Művész
Felsőfokú tanulmányokat Budapesten és Kolozsváron folytatott, amely során jogi diplomát szerzett. Ezt követően országgyűlés képviselő és Kolozs megye főispánja lett. A XX. század első éveitől jelentek meg irodalmi alkotásai, ezeket Kisbán Miklós álnéven publikálta. Rajzolni a XIX. század neves festőjétől, Székely Bertalantól tanult. Az állami színházak intendánsaként a budapesti Nemzeti Színház és az Operaház főigazgatói tisztét töltötte be 1912 és 1918 között. Az ő nevéhez fűződik Bartók Béla két – az európai zenetörténetben is fontos – művének bemutatása. A két bartóki remekmű operaházi bemutatójához, A fából faragott királyfihoz és A kékszakállú herceg várához maga Bánffy tervezte a jelmezeket.
Az utolsó magyar király, IV. Károly koronázási ünnepségének főrendezője volt. Bánffy a budai Várban 1916. december 30-án tartott ünnepélyes ceremónia díszleteinek kialakításban a XX. század első felének kiemelkedő tehetségű építészeire számíthatott: Pogány Móric az eskütételi talapzatot, Györgyi Dénes a koronázási menet útvonalán kialakított díszeket, Lechner Jenő a Mátyás-templom belső terét, Kós Károly a Szent György tér ideiglenes építményét és a „koronázási domb" kialakítását tervezte.
Politikus
Gróf Bethlen István miniszterelnök kormányában külügyminiszteri feladatokat vállalt 1921 és 1922 között. A magyar diplomácia vezetőjeként kiemelkedő szerepet játszott abban, hogy Sopron városának hovatartozásáról sikeres népszavazás döntsön hazánk javára. Erdélybe 1926-ban költözött vissza, de szülőföldjén politikai szerepet nem, viszont Erdély Református Egyházkerületben és az irodalmi életben vezető szerepet vállalt.
Író
Az erdélyi irodalmi élet legmeghatározóbb lapjának az 1929 és 1944 között kiadott Erdélyi Helikonnak a főszerkesztője volt. Ezen kívül rendszeres részvevője a Kemény család marosvécsi kastélyában rendezett író találkozónak. Az 1930-as években készítette el a három regényből álló Erdélyi trilógiáját.
Egyházi személyiség
Bánffy Miklósnak az Erdélyi Református Egyházkerület vezetésében végzett szolgálatát Sípos Gábor történész dolgozta fel, akinek írása segítséget nyújt a gróf életének jobb megismerésében. Bánffyt hazatelepülése után, az egyházkerület 1926-ban megválasztott püspöke, Makkai Sándor egyre több feladattal kereste meg. Először a Kolozsvári Református Leányfőgimnázium főgondnoki tisztét vállalta el. A gróf, mint az iskola főgondnoka küzdött, hogy az oktatási intézmény visszakapja a Román Királyságtól az 1920-as évek elején elvett „nyilvánossági jogát" (vizsgáztatási jogát). Az erdélyi szellemi élet két meghatározó egyéniségének, Bánffynak és Makkainak közös harcát 1928. áprilisában siker koronázta, és a román állam visszaadta az elvett jogot.
Az 1928. novemberében tartott egyházkerületi közgyűlés az alábbi szavakkal emlékezett meg a gróf tevékenységéről: „kétségen kívül igen nagy érdeme van a sikerben dr. gr. Bánffy Miklós főgondnok úrnak, aki időt és fáradságságot nem kímélve, többször személyesen volt segítségére a főtiszteletű püspök úrnak a minisztériumokban, legutóbb is személyes befolyásával eszközölte ki a végleges döntést és hozta magával a nyilvánossági jogra vonatkozó iratokat."
A fent említett, 1928. november 24-én tartott közgyűlés választotta Bánffyt az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnokává. Az egyházkerület világi vezetőjeként két évtizeden keresztül segítette a történelem viharaiban sok megpróbáltatásnak kitett református közösségeket, a legkisebb missziói egyházközségektől a több száz éves múltú kollégiumokig.
Főgondnoki tevékenysége, nemcsak szellemi, lelki értékek megőrzésére terjedt ki, hanem az építészeti örökség megvédésére is. Makkai Sándor püspök figyelmét 1928-ban Debreczeni László építész hívta fel az egyházkerülete pusztuló, sok esetben középkori eredetű templomaira. Két évvel később az Erdélyi Református Egyházkerület 1930-ban létrehozta a műemlékkel foglakozó bizottságát, amelynek Bánffyn kívül tagjai Kós Károly, Csutak Vilmos múzeumigazgató, gróf Teleki Domokos műgyűjtő és Ugron István politikus voltak.
E bizottság nemcsak a szakrális építészeti értékek, hanem a klenódiumok, vagyis a szentségek kiszolgáltatásához használt tárgyak számbavételét is végezte. Bánffy Miklós a bizottság felkérésére segítséget nyújtott abban, hogy egy-egy nélkülözhető úrasztali terítő, bortartó kanna, kehely eladásánál az egyházközség a műtárgy értékének megfelelő árat kapjon.
A II. világháború alatt az egyházkerület műemlékekkel foglakozó bizottsága hadi célokra a templomok tornyából elvinni kívánt ősi harangok megmentésében játszott fontos szerepet.
Makkai Sándor egészsége az 1930-as évek közepén „megrendült", ezért lemondott az addig vállalt egyházvezetői feladatáról, akitől Bánffy az 1936. június 30-án tartott egyházkerületi közgyűlésen búcsúzott a következő megrendült szavakkal: „Reám hárul az a megtisztelő, de fájdalmas feladat, hogy... mindnyájunk nevében, akik vezérként követtünk, Istenhozzádot mondjak az immár eltávozott püspökünknek. Talán ezért hárul ez reám, mert engem is, mint annyi mást, az ő példája, prófétai akarata és buzdítása állított egyházunk cselekvő szolgálatába."
Makkai Sándor utódjával, Vásárhelyi János püspökkel Bánffy Miklós lelkiismeretesen folytatta az egyházkerült vezetésében a rájuk háruló, a II. világháború éveiben egyre nehezedő munkát.
Világégés után
A német csapatok 1944-ben felgyújtották a Bonchida községben álló impozáns kastélyát. A világégés után elvállalta annak a bizottságnak az elnökségét, amely a Kolozsvári Református Kórház és Diakonissza Intézet bombázásban megsérült épületeinek a helyreálltását ellenőrizte. A romániai politikai helyzet, a magyarországihoz hasonlóan, 1948-ig tette lehetővé, hogy a protestáns egyházak vezetésében a „régi rendszer emblematikus" személyiségei is részt vegyenek. Gróf Bánffy Miklós 1948-ig lehetett szeretett egyházkerülete főgondnoka. Az 1940-es évek végen megbetegedve, nélkülözések között élt Kolozsváron. Nagy nehézségek árán sikerült útlevélhez jutnia, amelynek segítségével 1949 októberében Budapestre költözött az akkor már itt élő feleségéhez.
Budapesti emléktábla
A magyar fővárosba érkezése után bő háromnegyed évvel, 1950. június 6-án hunyt el. A farkasréti temetőben tartott gyászszertartáson Ravasz László, a Dunamelléki Református Egyházkerület 1921 és 1948 közötti püspöke búcsúztatta.
Bánffy Miklós végakarata, hogy teste Kolozsváron, ősei mellett, a házsongárdi temetőben nyugodjon, csak 1976-ban teljesülhetett. A „Kincses Városban" ekkor rendezett végtiszteletadáson csupán a bonchidai református lelkész, pár presbiter és az egykori értékmentő és értékteremtő jó barát, Kós Károly vett részt.
Bánffy Miklós egyedülállóan gazdag életművét a kommunista diktatúra, mind Romániában, mind Magyarországon felejtésre ítélte, csak a rendszerváltás után nyílt lehetőség e páratlan munkásság megismerésére, műveinek újbóli kiadása által.
Millisits Máté