Diákotthon a közösségért Székelyföld szívében

Csend fogad déli érkezésünkkor az épületben, hiszen a diákok mind iskolában vannak még. Ahogy hazaérkeznek a lakók ebédre, elindul a sürgés-forgás. Hamarosan elkezdődik a délutáni szilencium, majd az estét közös vacsora, áhítat és néptáncoktatás gazdagítja. A program és a szabályok első látásra szigorúnak tűnnek, ezt a diákok és az alkalmazottak egyaránt elismerik, de a több évtizedes múltú rendszer jóval több gyümölcsöt terem annál, mint amennyi áldozatot kíván.

A Református Diákotthon Alapítvány 1991-ben jött létre azzal a céllal, hogy keresztyén nevelést és szociális támogatást biztosítson a Székelyudvarhely iskoláiba érkező diákoknak. A városban jelenleg hét középiskola működik, és mindegyik tanulói között akad olyan, aki itt lakik. Az intézet odafigyel arra, hogy az állami kollégiumokhoz képest olcsóbban biztosítsanak lakhatást, sőt a jó tanulmányi eredményekkel rendelkezők ingyen lakhatnak itt. Juhász Ábel igazgató szerint sok diáknak szociális helyzete miatt talán ez az egyetlen lehetősége, hogy középiskolába járjon. De olyan tehetős szülők is akadnak, akik a jó nevelés miatt küldik ebbe a környezetbe a gyereküket.

De mi a különbség a református diákotthon és a többi kollégium között? Juhász Ábel szerint a közösség. – Nem tudok olyan diákszállóról, amelynek egykori lakói máig tartják a kapcsolatot. Hogy a hét iskolába járó, különböző korosztályú gyerekek évek múltán is szoros barátságban vannak, az azt jelenti, hogy közösséggé lettek itt. Ebben a szigorú szabályok is segítenek. A kamaszok persze lázadnak ellene, de utólag beismerik, hogy jót tesz nekik – mondja el a lelkipásztor hozzátéve, hogy az előző igazgató, az alapítványt létrehozó Dobai László által bevezetett konzervatív nevelési forma továbbra is jellemző az intézményre.

A diákok többsége falusi környezetből, egészen messziről is – például a Küküllő mentéről, a Gyimesből, a Gyergyói-medence településeiről – érkezik. Felekezeti szempontból sem tesznek különbséget: körülbelül a bentlakók fele református, de katolikusok, unitáriusok is sokan vannak – vázolja a csapat összetételét Juhász Ábel. Az utóbbi években hatvan-hatvanöten laktak itt, de olyan évek is voltak, amikor a létszám ennek a duplája volt. Négy nevelő, két konyhai alkalmazott, egy takarítónő, egy beszerző-adminisztrátor, egy titkár és egy irodavezető dolgozik a gyermekekért. Az munkatársak szintén a közösség tagjaivá válnak, hiszen a tanulók a szemük előtt nőnek fel, együtt töltik mindennapjaikat, az ifjak pedig tanácsokért is szívesen fordulnak a felnőttekhez. Az igazgató meg is jegyzi: annak ellenére, hogy ő a lelkipásztor, a lelkigondozói tevékenység nagy részét a felesége végzi – neki hamarabb megnyílnak a diákok.

Juhász Réka a kollégium irodavezetője. Két virgonc gyermeke és a mindennapi adminisztratív teendők mellett mindig szakít időt a diákokra is, akik naponta megkeresik ügyes-bajos gondjaikkal. – Nem vagyok pszichológus, de gyakran észreveszem, ha gond van. Ilyenkor csak rákérdek, hogy szeretnének-e beszélgetni, és megkeresnek. Vannak klasszikus kamaszkori problémák, de komolyabb gondokkal küszködő diákok is akadnak. Ha tudok, tanácsot adok, de az is sokat jelent nekik, ha csak meghallgatom őket, a beszélgetéseinket pedig igyekszem mindig igei üzenetre építeni – mondja el Juhász Réka hangsúlyozva, hogy minden alkalmazott odafigyel arra, hogy református szellemiségben neveljék a fiatalokat.

A kamaszok egy hétvégét minden hónapban kötelezően a kollégiumban töltenek. Ilyenkor szintén közös kirándulásokon vesznek részt, sütnek-főznek, filmet néznek, templomba mennek. – A vegyes társaság miatt úgy döntöttünk, a református mellett a katolikus és az unitárius templomba is ellátogatunk. Így megismerhetik egymás vallását – magyarázza Juhász Réka. – Itt valóban közösség van. Mindenkinek munkájára szükség van, hogy megteremtsük ez a hangulatot, az otthon érzését – mutat rá az irodavezető.

A nevelők közül valaki mindig az épületben tartózkodik. Zsombori Zoltán kilencedik éve dolgozik itt. Úgy véli, itt nem nehéz kordában tartani a kamaszokat – a szabályok jó kereteket adnak. A nevelő elmagyarázza, hogy a problémákat megoldandó feladatokként látják, a konfliktusok kezeléséből pedig maguk is tanulnak. – Ehhez szükség van tapasztalatra: úgy kell levezényelni ezeket, hogy senki – főleg a kamasz – ne sérüljön, hanem megértse, hogy mi miért történik. Abban a korban vannak, amikor rengeteg kérdésük van, válaszokat keresnek, és mi mellettük állunk. Ezt a bizalmat persze ki kell érdemelni – állítja Zsombori Zoltán.

Az esti áhítatot Kovács László telekfalvi lelkipásztor tartja. Ő is a diákotthon lakója volt, ötödikes korában került ide. Ekkor még havonta csak egyetlen szabad hétvégéjük volt, ez nagyon összehozta a közösséget. – Kisdiákként megterhelő volt kiszakadni a családi körből, hiányoztak a szülők, testvérek, honvágyunk volt, de a diákotthonban a nagyobb fiúk és lányok mellénk álltak, gondoskodtak rólunk. Merőben más volt a közösség. Akkoriban nem voltak mobiltelefonok, vezetékesből is csak egy darab volt az épületben, így esténként, az áhítat után bőven adódott alkalom a beszélgetésre, az éneklésre – emlékezik vissza a lelkipásztor, aki a teológiai képzés utolsó évében nevelőként is dolgozott a diákotthonban. – Sok embert megismertem itt, megtanultam közösségben élni, viselkedni. Addig ismeretlen személyekkel kerültem közös élettérbe, és ez nehéz volt, de áldásos időszakként emlékszem vissza rá, és ma is szívesen visszajönnék – teszi hozzá mosolyogva Kovács László.

Magyari Hunor titkár a kollégium legrégebbi tagjaként idézi fel az emlékeit. Diákként ismerte meg az akkori intézetvezetőt. Önkéntesként fotós szakkört tartott, kirándult a diákokkal, a középiskola elvégzése után pedig felajánlották neki a titkári állást. Ez sok teendőt takar. Köztük van a pályázatírás, a diákok segítése, a mindennapi ügyek lebonyolítása, a sofőrködés – tehát az, amire éppen szükség van. Tizenhét éven át lakott az épületben, így belelátott a közösségek alakulásába, életébe. – Nagyon örülök annak, hogy jó kapcsolat alakul ki a diákok között. Már házasságok is lettek az itt indult kapcsolatokból, de megszületett az első két olyan gyermek is, akiknek a szülei itt voltak diákok – lelkendezik a titkár. Úgy véli, a diákok felelősséget tanulnak itt. Igyekeznek tisztességre nevelni őket, és ennek megvan az eredménye.

Olyan is előfordult, hogy a nyolcszemélyes szobában lakó a lányok nem akartak elválni egymástól. – Négy éven át együtt laktak, és azóta is tartják a kapcsolatot, találkoznak, visszalátogatnak a kollégiumba, elmennek egymás esküvőjére – idézi fel a legendás 38-as szoba kedves történetét Magyari Hunor. Úgy véli, a programok hozzájárulnak az ifjak közösséggé szerveződéséhez, és tanulnak is általuk. Szerveztek már román-, matek-, angol különórát. Most éppen néptánccsoportjuk van, de fotós szakkör és karate edzés is volt már. Nyáron táborokat szerveznek. Magyarországon is többször kirándultak már. Egyik kedvenc kiruccanásuk a Hargitafürdőn szervezett téli közösségépítő hétvége. Megemlékeznek a ’48-as, az ’56-os eseményekről, megünneplik a reformációt, csendesnapokat, gólyabált, szüreti bált, évzáró ünnepélyt szerveznek. Szóba kerülnek az előző segédlelkészek is, akik szintén nagy hatással voltak a diákok életére. Például Kászoni Szilárd és Moldovan Radu, vagy Kászoniné Fejős Gabriella, aki hegedűoktatást és kórust indított, népdalversenyekre, szavalóversenyekre járt a diákokkal, fellépéseket szervezett a környékbeli településeken.

A diákok közül Nagy Zsuzsannával, Szabó Tamással és Dep­ner Anitával beszélgetünk. Tamás szerint itt sokkal jobb a közösség, mint máshol. – Az osztálytársaim például csak a saját szobatársaikat, esetleg a szomszédaikat ismerik, nem töltenek annyi időt együtt – állítja.  Zsuzsanna a hargitai kirándulást emeli ki, amelyen az összes diák részt vesz. Anita a csendesnapokra emlékezik szívesen vissza. Ilyenkor az idősebb diákok gyertyával a kezükben, énekelve járják végig az épületet.

A diákotthont az Erdélyi Református Egyházkerület működteti. Amikor Dobai László alapító átadta az épületet, illetve az alapítvány ingatlanjait az egyházkerületnek, az volt a feltétele, hogy a diákotthon működtetése folytatódjon, illetve újítsák fel az épületet. Fennállása óta nem került sor jelentősebb renoválásra. Kiderült: ahhoz, hogy az ingatlan megfeleljen az előírásoknak, komoly átalakításokra lenne szükség. Például liftet kellene építeniük, de egyszerűen nincs hely neki – vázolja az igazgató a felmerülő gondokat. Végül úgy döntöttek, hogy üres telket vesznek, és új, minden elvárásnak megfelelő épületet terveznek, amely a központban, a református kollégium közelében kap majd helyet a jövendőbeli református óvoda mellett. 

– Romániában semmi sem biztos: hiába tűzünk ki határidőket, reménykedünk gyors haladásban, ha a bürokrácia, a hivatalok útvesztői akadályozzák a projektek kivitelezését. Jó csapat alakult ki, akik lelkesen igyekeznek megoldani a feladatokat. Ha sikerül megbirkózni a papírmunkával és megkapjuk idén az engedélyeket, jövő tavasszal elkezdhetjük az építkezést. De az is benne van a pakliban, hogy ugyanott tartunk majd, ahol jelenleg – magyarázza Juhász Ábel. A vezető az intézmény működésének részleteibe is beavat: a fenntartása hatalmas felelősséget ró a kerületre, és évente közel kétszázezer eurót emészt fel. Ehhez képest egy diák körülbelül kétszáz lejt – körülbelül tizennégyezer forintot – fizet be havonta, a különbözetet pedig valahonnan elő kell teremteni. Ezért pályáznak, a vakációk idején csoportokat szállásolnak el, a fennmaradó összeget pedig az egyházkerület teszi hozzá a költségvetéshez.

Ezt a többrétű munkát, a tanulók fejlődését, szórakozását, életét, sok fiatal oktatáshoz való hozzáférését segítik majd a tizenharmadik Tiszántúli Református Jótékonysági Bálon befolyó adományok is, ugyanis a február 21-én Debrecenben megszervezett rendezvény idei támogatottja a székelyudvarhelyi diákotthon lesz: