Életünk meghatározó pillére a közösségi lét

Először Budapestre vezetett az útja Erdélyből. Miért?

Marosvásárhelyen születtem, a kommunizmus utolsó diákjai egyikeként érettségiztem az Unirea nevű líceum (gimnázium) matematika–fizika profilú osztályában. Közel állt hozzám az irodalom, szívesen szavaltam, a színészettel is kacérkodtam. Tizenévesen barátnőimmel kazettás magnóra mondtuk fel gondolatainkat, saját verseinket, majd kölcsönadtuk egymásnak. A felvételeket édesanyám őrzi. 1990-ben Szegedre felvételiztem matematika–fizika tanári szakra. Közben kiderült, hogy indul egy kísérleti csoport a debreceni tudományegyetem kihelyezett tagozatán, Békéscsabán, így végül ezt választottam. A tanítói képesítés mellé gyógypedagógiai kiegészítő képzés is tartozott. Külön a határon túli magyarok számára létrehozott tanmenet szerint tanultunk. 1990 volt ugyanis az első év, amikor a magyar állam vállalta a határon túli fiatalok taníttatását, célul tűzve ki egy értelmiségi mag kinevelését. Büszke vagyok arra, hogy ennek részese lehettem, bár nem volt mindig könnyű. Az első időszakban, amikor a kollégiumból péntekenként mindenki elment, ürességérzés fogott el… Muszáj volt nekem is hazamennem. Péntek délutántól szombat reggelig utaztam Békéscsabáról Kürtösig, onnan Segesvárig, végül Marosvásárhelyig. Útközben soha nem tudtam, hogy a következő vonatra sikerül-e jegyet vennem. Kürtösön éjjel négy órát kellett a villany és fűtés nélküli vonatban várakozni a csatlakozásra. Mégis minden hétvégén hazautaztam az első félévben.

Miután elvégezte a képzést, visszament Erdélybe?

Úgy kellett volna történnie, azonban 1993-ban egykori osztálytársaim, akik Székelyudvarhelyen végezték a tanítóképzőt, szomorú esetekről számoltak be: nehéz körülmények közé kerültek, nem kaptak osztályt, éhbérért dolgoztak... Rengeteg áldozatot hoztam a három év alatt azért, hogy tanulhassak; nem ezt kívántam magamnak. Végül Szegeden folytattam a tanulmányaimat, közben tanítottam az egyetem gyakorlóiskolájában. Később a szívem mégis visszahúzott, így 2008-ban visszaköltöztünk. Amikor elindult az Erdélyi Magyar Televízió, megpályáztam egy szerkesztői állást, de nem hittem, hogy harmincöt év feletti, háromgyermekes anyaként sikerülni fog. Rengetegen pályáztak, mégis felvettek. Új szakasz kezdődött az életemben. Házat vettünk egy Marosvásárhely melletti dombtetőn, ahonnan a Maros-part és az egész szülővárosom látható. Úgy éreztem, a lelkem hazaért… Minden szempontból nehéz volt újrakezdeni, de soha nem fogom megbánni. A szüleim mindenben támogattak. Az életük az unokák közelségével szemmel láthatóan újabb értelmet nyert, a visszaköltözésről való döntésben tehát ez is erőteljes érv volt számomra: nem akartam, hogy a gyerekeim csak vakációk idején lehessenek velük.

Melyek a legmaradandóbb emlékei a televíziózás legelső éveiből?

Amikor 2008 őszén elkészült a nagystúdió, éjjel kettőkor én mondhattam be: „Jó reggelt az Erdélyi Magyar Televízió nézőinek!” Amit akkor éreztünk mindnyájan, mindig velem marad. Több műsor szerkesztése, vezetése mellett élő stúdióbeszélgetésben vezettem a hitéleti-közéleti magazint. Ehhez vissza kellett kapcsolódnom az erdélyi egyházi életbe, és feszített tempóban, a heti műsoraimra készülve folyamatosan képeznem magam. A Hitéletben célom volt megmutatni a hívő és nem hívő nézőknek, mit veszítenek azzal, hogy nem vesznek részt a közösségi életben. Ezt az alapvetést többször kimondtam, továbbra is vállalom. Hiszem, hogy nemcsak az egyház számára fontos, hanem mindannyiunk életének meghatározó pillére a közösségi lét. Nincs más, ami úgy szab keretet, hogy közben az életnek értelmet is ad – már ha tudatában vagyunk: az életünknek a másokért végzett szolgálat ad értelmet.

Vallási műsora befolyásolta személyes hitét?

Természetesen. Bevallom: tizennyolc évig Magyarországon élve, útkereséssel, családalapítással, három kisgyermek nevelésével elfoglalva nem a vallásos lét volt az életem középpontjában. Pedig gyerekkoromban erős útravalót kaptam. Édesanyám katolikus, édesapám református, öcsémmel mindketten reformátusok vagyunk, de a katolikus nagyszülőknél töltött vakációk voltak meghatározók számunkra. A műsoraimban a pap mint ember és az egyház mint intézmény kérdésköre foglalkoztatott. Mindig érdekelt, és meg akartam mutatni a nézőknek is, mi van a reverenda mögött. Mi van az ódon falak mögött? Mi motiválja a székely bácsit, nénit, hogy egész életében minden vasárnap elmegy a templomba? És mi az, ami manapság akadályozza ezt a belső igényt? Visszafordítható egyáltalán? Mit jelent a megújulás, mit a hagyománytisztelet? Van-e középút e kettő egyensúlyának szavatolására? A forgatások alatt interjúalanyaim közül sokan engedtek bepillantást az életükbe, hitükbe. Hálás vagyok e pillanatokért. Ám a megfeszített munkatempó miatt négy-öt év után a kiégés szélére kerültem, és felmondtam. Eldöntöttem, otthon maradok, kertészkedem, gyereket nevelek. Nem sokáig bírtam, bár jólesett a pihenés. A szüleim segítsége akkor is rengeteget jelentett. Másfél év után visszahívtak a tévéhez. Új státuszt, izgalmas feladatot is kaptam: PR- és kommunikációfelelős lettem.

A férjét is a tévének köszönheti. Hogyan ismerkedtek meg?

Valójában a gondviselésnek köszönhetem. Életem párja, Molnár Lehel az unitárius egyház főlevéltárosa, egyháztörténész, a székelykeresztúri múzeumalapító Molnár István unokája. Azért fogalmazok így, mert bár Szegeden, az egyetemen szinte ugyanazokon a folyosókon jártunk, csak egy nagy kanyar után fonódott össze az életünk, amikor már háromgyermekes, egyedülálló édesanya voltam. A Jóisten kegyelméből megérkezett az életembe az igazi társam, aki mellett önmagam lehetek, akitől és aki számára mindennap ajándék az odafigyelés, a szeretet, a bizalom és minden, ami egy kapcsolatot megtart, éltet. Ő szintén matematika–fizika profilú osztályban tanult, akárcsak én, teológiát végzett, majd levéltárosnak tanult. Torockón találkoztunk: én forgattam, ő előadást tartott. Utána kétlaki életet éltünk: én Marosvásárhelyen a gyerekekkel, ő a munkája miatt hétköznap többnyire Kolozsváron. Hétvégi forgatásaimra általában elkísért, és vittük magunkkal a gyerekeket is, akik kis túlzással a templomok és a kultúrotthonok hátsó padjaiban, színpadjai mögött nőttek fel, de így legalább együtt voltunk.

Miért fogott bele a teológiai tanulmányokba?

Belső igényből, de a munkámból fakadóan is. A huszonhárom perces műsoridő és az egész vagy többnapos forgatások után tetemes fel nem használt anyag maradt, amely addig gyűlt a lelkemben, amíg azt nem éreztem, muszáj kezdenem vele valamit. Nekem valójában kapaszkodót nyújtottak az alkalmazott teológiai tanulmányok. A mesterképzést két év szünet után, a Covid-járvány alatt fejeztem be Kaliforniából, majd hazamentem megvédeni. Kitűnő minősítéssel végeztem. Ez nekem azért jelentett nagy eseményt, mert már negyvenen túl voltam, és rendszeresen éjjel kettőkor kezdődtek az óráim. Ezen fellelkesedve jelenleg a doktori programban veszek részt.

Mikor és hogyan költözött Amerikába?

2018-ban, amikor már tizedik éve voltam az Erdély TV szerkesztő-műsorvezetője, a férjem amerikai ösztöndíjának köszönhetően egy évre a kaliforniai Berkeley-be költöztünk. Fél évig dokumentumfilm-készítést tanultam a helyi egyetemen, majd újabb fél évig egy kutatói ösztöndíjnak köszönhetően pasztorálpszichológiai tanulmányokat folytattam a Starr King School for the Ministry egyetemen. Egy év alatt mintegy harminc gyülekezetbe jutottunk el: a férjem prédikált és egyháztörténeti előadásokat tartott, én történelmi és kulturális témájúakat. A következő évben kilenc hónapot a clevelandi Bocskai Rádiónál töltöttem.

Ezután került az Örly Múzeumba?

Nem, még akkor, amikor Kaliforniában éltünk. Marasztaltak, de a clevelandi felkérésem miatt vártak rám egy évet. Nevében ugyan múzeum, mert az alapító testvérek – hetven fölötti másodgenerációs amerikai magyar nők, Örly Ilona és Elvira – ragaszkodtak ehhez, édesanyjuk kívánsága szerint, de az Örly Múzeum a Magyar Kultúráért ma már kulturális központ, színvonalas eseményekkel, épülő könyvtárral és levéltárral, múzeumpedagógiai csoporttal. A maga nemében egyedi. Sem az amerikai magyar közösségben, sem máshol nem nagyon találunk példát arra, hogy egy családi házat múzeummá alakítsanak a tulajdonosok, és a közösség rendelkezésére bocsássák azt. Minden nehézsége ellenére felemelő érzés e kezdeményezésnek részese lenni. A testvérpár fő támogatói a helyi magyar református és katolikus templomnak is. Főznek a templomi eseményekre, és süteményeket készítenek a fesztiválokra. Céljuk a közösség szolgálata, hogy a múzeum hídként kösse össze a diaszpórát Magyarországgal, valamint más nemzetek számára elérhetővé, fogyaszthatóvá tegye a magyar kultúrát.

Mit tevékenykedik még a múzeumban?

Nagy meglepetésemre rengeteg magyar vagy kétnyelvű könyvet találtam az utcákon, ezeket elkezdtem összegyűjteni. Vajon hány magyar lakhat vagy lakhatott a környéken, akikről nem tudunk? Ma már négyezer kötetünk van. A garázs is tele van adományként érkezett könyvekkel. Tervezek elé egy nyitott teret, így a könyvtár inkább könyves kávézóként fog működni. Idén ötéves a múzeum: októberben születésnapi fogadást tervezünk hárfakoncerttel. A másik tervem: bevinni a múzeumi könyvtárat az egyetemi körforgásba. Továbbá a sok könyvet leltározni és digitalizálni kell. Mivel a könyvekkel együtt sok dokumentáció is érkezett – jelentős részben az amerikai magyar cserkészettel, kulturális tevékenységgel kapcsolatos hagyatékok –, levéltári részleget is nyitottam.

Tanít egy közeli hétvégi magyar iskolában. Hogyan került oda?

Amikor öt évvel ezelőtt az East Bay Hungarian Educational Group – Walnut Creek Magyar Iskola igazgatója, Rachidi Mária megtudta, hogy tanári végzettségem van, megkért. Azóta is ott vagyok. Az írás, olvasás, a magyar mint idegen nyelv, a magyar népi hagyományok és kultúra oktatása mellett videószerkesztést, médiahasználatot is tanítok online, így a nagyvilágban élő magyarok az őket érdeklő téma mellett anyanyelvüket vagy szüleik nyelvét is gyakorolhatják, tanulhatják. Négy éve engedélyt kértem a múzeumalapítóktól múzeumpedagógiai osztály indítására. A reggelizőszobát átalakítottam kis könyvtárrá, ott tartjuk a foglalkozásokat. A napot a szülőkkel együtt kezdjük: körbesétálunk a múzeumban, megbeszéljük, ki milyen újdonságot lát. Miután a szülők elmennek, kezdődik a tanítás. Ez kísérleti osztály: arra voltam kíváncsi, hogyan tevékenykednek egyedi, rájuk szabott tanrend szerint. Van olyan kisgyerek, aki hivatalosan még nem iskoláskorú, de már ír, olvas magyarul, miközben havonta kétszer két órát jár hozzám. Ezalatt csak magyarul beszélünk. A legkisebb még nem volt hároméves, amikor elkezdett járni, idén tölti a hatot, a legnagyobb tizenegy.

Hogyan hidalható át a viszonylag nagy korkülönbség?

Például úgy, hogy a legidősebb olvassa a mesét a kicsiknek reggelente, nem én. Ezzel őt olyan különleges szerepbe helyezem, amely a többieket is motiválja, hogy odakerüljenek. Régen a gyerekek egymástól tanultak tanítói irányítással. A felnőtt osztályom hatvanöt év felettiekből áll; ők három éve online tanulnak. Olyan amerikaiak, akik írnak-olvasnak és alapszinten beszélnek magyarul. Heti egy órát tartok nekik, de ezen kívül is tartjuk a kapcsolatot. Az olyan tanfolyamok, mint például a videószerkesztés, csak pár hónapig mennek, és akkor, ha van elég jelentkező. Most például nincs. Ezt kivételesen nem bánom, mert így jobban tudok összpontosítani a doktori kutatásomra, amelyet 2021-ben, csaknem ötvenévesen kezdtem el. Az egyház és a média kapcsolatát boncolgatom, az foglalkoztat, milyen hatást gyakorol a közösségi média, a digitalizáció a társadalmi átalakulásra és a közösségi életre.

Hívőként hogyan boldogul a liberális iskolai szemlélettel?

Amíg az iskola épületében tanítottam, alkalmazkodtam az ott kialakított rendszerhez. A múzeumban nagyobb a mozgásterem. A szabályokat a családokkal együtt alakítjuk ki. Például pünkösdkor megkérdeztem a szülőktől, mit szólnak ahhoz, hogy szeretnék ezzel az ünneppel foglalkozni, amely az egyház születésnapja, és vannak a csoport életkorának megfelelő hagyományai, illetve meg akartam mutatni a csíksomlyói búcsút, hogy lássák, milyen hatalmas tömeg gyűlik össze a nyeregben. Minden szülő igent mondott. A nem hívő szülők válasza így hangzott: úgyis a gyerek dönti el, mit szív magába. Nekem ez tetszett. Kiváltságos helyzetben vagyok, hogy ilyen családok járatják hozzám a gyerekeiket, hiszen kaphattam volna más választ is, és azt is tiszteletben kellett volna tartanom. Tehát, bár nem imádkozunk, nem énekelünk egyházi énekeket, ezzel a korosztállyal már jól lehet beszélgetni az egyházi ünnepekről, pünkösdkor például ahhoz kapcsolódó népdalokat is énekeltünk, pünkösdi rózsát rajzoltak, és képeslapot írtak a szüleiknek.

A nyarat idén is Erdélyben töltötte, ahogyan szokta?

Bárhol éltem, nyáron mindig hazamentem, ott töltődöm fel igazán. A Székelyföldi Gyógynövénynapok egyik főszervezője vagyok, illetve kezdettől házigazdája a Ferences Biciklitúrának és Lovastalálkozónak a csíksomlyói nyeregben. A konferenciák, továbbképzések mellett a nyár a kertészkedésé, a pihenésé, a családi együttléteké.