Az összefogás és szeretet parókiája

A Doboka-dombvidéken autózva az egyik útelágazásnál nem sokat kellett haboznom, mert – a vasárnap különben gyér forgalmú úton – több kocsi is a kora középkori alapítású magyar falu irányába kanyarodott. A településre érkezve már az ünneplőbe öltözött férfiak és asszonyok látványa fogadott, akik a református templom felé vonultak. Mindenhol külföldről és belföldről érkezett vendégek csodálták a frissen felújított lelki hajlékot, a kétszintes, minden igényt kielégítő, modern parókiát és a környező épületeket. Tavaly januárban persze nem volt minden ilyen rózsás, Nagy Tibor Sándor lelkipásztor a tűzeset során éppen csak kimenekítette öt gyermekét és feleségét, a lángok ugyanis hamar elterjedtek, s a parókián mindenük odaveszett. A gyülekezeti tagok egy emberként siettek a tüzet oltani, ám nemsokára csupán az üszkös falak mellett álltak… és sírtak. Az idős kideiek minden könnycseppje megerősítette a lelkipásztorban azt, hogy erős emberi kötődésünk van a tárgyi valósághoz, és ott nemcsak építőanyag és tárgyak, hanem maga a szent szférához tartozó templom és parókia együttese sérült meg: bibliaórák, lelkigondozói beszélgetések, keresztelések és megannyi gyülekezeti esemény helyszíne.

A tűzeset meghatározó élettapasztalat volt a Nagy család számára, sok mindenben gazdagodtak is, és erősödött az Istenbe vetett hitük. – Az újjáépítési munkálatok alatt egy légtérben éltünk öt kislányunkkal Kidében, s ez csodálatosan összekovácsolt minket – fogalmaz Nagy Tibor. Úgy érezte, hogy az anyagi veszteségnél többszörösen értékesebb az a lelki ajándék, amelyben ő és családja részesedett. – Hiszen már a tűz estéjén, amikor mindenkinek a cipőjében fagyos latyak volt, mintha nem akartak volna hazamenni a kideiek, amíg közös könyörgéssel nem zártuk az estét – emlékszik vissza a lelkipásztor. A következő vasárnap már szólt Isten buzdító Igéje, rá két hétre pedig hatvan kidei és az egyházmegye más gyülekezeteiből érkezett önkéntes látott neki a nagytakarításnak. A későbbi munkák során is minden egyes alkalom után érezték, hogy Isten Lelke egyre jobban összekovácsolja a tősgyökeres és a beköltözött kideieket.

A parókiát széles körű támogatással sikerült felépíteni, belföldi és külföldi segítséggel, rengeteg gyülekezet, a katolikus, unitárius, adventista és pünkösdi egyház, evangélium szerinti testvérgyülekezet, megyei tanács, helyi önkormányzat és magánszemélyek támogatásával. Leginkább azonban a magyar kormány adománya lendítette előre a munkálatokat, hiszen az a költségvetés kétharmadát jelentette. Ugyanakkor az is előfordult, hogy egy alkalommal a megrendelt kőanyagra megérkezett a nagy számla, de pár napra rá megérkezett a számlázótól a pénzadomány is, amellyel az összeget az egyház kifizethette.

A kidei reformátusság csupán százötven lelket számlál, többnyire idősekből áll. Igaz, néhány fiatal család is beköltözött a településre, mindegyiknek van kidei kötődése. – Vallásórások is akadnak, nyáron mintegy ötven gyerekkel foglalkozunk, tavalyelőtt ötön, tavaly négyen, idén pedig hárman konfirmáltak, a magyar iskola azonban sajnos már rég megszűnt – magyarázza a lelkipásztor. Pedig a település egykor lényegesen népesebb volt, 1850-ben több mint hétszáz lakójával a környék legnagyobb településének számított. Az első világháború idején a falu katolikus plébánosa Nyirő József, a népszerű író volt, egyik szülötte pedig Kovács András Kossuth-díjas filmrendező. A lakosság fogyatkozása az 1950-es évektől gyorsult fel aggasztó mértékben: a zsákutcának számító falut a megélhetés miatt egyre többen hagyták el, s a folyamat a rendszerváltás után sem lassult. Az utóbbi években viszont több magyar család is vásárolt házat, az utakat jelentősen javították, így az élet kissé megélénkült. Nem véletlenül került fel a jeremiási idézet az ünnepi istentisztelet és a parókia ünnepélyes átadása után ajándékba kapott bibliajelzőkre: „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr –: jólétet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövő az, amelyet nektek szánok.” (Jer 29,11)