Életének 87. évében elhunyt Almási István magyar népzenekutató, az Erdélyi Református Egyházkerület volt főgondnoka.
Kolozsváron született 1934. december 8-án. A református elemi iskola elvégzése után szülővárosában többek között – 1948-as államosításáig – a nagy múltú Református Kollégium diákja. 1951–56 között a Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskola zenetanári és karvezetői szakán tanult. 1989-ben megszerezte a zenetudományok doktora címet. 1957 januárjától 2004 decemberi nyugdíjazásáig a Kolozsvári Folklórintézet munkatársaként dolgozott.
130 erdélyi és partiumi helységben mintegy ötezer vokális és hangszeres dallamot gyűjtött. Tizenegy kötet és számos tanulmány szerzője. Tudományos munkájával párhuzamosan egyházzenészként és karvezetőként is működött, nyugdíjba vonulása után pedig az erdélyi magyar felsőfokú képzés intézményeiben vállalta a zenei folklorisztika oktatását.
Népzenekutatói munkásságát több kitüntetéssel is elismerték, a Szabolcsi Bence-díj, a Kodály Zoltán-emlékdíj és az Arany János-érem birtokosa. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tiszteletbeli doktora, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja volt.
1990–1993 között töltötte be az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoki tisztségét, azonban ez előtt és utána sem szűnt meg egyházát szolgálni. Fiatalabb korában a kolozsvári Kétágú református templom kántora volt, majd éveken át vezette a Farkas utcai református templom dalárdáját. 2001–2005 között a Partiumi Keresztyén Egyetem Egyházzene, illetve Zenepedagógiai Tanszékén, 2003-tól 2013-ig Kolozsváron a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Református Teológiai Karának Zenepedagógiai Intézetében tanított.
„Almási István az erdélyi magyar népzenekutatás első számú szaktekintélye volt, aki igen nehéz körülmények között a legmagasabb szakmai és erkölcsi igényeket kielégítő tudományos életművet hozott létre” – olvasható a Magyar Művészeti Akadémia közleményében.
„Nyolcéves koromban kezdtem tanulni hegedülni – édesapám döntése alapján. Nem az volt a szándéka, hogy muzsikus legyek, azért tartotta fontosnak a zenét, mert szerette volna, ha a fiából – ahogy a család számos tagjából – református lelkész lesz. Úgy tartotta, Erdélyben sokoldalúan képzett lelkészekre van szükség, akik a gyülekezetüket minden téren nevelni tudják” – mesélt életéről egy Erdélyi Naplóban megjelent interjúban.
A zeneértő pap gondolata Almási Sámuel nevű dédapjához fűződik, aki népdalgyűjtő lelkész volt, hatalmas, ötkötetes gyűjteményéből sajnos csak három maradt meg. Dédapja a 19. században tevékenykedett, de a 18. század közepéig visszakövethető, hogy apai ágon a családban valamennyi elsőszülöttet Almási Sámuelnek kereszteltek, és kötelező módon papnak adták. „Édesapám is Sámuel volt, de ő eltért a hagyománytól, jogot végzett, minden lépcsőfokot megjárt, és életének utolsó harminc évében az Erdélyi Református Egyházkerület jogtanácsosa volt, tehát az egyházi kapcsolódás megmaradt” – vallott 2014-ben református gyökereiről.
Eleve elrendelt etnomuzikológus
Almási István népzenekutató nyolcvan életévéből közel ötvenet egyetlen munkahelyen, a Kolozsvári Folklórintézetben töltött. Az intézmény neve többször változott, az etnomuzikológus viszont mindvégig a magyar népzenét kutatta.