Betilthatatlan harangszó

1987-ben született, tizenöt éves koráig élt a kalotaszegi Magyarókerekén, ahol édesapja, Köő László a helyi gyülekezet lelkipásztoraként szolgált. Hogyan formálta ez a gyerekkor önt abban, hogy végül történész, illetve – református középiskolában – történelemtanár legyen, méghozzá olyan, aki a magyarság históriájában, megmaradásában igen fontosnak tartja a reformáció örökségét?

A bánffyhunyadi kórházban születtem, de valóban a kalotaszegi tájegységhez tartozó Magyarókereke és református gyülekezete volt az, ahol felnőttem. Itt tanultam meg édesanyám révén írni, édesapám révén imádkozni, ő ismertette meg velem a bibliai történeteket. Édesapám tartotta a gyerek-istentiszteletet is, édesanyám pedig tanítónő volt a helyi négyosztályos alsóiskolában. Szüleim tehát mintegy a falu mindenesei voltak. Miután kijártam az első négy osztályt helyben, ez az iskola rövidesen bezárt az elégtelen gyereklétszám miatt, amit az ottani magyarság és reformátusság szórványosodásának a rendszerváltozás után felgyorsulása okozott. A többi általános iskolai évemet így a központnak számító Kalotaszentkirályon jártam. A hittant ott is apám oktatta, a történelmet pedig a kalotadámosi lelkipásztor tanította, beleértve a magyarság históriáját. Onnan számítom, hogy fellobbant bennem az érdeklődés a magyarság iránt is. Ezeket persze a kisebbségi lét is erősen táplálta. A nemzeti kisebbségeket asszimilálni szándékozó posztkommunista román állam fölcseperedő lakosaként, a szórványmagyarság részeként a vallás és a nemzet még inkább fontossá vált számomra. Már akkor ráébredtem, hogy ott, ahol a lét a tét, a kettőnek nagy jelentősége van.

Milyen magyarságra emlékszik a szülőföldjén és milyen református közösségi életre?

Élni akart az a közösség, amelynek tagjaiban fedésben volt a reformátusság és a magyarság. Nem voltak pályázatok, mint ma, de a templomfelújítást, ha kellett, nem kis részt saját erejéből megoldotta a közösség. A szabályoknak óriási szerepük volt, azokhoz ragaszkodtak. A lelkész fokozottan mintának számított. Az egyházi adókat le kellett róni, még ha pénzszűkében voltak is egyszerű földművelő népként. A föld sovány volt, de a terményből akkor is mindenképpen próbálták befizetni az egyházi adókat. Adyval szólva nyakas kálvinisták voltak a magyarókerekiek, annak minden pozitívumával és negatívumával.

Mondana példát erre is, arra is?

Egy az apámmal történt kedves történetben mindkettő benne van. De ehhez tudni kell, hogy miután az egyházfenntartói járulékot a lelkész átvette és elkönyvelték, a lelkész minden befizetőt megkínált egy pohár pálinkával. Ez együtt jelentette a szabályt. Egyszer azonban apámnak sietnie kellett egy családdal való, temetéssel kapcsolatos egyeztetés miatt, így a pálinka elmaradt. Egy év múlva ez az atyafi nem felejtette el az idejében való befizetést, de a tavaly történteket sem. Úgyhogy a megfelelő pillanatban azt mondta apámnak: „Kettőt töltsön, tiszteletes úr, mert a múlt évit elfelejtette, mikor indulásban volt!” Nem azért mondta, mintha italos ember lett volna, vagy hogy nem tudott volna máshol pálinkához jutni. Csak ha már szokás, akkor így szokás…

A rendszerváltozáskor is jellemző volt még a néprajzi hagyomány összefonódása a helyi egyházi élettel, például az istentiszteleti öltözködésben?

Élesen emlékszem, hogy ünnepnapokon mindenki a saját ünnepi magyarókereki népviseletében ment templomba. S természetesen akkor is így volt, ha valaki konfirmált. Ez hogy úgy mondjam, a komfortzónájukhoz tartozott, amiből nem léptek ki. Ha férjhez ment a lány, másnap kendőben jelent meg – ismerjük a mondást: „bekötötték a fejét”. A lányok pártában siettek istentiszteletre, vagyis ruházat alapján meg lehetett állapítani, kinek milyen családi státusa van: özvegy, lány, frissen férjezett, vagy valaki még nem házas, csak legény… Gyakorlatilag az egész, kétszáz fős falu ott volt az istentiszteleti alkalmakon, még az egy-két alkoholista is, mert ha valaki nem járt, az nem számított magyarókerekinek. Ez szintén a szabálykövetés része volt, de teret adott annak is, hogy megismerhessék, és akik szívükig engedték, élhessék az evangéliumot.

Hogyan nézett ki az helyben – Kalotaszeg tájegységben –, hogy a református identitás megtartó erő nemcsak egyénileg, hanem a magyarság tekintetében is?

Nálunk, Kalotaszegen csak egy településen, Jegenyén volt katolikus magyar lakosság. Így, mondhatni, minden „rendes” magyar ember jó református volt, és minden református magyar anyanyelvű volt. Trianon óta igyekezett a román állam ellehetetleníteni a magyar közösséget, de a református hit konzerváló erőt képezett. Iskolákat, sajtótermékeket, könyveket be lehetett ugyan tiltani, de az istentiszteletek magyar nyelvű igehirdetését nem. Főleg így vált a gyülekezeti tér egyben identitásmegőrző helyszínné. Fontos adalék, hogy a nacionálkommunista Romániában még a párt tagjainak egy része is félt a református egyház liturgiájába „belenyúlni”, ha másért nem is, mint a bennük bujkáló ortodox babonából. Emiatt is válhatott Erdélyben, azon belül a kalotaszegi Magyarókerekén a hitgyakorlás világa több értelemben is menedékhellyé.

A hagyomány tényleg nem nyomta el az evangéliumi hit esélyeit?

Nem, jól elfértek egymás mellett. Minden jóérzésű család hittanra járatta a gyermekét már óvodás kortól fogva. Így sokan szinte hitre jutottak már az életük legelején. Talán anyaországi hívőknek idegenül hat, de nem volt jellemző a felnőttkonfirmáció, mert gyakorlatilag a felnőtté válást jelentő tizenéveskori konfirmációra nagyobb hangsúlyt fektettek a szülők, mint mondjuk az iskolai képesítésre vagy az érettségi megszerzésére.

Ceaușescu diktátor nem kis részt a magyarok ellen kitalált falurombolási programja fenyegette Magyarókerekét is?

A falurombolás maga nem. Hetven százalékban ugyan magyarok lakták a nyolcvanas évek végén a települést, de harminc százaléka a lakosságnak román volt. A román állam jól kalkulált: a vegyesházasságok, a munkanélküliség okozta elvándorlás, az elöregedés majd csak megoldja a „magyar kérdést”. Sajnos a rendszerváltozás utáni évtizedek bizonyították a kommunisták számításait, a falu magyar közössége mára alig pár tíz fő…

Hogy történt ez?

Főleg a magyarok közül sokan a házukat is eladták. A románok jobban ragaszkodnak az örökségükhöz, ők sokkal inkább megtartották saját tulajdonban az őseik hajlékát, de többségük víkendházként. Más házakat hollandok, németek vagy kolozsvári magyarok vásároltak-újították föl. Üdülőfalu lett nagyobb részt Magyarókerekéből. Ebben azért vastagon benne van, hogy az emberek hiába vártak a rendszerváltozás után ígért munkalehetőségekre, munkahelyteremtésre; a gazdálkodó életformát pedig kevesen folytatták. De még inkább benne volt az is, ami a beszélgetésünk tárgya: a rendszerváltozással előretört a liberalizmus, az elvallástalanodás, ami az újabb nemzedékeket megfertőzte. Amikor még ott éltem, ha valaki elkésett az istentiszteletről, szégyellte ezt. Ezek a nemzedékek már letűntek. De a megmaradtakban van élni akarás, és ismerjük az Igét: „akinek van, annak adatik”. Már édesapám idején szükség volt a holland testvérgyülekezet támogatására.

Tehát a szekularizáció valamikor elérte Magyarókerekét is, és ezzel veszélybe került a sok évszázados helyi etnikai magyar közösség. Megbomlott tehát a hitgyakorlás és a református identitás egysége. De hogyan lehet, hogy ma is van önálló, helyben lakó lelkésze ennek a kalotaszegi településnek?

Isten úgy rendezte, hogy van ott egy olyan lakos, a korábbi gondnok fia, akinek jól menő vállalkozása lett Kolozsváron. Ő úgy döntött, hogy „akkor is lesz lelkész”. Azt mondta, hogy amíg a cége ilyen jól működik, ő egymaga fizeti ki a lelkész fizetését. Erre adott lehetőséget az is, hogy Romániában az adójövedelem jóval nagyobb százalékát lehet jóváírtan fölajánlani, mint Magyarországon. Ma már csak öt ember van, aki tart tehenet, pedig korábban mindenki nevelt állatot, tehenet, birkát. Maga a jelenlegi lelkipásztor, Berde Szilárd szedi össze tőlük a tejet, ő veszi meg, abból készít sajtot. Ez neki nemcsak jövedelemkiegészítés, hanem egyfajta misszió a maradék lakosság megtartásáért, aminek része az is, hogy ne szűnjön meg helyben az állattartás.

Ugorjunk vissza az időben! Hozna a „nagykép” szerint erdélyi példákat a reformáció évszázadából arra, hogy a református vallási identitás hozzájárult a magyar megmaradáshoz? Hogy volt ez a reformációtól, illetve az újkortól kezdve?

Fontos árnyalni a kérdést: nem önmagában a reformáció „mentette meg” a magyarságot Erdélyben, hiszen a magyar identitás fennmaradását számos tényező együtt biztosította, így a rendi intézmények, a fejedelemség önállósága, az oktatás, a nemesség, a városi polgárság és a falusi közösségek is. A történészek többsége mégis egyetért abban, hogy a református – és részben az unitárius – egyházi hálózat jelentős közösségmegtartó szerepet játszott a múltban. Néhány konkrét példa: a 16–17. században Erdélyben olyan iskolahálózat jött létre, amely évszázadokon keresztül magyar nyelvű értelmiséget nevelt. Például a Nagyenyedi Bethlen Kollégium – ez már 1622-től –, a Kolozsvári Református Kollégium, a Marosvásárhelyi Református Kollégium. Ezekben nemcsak teológiát tanítottak, hanem történelmet, jogot, retorikát, filozófiát, latin és görög nyelvet.

Szellemileg is „kincses Erdély”… És később?

Ha a még későbbi évszázadokat nézzük, a XVIII-iktól a XX-ikig, akkor kijelenthető: a református egyház szerepe Erdélyben még inkább intézményesült. A magyar nyelvű oktatás, a helyi önszerveződés és az értelmiségi utánpótlás egyik legfontosabb keretévé vált. A Habsburgok 18. századi regnálásának időszaka alatt a református egyház a magyar rendi identitás egyik bástyája lett. Az udvar által ugyan a katolicizmus ismét előnyösebb helyzetbe került, de Erdélyben a református egyház – a bevett vallások egyikeként – meg tudta őrizni intézményeit. Ebben az időszakban különösen fontos volt az egyházkerületek önkormányzata, a gyülekezetek iskolafenntartó szerepe, a magyar nyelvű református oktatás folytonossága. Míg Európa sok részén az állam egyre inkább átvette az oktatást, Erdélyben még hosszú ideig az egyház maradt a magyar művelődés fő szervezője.

Mi, hívő reformátusok határon innen és túl gondolhatjuk úgy, hogy 1920-tól Isten hatalmas gondviselése az erdélyi nemzetrész tekintetében, hogy az Erdélyt behálózó református egyházat, persze a katolikus mellett, a magyar élet organizátoraként is adta nekünk a két világháború között?

A református egyház nem 1920 után vált úgymond „nemzetivé”, hanem évszázadokon át fokozatosan nőtt össze a magyar társadalom intézményeivel. Trianon után egyszerűen azok az intézmények maradtak meg, amelyek addig is léteztek. A román állam elvette vagy átszervezte a magyar állami intézményeket, de a református gyülekezeteket nem tudta egyik napról a másikra felszámolni. Így a református egyház nem új szerepet talált ki, hanem régi hivatását kezdte sokkal szélesebb körben betölteni! Makkai Sándor püspök ezt alaposan végiggondolta és meg is fogalmazta. Nem politikai ellenállást hirdetett, hanem belső építkezést. Szerinte először magunkat kell megőrizni, s ennek eszközei: iskola, család, hit, erkölcs, magyar nyelv, kultúra. Ez volt az úgynevezett szolgáló egyház eszménye. Ennek következtében a trianoni határ ugyan elválasztotta az egyházkerületeket, de a lelki kapcsolat nem szakadt meg. A Református Egyetemes Konvent Trianon után nem eredménytelenül igyekezett összefogni a Kárpát-medence reformátusságát. Bár a politikai környezet miatt ennek voltak korlátjai, a kapcsolattartás, a lelkészek találkozói és a segélyezés fontos szerepet játszottak abban, hogy az erdélyi egyház ne érezze magát elszigetelve. Sok erdélyi diák magyarországi református intézményekben tanulhatott tovább, míg magyarországi gyülekezetek rendszeresen gyűjtöttek az erdélyi iskolák és árvaházak javára.

Az evangéliumi hit, az ébredés mennyire volt jelen a Csonka-Magyarországon kívül a világháborúk között, illetve azokat követően, az erdélyi református egyházban?

Ez egy nagyon érdekes és mély kérdés, mert itt tulajdonképpen két történet találkozik: a nemzeti megmaradás története és a lelki megújulás – ébredés – története. Ezek jelentkezése Erdélyben sokszor egybeesett. Az evangéliumi hit jelen volt az erdélyi református egyházban a két világháború között, de nem tömegmozgalomként, hanem inkább kegyességi irányzatok, bibliakörök, ifjúsági mozgalmak és lelkipásztorok szolgálatán keresztül. A két világháború között több lelkipásztor hangsúlyozta, hogy a kisebbségi létben sem elegendő pusztán a történelmi egyházi hovatartozás; élő hitre, személyes megtérésre és Krisztus-követésre van szükség.

A kommunizmus mennyire tudta eltömíteni a hit, az egyház éltető forrásait?

Erről részben már szóltam, de a válaszom: semennyire. Minél inkább igyekeztek gúny tárgyává tenni a vallást, tiltani a templomba járást, a keresztelést, annál nagyobb volt rá az igény.

Édesapja, mint előbb mezőségi, majd kalotaszegi református pap, mennyire szenvedett a román kommunista rendszertől?

Sokszor minden ravaszságra szükség volt ahhoz, hogy az embert ne vigye el a Securitate, de többnyire meg lehetett találni a kiskapukat. Két esetről tudok a diktatúra bukásának környékéről, amikor apámat mégis bevitték. Az egyik 1988-ban történt, amikor áthívta sütögetni két lelkészkollégáját. Nacionalizmus gyanújával találta bent magát, ugyanis a három lelkész piros, fehér és zöld Daciája a megfelelő sorrendben parkolt egymás mellett a magyarókereki parókián. Persze azt is felrótták apámnak, hogy honnan van hús a sütögetéshez. Valahogy adni tudta a lükét, a hibbantat, elengedték. De ’89 karácsony előtti nagy hetében ismét a szekusok vendége volt. Ekkor azt kérték rajta számon, miért harangoztak a faluban. Be volt tiltva ugyanis a harangoztatás a magyarok lakta helyeken, mert paranoid módon ráfogták a kisebbségi magyarokra és az egyházra, hogy a harangozással adnának jelt a magyar néphadseregnek, akik vissza akarják venni Erdélyt. Apám akkor határozottan válaszolt: „Nem lehet most nem harangoztatni, ez elvárás, nagyhét van, folyamatos az istentisztelet, készülünk a karácsonyra.” Végül megúszta ezt is, de ettől még folyamatosan nagy felelősség nyomta annak a vállát, aki magyar lelkészként egy egész közösségért felelt. Mégis szép idők voltak ezek, „jézusiak”. Nagyfokú segítőkésség volt akkor a népben. Disznót és mindenféle gabonát kellett beszolgáltatni, minden élelmiszerből hiány volt, a nehézségek közepette azonban az emberek összezártak és segítették egymást. Hihetetlen több évtizedes távlatból látni, hogy az egymás iránti szeretet és segítési szándék a demokrácia és a piacgazdaság hozta jólét következtében úgy dőlt össze, mint egy kártyavár, s ma már nyomokban sincs meg ez.

Kevesebb lett-e az egyház szerepe, lehetősége a romániai rendszerváltozás után a cikkünk tárgyát illető vonatkozásokban? Hiszen mintha a tömbmagyarsági részek is szórványosodnának ma már.

Sajnos ez így van. Paradox módon sokkal több veszélyt hozott a magyar közösségek megmaradására vonatkozóan a demokrácia, mint azt bárki gondolta volna. A városiasodás, a külföldre költözés lehetősége, a liberális világszemlélet terjedése nehéz helyzetbe hozza az erdélyi magyar református közösségeket is. Vetési László református lelkipásztor, egyházi író, szórványkutató és szociográfus nemrég számolt be egy közösségimédia-bejegyzésében arról, hogy Pascu Eszti néni, „az utolsó mezőújlaki magyar” június 12-én, 88 éves korában hunyt el. Vetési szerint Eszti néni halálával „bezárul újra egy ősi magyar templom a Mezőség szívében”, amely tanúja volt az ezeréves magyar jelenlétnek és Földes Károly református lelkész hajdani mezőségi szórványmentő munkájának.

Hogyan értékeli, elkélt-e az anyaországi segítség az oktatás támogatása, épített egyházi örökség helyrehozatala tekintetében vagy pocsékba ment?

Mindenképpen elkélt. Csak egy apró példa Kalotaszegről: a magyar állam támogatása nélkül ma szülővárosomban, Bánffyhunyadon nem lenne magyar tannyelvű református óvoda, ahova immár román anyanyelvű gyerekeket is beíratnak a szülők, vállalva az ezzel járó kötelezettségeket, hiszen az olyan minőséget biztosít, ami miatt megéri meglépni mindezt. A határon túli magyarság kérdéskörét illetően azt gondolom, pártpolitikai hovatartozástól függetlenül konszenzusnak kell lennie, egységes álláspontnak kell kialakulnia. Trianon igazságtalanságának felismerése, a határon túli magyarság megőrzése és valamennyi elszakított területen történő támogatása minden magyar számára – bárhol is éljen a világban – ugyanolyan természetes kell hogy legyen, mint a lélegzetvétel.