– Urunk, Jézus, áldj meg minket, ételünket, italunkat, ámen – szól fegyelmezetten az adventi vacsora előtt a mezővári Kovács családban az asztali áldás. Csak a kétéves Áron kopácsol kanalával a tányérjában, miközben édesapja hálát ad azért, hogy Isten ma is gondoskodott lelki és testi táplálékukról. Ha vasárnapi vagy ünnepi étkezés, a kárpátaljai Mezőváriban első fogásként biztosan húsleves kerül az asztalra, természetesen csigatésztával.
Ünnepi ételsor
Advent második vasárnapján a mezővári gyülekezet hagyományteremtő szándékkal immár másodszor szervezett jótékonysági vásárt, amelynek bevételét a falubéli rászorulók megsegítésére fordítják. Az asszonyok bibliaóráikon és más alkalmakon – olykor húszan-harmincan is összegyűlve – több mint negyven kiló száraztésztát csigáztak össze, és az ebből származó bevétel is a gyülekezet önkéntes diakónusainak szolgálatát támogatja. Ebből vettek meg az ünnepekre Kovácsék is vagy négy kilót. – Örülünk, ha lehetőségünk van a pénzünket nem a boltban, hanem a mieinknél elkölteni, mert ezzel is a közösségünk boldogulását segítjük – jegyzi meg Kovács Sándor, miközben felesége, Erika beszámolóját hallgatjuk. Aztán megtudjuk, hogy az adventi vásárban nemcsak tésztát vásárolhattak a mezőváriak: szert tehettek itt a gyülekezeti rehabilitációs otthonban gondozott, fogyatékkal élő gyerekek kézimunkáira is, vagy épp az adventi koszorúra, sőt tavaly a hittanosoknak köszönhetően még a távol élő szeretteiknek szánt karácsonyi képeslapokra is.
A csigatészta persze a második fogáshoz is jól jöhet, mert a nagydobronyi paprikával fűszerezett és tejföllel is jól nyakon öntött csirkepaprikás is elmaradhatatlan része az ünnepi menünek. Ahogy a sült- vagy törtkrumplival tálalt húsok, sültek sem maradhatnak el soha egy kárpátaljai család asztaláról ilyenkor – főleg, ha a családfő, ahogy Sándor is, a legjobban ezt szereti.
Aztán milyen süteményeket sütnek errefelé karácsonykor? – kérdezősködünk az ételsor további részei felől, mire Sándor – Erika megelégedésére – nevetve csak ennyit válaszol: – Finomakat! És bár efelől kétségünk sincs, azért kiderítjük: kelt tésztából mákos, diós, túrós, lekváros kalács készül, amelyet hajdanán az ünnepi kenyérrel együtt mindig a kemencében sütöttek ki. Elmaradhatatlan a család kedvence is, amelyből az édesanya szerint nem lehet eleget sütni: a képviselőfánk. De a Kárpátalján járatosak előtt jól ismert legkülönfélébb piskótatésztákba és mézes lapok közé töltött krémes és habos édességek nélkül sincs ünnep. Ahogy így, disznóvágás idején a hájas, vagy ahogy arrafelé mondják, a szálas tésztából készített finomságoknak is el kell készülniük.
Nincs ajándékozás
Ennek érdekében még karácsony előtt sort kerítenek a nagycsaládi disznóvágásra. Huszonheten gyűlnek majd össze december 22-én Erika szüleinél e célból. – A disznóölésen mérjük le, mennyit öregedett az apósom – ugratja távollétében is a disznóvágások vidám hangulatát idézve Sándor a család legidősebb férfitagját. Mert ha Erika édesapja azt mondja, hogy csak szúrni akar ahelyett, hogy ő is birkózna az állattal, az annak a jele, hogy bizony fölötte is telik az idő.
– Unatkozni esélyünk sincs ilyenkor – mondják derűsen. A kántorcsaládnak a sok adventi szolgálat között nem könnyű úgy beosztania az idejét, hogy szülők és gyerekek a karácsonyi készülődés jegyében, az otthon melegében, meghitten azért együtt is lehessenek. A két felnőtt a KRISZ együttesben ifjúsági énekeket és megzenésített verseket ad elő, a Borzsavári zenekarral pedig, amely családi formáció, népzenét játszanak. De ők vezetik a gyülekezet összesen közel száz főt számláló gyerek- és felnőttkórusát is. Így szinte biztos, hogy valamelyik csoportnak mindig meghívása van valahová, ráadásul ezek mellé idén még egy hatállomásos adventi hangversenysorozatot is vállaltak, amelyben az egyházközség két kórusa és a mezővári művészeti iskola tanárai működnek közre. Mint mondják, most már az lenne a furcsa, ha nem történne semmi. Előfordult, hogy egy-egy nyugalmasabb hétvégén a gyerekek vasárnap már furcsán néztek a szüleikre, mígnem kibökték végre: – Menjünk el legalább a mamáéknál!
Azért a vasárnapi ebédet együtt költik el általában, ha nem otthon, akkor a nagyszülői házban. De szenteste, az ötórai istentisztelet után mindig maguk vannak pár órát, így fogyasztják el az ünnepi vacsorát, és csak ezután kerekednek fel, hogy régi, de ma is élő kárpátaljai szokásként kántálni menjenek. Előbb Erika szüleinél énekelnek, ahonnét az öregekkel kiegészülve Sándor Beregszászban élő édesanyja és öccsének családja a következő állomás.
Kovácsék ilyenkor nem ajándékoznak. – Elrettentő a tévében látni, hogy tíz emberből nyolc nem tudja, mit ünneplünk karácsonykor. A megkérdezettek többségének csak arról szól az ünnep, hogy mit ad és mit kap ajándékba – figyelmeztetnek a szülők, akik emiatt csak Mikulás napján adnak, igaz, akkor a szokásosnál nagyobb ajándékot gyermekeiknek, így a karácsonyt tényleg csak annak szentelhetik, hogy Isten kétezer évvel ezelőtt nekünk adott, de örökre szóló ajándékára figyeljenek.
Táncház Mezőváriban
A kántorcsaládnak és a mezővári gyülekezetnek nagy tervei vannak a kárpátaljai faluban. Mivel a két gyülekezeti kórus kinőtte a kántorlak alagsorát, szeretnék létrehozni az úgynevezett kórusházat, amely terveik szerint nemcsak a próbáknak adna helyet, hanem a még nem létező helyi táncháznak is. Ahogy Kovács Sándor mondja, a kárpátaljai fejekben ma még nem feltétlenül válik el egymástól az eredeti népzene és a lakodalmas műzene, de meggyőződése, hogy a tiszapéterfalvi népzenei és néptánctáboroknak, illetve az innét kikerülő zenészeknek és táncosoknak köszönhetően a helyi táncházmozgalom is kibontakozás előtt áll. Ehhez adhat újabb lendületet Kovács Dani pávás sikere is.
Milyenek a mezővári lányok?
Az ősz idén különösen mozgalmasra sikerült Kovácséknál, hiszen egyik gyermekük benevezett a Magyar Televízió Fölszállott a páva című tehetségkutató műsorába. A tizennégy éves Dani egyedüli kárpátaljaiként egészen a középdöntőig jutott. Bár klasszikus zenével kezdte, 2008-ban egy kisgejőci táborban megismerkedett a népzenével, amelynek attól kezdve a szerelmese lett. Ezt követték a neves prímás, a Pál István Szalonna és családja által szervezett tiszapéterfalvai népzenei és néptánctáborok, ahova már az egész Kovács család elment, hogy a népdal és a népzene fogásait megtanulva az édesapa és a testvérek brácsával, bőgővel és énekszóval kísérhessék Dani muzsikáját.
Daniból aztán egyre ügyesebb népi hegedűs lett, sokat tanult mások mellett Szalonnától, aki maga is támogatta abban, hogy elinduljon a tévés vetélkedőn. Bár szülei féltették a kudarctól, a kezdetektől fogva tudatosan készítették arra, miként fogadja azt, ha kiesik. – Végül többet kaptunk, mint veszítettünk, de szívszorító volt látni, ahogy a kisebb, hat-hétéves gyerekek zokogtak a színfalak mögött – fejtik ki véleményüket a szülők, akik megértik, hogy a tévének nézettséget kell produkálnia, és hogy a népi kultúra ügyének is jót tesz, ha minél többen látják a produkciót, de szerintük a gyerekek lelkével talán többet és tudatosabban kellene foglalkoznia a szervezőknek.
– Az Istenbe vetett hit támaszt ad a felkészülés és az előadás során is – mondta Dani ország-világnak még az egyik televíziós interjújában. – És támaszt ad a kiesés után is – hangsúlyozzák a szülei, akik elismerik, hogy nem volt könnyű dolga a zsűrinek, hiszen ezen a szinten már nincs jelentős különbség a gyerekek tudása között, az pedig óriási öröm, hogy ennyi tehetséges fiatal ápolja a hagyományainkat. Dani egyébként többször is bizonyságot tett hitéről a kamerák előtt, ahogy édesapja mondja, sikerült apró mécsesként világítania. Utolsó megszólalásában református emberhez méltón arról beszélt a kisfiú, hogy minden tőle telhetőt megtett, és hálát ad azért, hogy idáig eljuthatott. Mindezt úgy összegezte, hogy Istené legyen érte a dicsőség.
Végül a kántorlak alagsorába megyünk, a gyülekezeti kórusok és a zenekarok próbatermébe, ahol Dani megfogja a hegedűt, Sándor a brácsát, a nyolcéves Tamás feláll a dobogóra, hogy elérje a nálánál kétszer magasabb és szélesebb nagybőgő nyakát, a tízéves Abigél pedig énekelni kezd. Galga mentit, majd Dani kedvencét, a Felső-Tisza-vidékre jellemző muzsikát játszanak, a kislány az egyik dalba még egy mezővári versszakot is becsempész: „Híresek a mezővári lányok, / mert idegen legény jár hozzájuk, / lányok, lányok, nem szép, aki kevély, / jó lesz nektek a mezővári legény." Amikor a produkció után megkérdezzük tőle, hogy ő is megfogadja-e a népdal tanácsát, kacagva határozott igennel válaszol. Aztán amikor tovább firtatjuk, hogy talán már udvarlója is van, esetleg maga szerelmes, már szigorúbban, de ugyanilyen határozottan szól a nemleges felelet is.
Természetesen a zenekar adventi műsorából is meghallgatunk egy szeletet. Erika elmondja, hogy a karácsonyi éneket szilágysági tánczenei betétekkel gazdagították. Gyakran előfordul, hogy az egyházi szövegek mögé, mellé belopják a népzenét, és bár kezdetben voltak emiatt fenntartások a gyülekezetben, ma már örülnek a hívek, ha meglátják a nagybőgőt, mert az azt jelzi, hogy különleges istendicséretnek lehetnek hamarosan a tanúi. Ahogy most mi is Kovácséknál, ahogy felhangzik a Kisdedet köszöntő pásztorok éneke: „Mi most azért jöttünk, mert angyal minékünk az mezőn megmondotta, / hogy itt Betlehemben, ez kicsinyded helyben ez világ megváltója / mostan megszületett, ágy helyett tétetett jászolba, bepólyálva..."
Kiss Sándor, fotó: Dimény András
A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2015. december 20-27-i számában.