„Azért lettem színész, hogy szolgáljak”

Mikor döntötte el, hogy a színészetet választja hivatásául?

Gimnazista voltam, amikor ténylegesen eldöntöttem. Gondolkoztam a jogászképzésen is, de amikor megtudtam, hogy románul kell különböző anyagokból felvételizni, rájöttem, hogy nekem az nem fog menni. Akkoriban gyakorta szerepeltem különböző versmondó versenyeken, ahová kiváló magyar szakos tanárnőm, Könczey Cici néni vitt el a sepsiszentgyörgyi Mikó-kollégiumból, ahova jártam. Majd tizenegyedik elején láttam egy vásárhelyi színésznőt Sepsiszentgyörgyön, a színházban, egy egyéni esttel. Illyés Kingának hívták, és egy Szilágyi Domokos-versekből álló összeállítást adott elő Fagyöngy címmel. Ez életre szóló élményt jelentett, amely meggyőzött, hogy nekem ezt kell csinálnom.

Mit szólt ehhez a család? Sokan gondolják, hogy a színészet nehéz kenyérkereseti lehetőség.

Szerencsére nem mindenkinek a pénz a fontos. Édesapám orvos volt, és nem a pénzért lett az, mert annak idején az orvosokat nagyon nem fizették meg. Édesanyám pedagógus volt, hát mit mondjak, őt sem a magas kereset lehetőség vonzotta a pályára. A szüleim kérdezték is, hogy biztos, hogy ezt akarom-e, de kötöttem az ebet a karóhoz. Próbáltak győzködni, hogy válasszak általuk normálisnak vélt civil foglalkozást, de hajthatatlan voltam. Végül megegyeztünk: felvételizek a színművészetire, de ha nem sikerül, elvégzem az általuk javasolt iskolát.

Egészen jó alkut kötött, de ezek szerint maga nyert.

Igen, én nyertem. Legalább száz felvételiző jelentkezett a marosvásárhelyi színművészetire, de elsőként jutottam be. Így indultam el ezen a nem könnyű pályán, de egy erdélyi, magyar érzelmű színész különleges helyzetben van, mert a határon túliságából adódóan küldetése van. Az elcsatolt területeken ugyanis a magyarság megtartására három dolog létezik: a templom, az iskola és a színház. Én pedig nem azért lettem színész, hogy művésznőnek szólítsanak és a könyökömig csókolják a kezemet, hanem azért, hogy szolgáljak.

A színészethez általában a szórakoztatást kötjük. Hogyan tud szolgálni egy színész?

Úgy, hogy valamilyen értéket ad át a közönségnek, a kultúránk által lelki támaszt nyújt. Számomra nagyon fontos a visszajelzés, a közönség reakciója igazolja a munkám sikerét, és a közönségtől kapom az energiát az újabb előadásokhoz. Millió emlékem van a rengeteg színházban, művelődési otthonban és templomban előadott estjeimből. Csak két emlékezetest említenék. Kocsis István Árva Bethlen Kata című monodrámájával minden településen voltam, ahol Bethlen Kata élt, alkotott és templomot építtetett. Olthévíz, Fogaras, Alsórákos és Bonyha. Fogarason történt, már a második alkalommal mutattam be ott a monodrámát, hogy Szász Tibor lelkész úr azzal tisztelte meg az előadást, hogy kihozta a templomból a Bethlen Kata esküvői palástjából készült szószék- és úrasztala-terítőt, s az volt a háttér és a terítőm az előadás alatt. Könnyekig megható és megtisztelő volt számomra. A másik fantasztikus élményem a húszéves évfordulón történt, akkor Bonyhán voltam, a Bethlen-kastély felújítására szervezett jótékonysági rendezvényen. A református templom egy magas dombon van, hosszú, meredek lépcsősorral. Idős emberek mentek fel rajta. A templom hatalmas, de annyira tele volt, hogy a padsorok között is álltak, a nyitott ajtónál, ahol csak a hangot hallották, és ami meglepő volt egy templomban, ültek körben a padok előtt a földön. Volt még zsúfolt templom a 25 év alatt a monodrámára, de ilyet a 35 év alatt nem láttam. Tiszteletet és végtelen hálát éreztem az emberek iránt, akik ott voltak. Sok-sok református rendezvényen felléptem, például több REND-en is részt vettem. Steinbach József püspök úr mindig hivatalos levélben köszönte meg a szolgálatomat. Istené a dicsőség, miénk a hála! A színházra is lehet úgy tekinteni, mint egy szentélyre: egy templom, s ahogy a lelkészek szolgálnak, úgy szolgálunk mi is, "Thália papjai".

Nyilván nem véletlen a témaválasztás sem, Árva Bethlen Katának sokat köszönhet a magyar reformátusság. A szolgálat szóból adódik a kérdés: a keresztyénség mindig is az életének a része volt?

A családban mi reformátusok vagyunk. A tág rokonságban vannak még unitáriusok és római katolikusok is: igazi erdélyi família. Engem is megkereszteltek, és a gyermekeim is megkapták a keresztséget. A férjemmel, Molnár H. Lajossal egyházi esküvőnk volt. Egyébként ő is református volt, sajnos már nem él. A fiamék református templomban esküdtek, de hogy a gyermekeiknek ezt a hagyományt hogyan adják tovább, abba már nekem nincs beleszólásom. Én mindenesetre úgy neveltem őket, hogy higgyenek abban, hogy létezik egy felsőbb erő. És hát nem véletlen a választás, nagyon sok szál fűz Bethlen Katához.

Nem könnyű ott hinni, ahonnan jött. Magyarnak lenni, hívőnek lenni is kihívást jelenthetett fiatal korában.

Az emberek egy részéből a hitet még a kommunista rezsim sem tudta kiölni, hiába volt ez az egyik célja a rendszernek. Megesett, hogy a Securitate megvárta, míg kijöttek az emberek a templomból, és onnan vitték el őket. De templomba akkor is jártak az emberek, amikor nem volt szabad. Ezt nem lehet elhallgattatni vagy beszüntetni! Akkora ereje van egy egyházi közösségnek, egy gyülekezetnek, hogy akármilyen diktatúra lehet…

Nem félt?

Az ember akkor igazán bátor, hogyha fél. Ez egy emberi tulajdonság. Viszont tudjuk, hogy az elnyomás ellenállást vált ki, és (épp) elég sok ellenálló volt. Még akkor is, amikor tudtuk, hogy kiket tettek el láb alól, hogy hány kollégánk, hány tanárunk halt meg a rezsim miatt. De az ember legyen bátor akkor is, amikor fél!

Nehéz most témát váltani, de mégis megkérem. Meséljen egy talán kicsit kellemesebb időszakról, a főiskolás éveiről!

Egy színművészetire bejutott fiatal nem feltétlenül a jövőre gondol, arra, hogy akkor ő mit csinál majd tíz év múlva. Először lelkesen elkezdi tanulni a szakmát, utána kikerül egy színházba, és ott megkapja az első szerepeket. Annak idején Erdélyben hat magyar színház volt, és én tíz évet töltöttem − harmadéves koromtól − a Marosvásárhelyi Nemzeti Színháznál. Elég sok darabban játszottam, a kedvenc szerepeim közé tartozott a Kakukk Marci Pattanó Rozija, a Lila akác Arany Hédije vagy A tenger asszonyában Bolette. Utóbbinál az egész előadás erre a szereplőre épül, és így lett ebből tulajdonképpen főszerep. Vagy az utolsó főszerepem, Vivie, a Warrenné mesterségéből…

Hogyan lett mindebből a nagy váltás, a Magyarországra költözés és a monodrámák?

Jaj, már ez is történelem! Úgy kezdődött, hogy férjhez mentem a fent említett betiltott íróhoz. Amikor olvastam a könyveit, akkor azt mondtam magamban, hogy „hűha, milyen bátor ez az ember”. Marosvásárhelyi volt ő is. Megismerkedtünk, összeházasodtunk, aztán megszületett Magor nevű fiam. Lajos írásait betiltották, és még négy éven keresztül zaklatták, majd később már engem is. Amikor a Szabad Európa rádió is beszélt a férjemről, akkor engem kezdett ki a színház vezetősége. Megvádoltak és bepereltek azzal, hogy a terhesség alatt és a gyermek születése után nem szerepeltem eleget a színházban, tehát nem volt meg a normatívám. Akkoriban penzumra dolgozott mindenki. Azt a négy évet nehéz volt elviselni... A Securitate zaklatta a férjemet: elütötték, meg akarták verni, vagy ki tudja, mit akartak vele csinálni… Emiatt akkor mi már először gondolatban, majd később ténylegesen is útra keltünk: lassan elkezdtünk búcsúzkodni a családtól, ki kellett ugyanis mondanunk, hogy mi ezt már nem csináljuk tovább. Eljöttünk.

Jó döntést hoztak? Mit gondol most már így, az idők távlatából?

Igen. Akkor, abban a helyzetben ez volt a legjobb döntés. Persze aztán később, amikor megalázó helyzetekbe kerültem itt, Magyarországon, azért tehetetlen haragomban néha el-elbeszélgettem a Jóistennel. Mivel nekem nincs, nem volt és nem is lesz saját színházam, így csináltam én magamnak: az összes előadásom az mégiscsak színház, s ahol fellépek, az egy színpad. Kis túlzással most már úgy is mondhatjuk, hogy egyszemélyes színház vagyok. Ezt hosszú idő alatt és kemény munkával értem el. Volt, hogy nem volt semmi munkám, és Boglárka lányom is megszületett, és hiába csináltam az egyéni esteket, kevés volt a fellépési lehetőség, és akkor próbálkoztam mellékállásokkal kiegészíteni a jövedelmünket: elfogadtam egy ismerős segítségét, és közvélemény-kutatónak álltam. A feladatomnak megfelelően ki is mentem a tanyavilágba, mert az volt a megadott cím, de nem találtam a házat, csak a kukoricatarlót láttam magam körül... És valahol bent, a nagy mélységben megláttam a házat. De sehol senki, még egy kutya sem volt a környéken. Emlékszem, hogy nadrágban voltam, a bogáncsok belementek a nadrágomba, és a lábamat, a bőrömet szúrták. Ott, a tanyavilág közepén, letoltam a nadrágomat, hogy kiszedjem a bogáncsokat a bőrömből, és sírva kérdeztem a Jóistent, hogy mit keresek én itt, miért hoztál ide.

Viszont ahogyan most találkoztunk, az ékes bizonyítéka annak, hogy fordulhat a kocka. Most mégiscsak szép ruhában, csinosan, szolidan sminkelve beszélgetek a művésznővel, aki nemsokára újra játszik.

Igen, mert aztán megkaptam a választ, hogy miért hozott ide a Jóisten. Rájöttem egy idő után, hogy azért vezérelt ide, hogy ne egyetlen színháznál legyek egy nyílt színi tapsokkal esténként megtisztelt színésznő, hanem hogy mindenfelé szolgáljak, ahol magyarok élnek. Harmincöt év távlatából már ki merem mondani, hogy a teljes Kárpát-medencében szolgáltam, és az összmagyar kultúra gyöngyszemeit vittem, viszem el olyan helyekre, ahol még a madár se jár. És igen, most is egy nagyszerű, a közönség által nagyon kedvelt monodrámát játszom, és ezzel járom az országot, a Kárpát-medencét. Vízi boszorkány a címe, egy református nőalakról szól. Kemény János regényéből írta Medgyessy Éva. Voltam vele már a Partiumban, Kárpátalján, Székelyföldön, és a Déryné program támogatásával itthon járom a vidéket.

Mostanában is beszélget a Jóistennel? Faggatja még, vagy már csak mesél neki? Békés a viszony, vagy néha még kétségbeesett?

Gyerekkorom óta minden este imádkozom. Számomra természetes, hogy bármi jó történik az életemben, a gyermekeimmel, a három unokámmal, mindig megköszönöm. És ma már azért is hálát tudok adni, hogy így alakult a sorsom.