...ez alkalom lesz nektek a tanúságtételre...

Egész élete Kárpátaljához köti, születésétől kezdve.

A kárpátaljai Ugocsa megyében születtem harmadik gyermekként egy kis ruszin faluban, Oroszvölgyben (Ruszka Dolina). Mire világra jöttem, testvéreim már férjhez mentek, hiszen az egyik nővérem húsz, a másik tizennyolc évvel idősebb nálam, így az ő gyerekeikkel együtt nőttem fel, vagyis a szüleim unokáival. Mátyfalvára jártam ukrán iskolába, majd Szőlősvégardón érettségiztem. A debreceni teológia után 1996-ban kerültem haza Kárpátaljára, Mezőváriba lelkésznek. Feleségemmel, Fábián Judittal itt élünk, gyermekeink is itt születtek.

Püspök úr neve Zán Fábián Sándor, feleségéé Fábián Judit. Ez biztos nem véletlen.

Valóban, felvettük egymás nevét a feleségemmel, ami Kárpátalján egyébként nem szokás, de számomra fontos, egy nagyon komoly, mély érzés kinyilvánítása: hogy ennyire szeretem őt. Rettenetesen fáj, hogy a háború miatt a családom nem lehet velem. Magyarországra utaztak, ami azért könnyít a lelkemen, mert biztonságban vannak. A gyerekek elég nagyok már, a legkisebb azonban még csak hatéves, és nem tudjuk, lesz-e még óvodás a mi kis Tündérkert Óvodánkban.

Milyen fordulat késztette arra, hogy az egész életét Istennek, a szolgálatnak szentelje?

Az Isten Igéjének megértése. Egy ifjúsági találkozón elfogadtam és elhittem, hogy Jézus Krisztus a Megváltóm, ami teljes fordulatot jelentett az életemben, utána már csak az volt a kérdés, hogyan szolgálhatok. Az életemet átalakító Ige János evangéliumából a szőlőtő példája: „Azt a szőlővesszőt, amely nem terem gyümölcsöt énbennem, lemetszi; és amely gyümölcsöt terem, azt megtisztítja, hogy még több gyümölcsöt teremjen. […] Ha valaki nem marad énbennem, kivetik, mint a lemetszett vesszőt, és megszárad, összegyűjtik valamennyit, tűzre vetik és elégetik.“ Számomra Jézus szavai azt jelentették, nem vehetem úgy tudomásul a golgotai kereszthalált, mintha járna nekem, hanem hálából szolgálatba állok, és a megtapasztalt, megértett evangéliumot továbbadom azoknak, akik körülöttem élnek. Ez az ember életének fordulópontja, nincs más. De hogy lesz ebből egy életre szóló elkötelezettség?

Vívódásomat látva megszólított a lelkipásztorom, Homoki Gábor. „Nem gondoltál arra, hogy az Isten szolgálatába állj?“ - kérdezte. Őszintén válaszoltam neki: „Még nem.“

Az egyértelmű bibliai Igét ezután olvastam: aki nem terem gyümölcsöt, azt a gazda lemetszi, megszárad és tűzre vetik. Isten egyenes beszéde ez. Tudtam, ha nem állok a szolgálatába, akkor nekem végem van, az a pokol lesz számomra. Mindennél fontosabb, hogy őbenne maradjak az akaratommal, a vágyaimmal, hogy a Krisztus szolgája legyek. Ma is így hiszem, és nincs más bizonyságtételem, csak ez.

Befolyásolták-e a nemzeti kisebbségeket érintő vitatott ukrán jogszabályok a mostani helyzet kialakulását?

A hét-nyolc évvel ezelőtt született törvények vagy a közoktatásról szóló tavalyi törvény, amely megfosztja a nemzeti kisebb- ségeket az anyanyelven való tanulás lehetőségétől, negatív hatással voltak a kelet-ukrajnai lakosságra és minden kisebbségre. A színfalak mögött folyó politikai csatározások eredményeként korlátozták a régebben gyakorolt jogokat, és ez mind-mind el- lenségeskedéshez vezetett. Nem szabad ezeket letagadni és azt mondani, hogy nem is bántott ez bennünket annyira. De, bántott. Sok ukrán barátom, munkatársam van. A bántásokat, sérelmeket, Istennek hála, mindig félre tudtam tenni, meg tudtam bocsátani.

A Jézus Krisztus kereszthalálába vetett hit miatt lehetséges ez. Nem mondhatjuk azt, hogy ilyen alkat vagyok, vagy ilyen a temperamentumom. Tudom, hogy az Atya Jézusért megbocsátott nekem, ezért nap mint nap meg tudok bocsátani, és kész is vagyok rá. Bocsánatot kérni is megtanultam. Az áldás, a kegyelem akadálya a harag, amelyből vétek lesz. Jelen van a testvérek, a házastársak között, minden emberi kapcsolatban felüti a fejét. A közösségi, a családi életünk ezen múlik: készek vagyunk-e Isten kegyelmét elfogadni és megbocsátani másoknak.

1991-ben Ukrajna független állam lett. Hogyan alakult Kárpát- alján a reformátusság sorsa a Szovjetunió megszűnése után?

A Szovjetunió szétbomlása előtt, már 1988-tól, a hitvalló kárpátaljai lelkipásztorok nagy erővel hirdették az Isten Igéjét. A sztálini lágerek szenvedéseit túlélő öregek hitelesek voltak, és amikor eljött az idő, Isten elhozta a Lelke által munkált ébredést. Sok ezer fiatal szívét érintette meg.

1989-ben Magyarországon, Tiszanagyfalun hallottam először úgy az élő Isten Igéjét, hogy átjárta a szívemet, a lelkemet. Sajnos akkor még nem tudtam magam elhatározni, kifogásokat kerestem, nem voltam kész Jézus követésére. De hálás vagyok azért, hogy Isten adott még lehetőséget, és 1990-ben tudatosan döntöttem, Jézus után akarok menni. Ugyanebben az évben már debreceni teológus voltam.

Az egyház ekkor az idős, de biblikusan gondolkozó lelkipásztorok szolgálata nyomán folyamatosan megújult. Az egyház, amelynek semmije sem volt, egyszer csak templomokat kapott vissza, kezdett újra talpra állni. Jöttek a hívek, visszaszerezték a parókiákat, ami egyáltalán nem volt egyszerű. Harminc év távlatából látjuk, hogy még most sem adtak vissza mindent: templomot, parókiákat, épületeket. De az egyház az evangélizáció nyomán talpra állt. Előfordult, több évben egymás után, hogy nyolcan-tizennégyen mentek tanulni a teológiára.

Az ifjúsági munkában, az istentiszteleten nem volt kivetítőnk, nem volt semmink. Füzetbe írtuk az ifjúsági énekeket, és nem restelltünk egész este ülni és leírni az összes versszakot, majd kotta nélkül mindet megtanulni. Dicsőítettük az Istent. Az egyház ma is a több mint harminc évvel ezelőtti ébredésnek az áldásait tapasztalja. Sok-sok lelkipásztor, több mint száz hitoktató, majdnem mindannyian akkor indultak el, ma már nyugdíjas korúak. Édesanyák álltak be a munkába, mert legfontosabb küldetésüknek azt tartották, hogy Jézus nevére megtanítsák a gyerekeket, akik addig csak az ateizmust ismerték.

Az egyház pedig csodákat élt meg. Nagyon hálás vagyok, hogy ebben az egyháztestben, a kárpátaljai reformátusok között megláthattam, hogy Isten szeret bennünket. Sohasem voltak református iskoláink, most vannak, és lassan harmincévesek. Óvodáink, amelyek nem a Kárpát-medencei óvodaprogrammal indultak, hanem a cigánymisszióval, most már működnek, a 89 gyülekezet 108-ra gyarapodott. Adott Isten fejlődést, olyan faluban is építhettünk református templomot, ahol soha nem volt, így Újakliban, amelyért az idén szerettünk volna hálát adni.

2014-ben már történt orosz beavatkozás Ukrajnában, volt ennek hatása Kárpátaljára?

A háború híre sok embert megijesztett, tömegesen menekültek el, és nem jöttek többé haza. Ezek az embert próbáló évek rossz hatással voltak ránk. A magyarság ettől kezdve látványosan csökkenni és gyengülni kezdett. A gyülekezetünkben évente tartunk hazaváró istentiszteletet, amikor az egész napot arra szánjuk, hogy a tőlünk elszármazókat, akik Magyarországra, Nyugat-Európába vagy bármerre mentek a világban, hazahívjuk. Szeretnénk, ha tudnák, mi úgy tekintünk rájuk, hogy csak ideiglenesen hagyták el Kárpátalját, és egy napon haza fognak jönni, a szüleik, nagyszüleik házát, a saját tulajdonukat újra belakják.

Ebben a háborús helyzetben, amikor több százezer ember menekül, főleg az idősek maradnak otthon. Hogyan tudnak segíteni nekik?

Már 2014-től nagy kihívás volt számunkra Kárpátalján az idősgondozás. Létrehoztuk az idős betegeket gondozó szolgálatot, jelenleg több településen viseljük az emberek gondját. Ez a munka jelentősen meg fog növekedni. A faluban éppen most látogattam meg egy fogyatékkal élő nélkülözőt, akinek élelmiszercsomagot vittem és pénzt, támogatásként. A hátrányos helyzetűek, az idősek, akik az elmúlt rendszerben felbecsülhetetlen értékű munkát végeztek, most 30 ezer forintnyi nyugdíjat kapnak, és ők most is itt maradtak.

Még nem tudom megmondani, kikből tudom felépíteni a munkatársi csapatunkat, akikkel látogatni járunk majd. Nem tudjuk, mit hoz a jövő, feladatunk sok van. Minden nemzetiségből megértjük azokat a fiatalokat, akik elmenekültek a háborútól. Nagyon szeretném, ha ez megfordulhatna, és az ifjak hazatérhetnének. De tudom, hogy békében és biztonságos országban, ahol a nemzetisége miatt nem kell szenvednie senkinek, könnyebb, mint Kárpátalján.

Kérem, mutassa be, hogyan fejlődött az egyházkerülete!

Amikor összeomlott a Szovjetunió, húsz-harminc lelkészünk volt, de 1996–1997-től növekedett a számuk, ami akkor nyolcvan főt jelentett. Új generáció érkezett a lelkészi szolgálatba, akik Debrecenben, Sárospatakon, Budapesten tanultak. Most valamivel kevesebben, hetvenegyen vagyunk. Az elmúlt napokban egyetlenegy gyülekezetből sem ment el vezető lelkipásztor.

Köszönöm nekik, hogy hűségesen helytállnak, és szervezik, végzik az ide menekülőkkel kapcsolatos munkákat, az itthon maradtak összefogását, biztatását, lelkigondozását, az igehirdetés szolgálatát.

Lukács evangéliumában olvashatjuk ezeket az aktuális verseket: „Amikor pedig háborúkról és lázadásokról hallotok, ne rettenjetek meg… Nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad… De ez alkalom lesz nektek a tanúságtételre.“ (Lk 21,9–10.13) A reformátusok lelki vezetőjeként hogyan tud tanúságot tenni?

A Kárpátaljai Református Egyház mindenben igyekszik biblikusan cselekedni a menekültekkel, és ez vonatkozik azokra is, akikkel jelenleg sem értünk egyet, akik a saját nemzetüket más nemzetek fölé helyezik, de most nem ez a lényeg. Ha valaki az utcán marad, annak szállás kell, aki éhes, annak étel kell. Ez a tanúságtétel egyik formája, az irgalmasság.

A másik pedig az evangélium hirdetése magyaroknak, az idemenekült ukránoknak, mert az Isten ránk bízta a békéltetés szolgálatát. A reformáció évében összefogott a Magyar és az Ukrán Bibliatársulat, és kiadtak egy magyar-ukrán nyelvű újszövetséget, amelyet most használni tudunk, és mellette hirdetjük az evangéliumot. Isten azt kéri, hogy rendezzük a kapcsolatunkat vele, mert az Istennel való megbékülés Jézus Krisztusban az emberekkel való megbéküléshez vezet. Így próbálunk most helytállni. A gyülekezeti tagok a határátkelőhelyeknél segítenek, meleg teát, szendvicset visznek. Ezek a szeretetnek a jelei.

De az Ige hirdetése is ránk bízatott, és szeretnénk bizonyságot tenni, hogy amit teszünk, azért tesszük, és azért maradtunk itt, mert hiszünk Jézus Krisztusban, a Megváltónkban. Az evangélium hirdetése most a legfontosabb, ez nemcsak sebeket kötöz be, nemcsak a gyász fájdalmát enyhíti, de megállítja az elvakult indulatokat is, mert sajnos van ebből itt bőven.

Sokan érkeznek Kárpátaljára, részben továbbmennek, de több ezren itt maradnak. Reménykedem, hogy most az emberek fogékonyabbak lesznek az Igére. Isten nélkül a diplomácia is csődöt mond, látjuk, végül háború lett. Isten nélkül ez a világ nemcsak istentelen, de embertelenné válik, halált, kárhozatot eredményez. A Lukács evangéliumának idézett igeverseit nagyon komolyan kell venni, és nem szabad holnapra halasztani az Istenhez fordulást, a megtérést, az imádkozást, a szívünk megnyitását Jézus előtt, ezt meg kell tenni még ma!