy szolgálatának a gondjait a családjára terhelte volna. Nem kért segítséget tőlünk, és nem vettük észre, hogy ekkora a baj – magyarázza.

Abigél férjével, Attilával talált rá az édesapjára. – Nem volt bennem érzés. Fel se fogtam, mi történik, sokkot kaptam. De magam előtt van most is, hogy édesanyám a kezébe temeti az arcát, az egyetemista, még az élete előtt álló öcsém ráborul az édesapjára, a férjem rémült arca és a húgom mérhetetlen fájdalma, aki arra érkezik az ürügyként összehívott családi összejövetelre, hogy az édesapját holtan viszi el a mentő, aki őt nem várta meg. Nem is tudomk mi a nehezebb, édesapámat levenni a kötélről és látni, hogy nincs benne élet, a testvéreim terhe vagy a feleségéé, aki érte hagyta ott a szülőhazáját, ötszáz kilométerre költözött, hogy összekösse az életét a férfival, aki végül cserbenhagyta. Mindannyian különbözőképpen éltük meg, ahogy a gyászfolyamatot is – idézi fel a tragikus pillanatokat. Abigél még beszél, amikor megszólal a harang, és erre elmosolyodik, elerednek a könnyei. – Úgy hiszem, itt az ideje Isten munkájáról beszélni – teszi hozzá a lelkipásztor.

Mindkettőnknek nehezek a percek, magam sem tudom kezelni a helyzetet. De hamar visszatérünk a gondolatívhez, és azzal folytatjuk, hogy a gyülekezet hogyan fogadta a hírt. – Hihetetlen volt, senki sem értette – jegyzi meg Abigél, majd megosztja, hogy az értetlenség feltevéseket szült, rosszindulatúakat is. – Az is megtörtént, hogy aki azelőtt megállt beszélgetni édesanyámmal, inkább átment az út másik oldalára, csak hogy ne kelljen köszönnie – mondja a lelkipásztornő, nem vádlóan, inkább mély szomorúsággal. – Azért sokan eljöttek a temetésre támogatni bennünket – idézi fel az eseményeket.

Vajon édesapja utolsó tette elveszi-e addigi életének hitelét, jócselekedeteinek emlékét? – kérdezem. – Erre nagyon különböző válaszokat adtunk mi, családtagok is. Ha visszatekintek az életére, Isten ajándékait és munkáját látom, amelyekre igennel válaszolt, és gyümölcsöket termett. Valószínűleg a depressziójában, a kiégésében olyan sötétségben járt, amelyben nem tudott már jó döntéseket hozni – vélekedik a lelkésznő.

A lelkésznő élete legnehezebb mondatát az édesapja halála utáni hónapokban fogalmazta meg: – Nem bírom tovább… Nehéz volt beismerni, hogy nem tudom tovább vinni a terheimet, a gyászomat, a szégyenemet. De még ennél is fájdalmasabb volt, hogy nem találtam Istent. Nem hallottam őt, nem éreztem a jelenlétét, a vigasztalását – vallja be.

Abigél a tragédia megtörténtekor már egy nehéz éven volt túl a családjával. Lelkipásztor férje új szolgálati helyére, Siterbe költöztek, és két kisgyermekes édesanyaként elvállalta az egyetemi lelkészséget. Ezután a gyász terhe mellett további teendővel kellett szembenéznie, a többi mellett édesanyja költöztetésében is segítséget vállalt. – A testem csinálta a feladatokat, de a lelkem valahol lemaradt, és már nem bírta tovább a terhelést. Se időm, se terem nem volt arra, hogy minőségi időt töltsek Istennel a másfél és a három és fél éves gyermekem mellett, úgy, hogy ingáztam Nagyvárad és Siter között. Abban a kicsi térben és időben, amelyet az Istennel való közösségre szánhattam, csak a fájdalmammal és a saját értetlenségemmel találkoztam. Miért történt valójában mindez?! Isten hogyan engedhette meg?! A hivatásom és az Istennel való kapcsolatom is megrengett – osztja meg a lelkipásztor.

A lelkésznő Isten közelségét gyermekkorában úgy élte meg, hogy a parókia kertjének hatalmas fűjében bújócskázva a húgával, édesapja közelében biztonságban érezte magát. – Minden kerek és békés volt, ott zizegett az életöröm a fűben, a virágban. Felnőttként már a teológiai tudományok izgalma vonzott Isten felé. Talán többet beszéltem Istenről, mint Istennel. De a tragédia szükségként hozta magával, hogy Istennel többet és mélyebben szerettem volna beszélgetni. Kálvin azt mondja, nem elég tudni az Isten szeretetéről, hanem újra és újra meg kell róla győződnünk, át kell élnünk. Erre vágytam – avat be akkori érzéseibe.

A környezetében nem talált megfelelő szakembert, ezért utolsó szalmaszálként fél évvel a haláleset után egy pár napos imádságos elvonuláson vett részt a katolikus testvéreknél. – Elmondtam Istennek, hogy úgy érzem, mintha egy idősebb házaspár lennénk, akik csak éldegélünk egymás mellett, de valójában a szeretet már rég nem érzékelhető közöttünk, nincsenek megnyilvánulásai. Én a családom és a hivatásom terheit viszem, ő mindenhatóként a világot tartja fent. Megértem, hogy rendkívül elfoglalt, de ha valóban fontos vagyok neki, akkor nyúljon utánam és éreztesse velem, hogy szeret, mentsen ki a fájdalmamból, a szégyenemből – fohászkodott Abigél az elvonulás első napjaiban, majd valóban úgy érezte, Isten egy szerető férjként közeledik hozzá az imádságaiban, a Szentírás olvasásakor.

– Csendben voltam, és naponta többször imádkoztam, sétáltam fohászkodva a kertben. Egy alkalommal eljutottam odáig, hogy a lelki kísérő biztatására kerestem egy keresztet, és Jézus elé letettem a fájdalmamat. Csak sírtam és sírtam, de többé már nem megérteni akartam a miértjeimet, hanem egyszerűen csak arra kértem az Urat, hogy segítsen elhordozni a gyászomat. És ekkor végre felszabadultam – osztja meg Abigél. – Délután volt már, egy padon ültem megkönnyebbülve, de valahogy mégis üresen, amikor hallottam, hogy megszólít Jézus, úgy, mint egykor Mária Magdolnát: „Asszony, miért sírsz?” E kérdés volt csupán, de abból tudtam, hogy többé nem vagyok egyedül, ő velem van, megszabadított a terheimtől, és az új élet örömével, erejével folytathatom a mindennapjaimat. Ez a legnagyobb bizonyosság az életemben, és azóta ez segít túllendülni a nehéz napokon. Hiszem, hogy az életben vannak kegyelemi pillanatok, amikor azt, amit Istenről addig csak hallottunk, végre megtapasztalhatjuk. Mindaz, amit a fejemben tudtam az Úrról, leköltözött a szívembe. A kisfiam úgy mondaná, amikor a fej és a szív összeszületik – jegyzi meg mosolyogva Abigél.

Érzett-e valamilyen szégyent az édesapja tette miatt? – kérdezem. – Sokkal jobban szeretem az édesapámat annál, hogy miatta szégyenkeznék, inkább magamat szégyelltem, hogy a gyermekeként és lelkipásztorként nem vettem észre a betegségét, és nem tettem ellene – érkezik a válasz.

Kitérünk az öngyilkosságnál felmerülő nehéz kérdésekre is, amelyek teológiai kérdésekből életbevágó kérdésekké váltak. – A hitvallásunk is kimondja, hogy a tízparancsolatban megfogalmazott „Ne ölj!” tiltás az öngyilkosságra is vonatkozik. Az öngyilkosság bűn. De úgy ismertem meg az Urat, mint aki sokkal nagyobb, mint a mi szívünk, gondolkodásunk vagy teológiai látásunk – fejti ki véleményét, és megosztja az Igét, amelyet édesapja halála után a legközelebb érzett magához Pál apostol rómabeliekhez írott leveléből:

Kibe kapaszkodhatnék ebben a kérdésben is, ha nem Istenbe, aki nekem mint irgalmas Isten mutatkozott be, jelent meg?!