<< A portré első részét itt olvashatják.
„Rólunk beszélnek minden nyelven
sikong az éter és csodál:
Dávid harcol Góliát ellen.”
(Jobbágy Károly: A rádió mellett)
1956-ra már annyira enyhült a politikai helyzet Romániában, hogy lehetett utazni a baráti országokba. „Így kaptam én is útlevelet két hónapra, és az egyháztól két hónapi tanulmányi szabadságot, hogy a készülőben lévő magiszteri dolgozatomra anyagot gyűjthessek a budapesti teológián.” Várandós feleségével szeptember 4-én lépték át a határt, utazgattak, meglátogatták dunántúli rokonait, majd a feleség budai rokonainál szálltak meg.
„Alig kezdtem meg utazásomat, majd könyvtárazásomat Magyarországon, éreztem a változás hangulatát. Mindenütt mindenki erről beszélt valamilyen formában.” Bizakodás, várakozás volt a levegőben, amit ő is beszívott, de neki más dolga volt. Naphosszat a teológia könyvtárában olvashatott, csak messziről hallotta, hogy pezseg az élet az egyetemeken. „Végre egy délben, ebéd közben beállított egy kokárdás diák a teológia étkezdéjébe, s bejelentette, hogy a diákok tüntetésre készülnek, amire hívták a teológusokat is. Mindjárt megértettem, hogy erről nekem be kell számolnom otthon”. Azokban a napokban „szemmé, füllé és lábbá” változott, hogy mint a mesebeli kiskakas, magába szívja a forradalom történéseit. Délután a megadott órában a diákok és a fiatal tanszemélyzet, köztük ő is, együtt sorakozott az udvaron. A „Tebenned bíztunk” éneklésével és Pap László püspökhelyettes teológiai tanár útmutatásával – „Fiúk, tudjátok: mindent szabad nekem, de nem minden használ, mindent szabad, de nem minden épít. Ami használ és ami épít, azt tegyétek” – indultak el, az Astoriánál csatlakoztak az utcákon hömpölygő hatalmas tömeghez.
1956. október 23-án teológusok vonulnak Budapesten (fotó: MTI)
„Zúgnak a rigmusok, a jelszavak, egyre vadabbul – Nem állunk meg félúton, sztalinizmus pusztuljon! Magyarország szabad legyen, minden ember szabad legyen! –, de a fegyelem még akkor is uralkodik, az oroszok nevét senki sem ejti ki. (...) Nagyon lassan halad a hatalmas, kígyózó embertömeg. Visszanézek a Margit híd budai végéről: a Bem tér már tele van, de a híd túlsó végén még nem látni a tömeg végét. A Bem tér szélére jutunk, tovább nincs hely. Valakik talán mondanak ott valamit, senkit sem érdekel, csak ordít mindenki. (...) Egyszerre még nagyobb üvöltés, és a Bem szobor felett megjelenik egy több méteres lyukas, kommunista címer nélküli magyar zászló. Megvan a forradalom címere. (...) Gyerünk a Parlament elé! Ott az oroszlántól kb. tíz méterre állok a jelszavakat kiáltozó tömegben. Észre se vesszük, hogy végre, annyi év után, elfelejtettünk félni. Bátran merünk szabadon ordítani mindent, ami jólesik. Ez a szabadság bódulata. (...) Háromnegyed nyolc. Az egyik színházban nyolckor kezdődik Németh László Galileijének bemutató előadása, ott lesz a feleségem és női rokonsága, mennem kell. A minisztérium lépcsőjéről még egyszer visszanézek: a villanyok kialudtak, a sötétben üvöltöző ezerfejű sárkány fejei felett ezer és ezer papírfáklya lobog. Ez a kép marad meg bennem. (...) Az előadás szünetében híreket hallani: lőnek a Rádiónál. Valamilyen ürüggyel hazaküldöm a hölgyeket, indulok én is. Nagy tömeg kiabál a szűk Bródy utcában, könnygázfelhőben: vesszen az ÁVÓ, halál a gyilkosokra! Kiderül, hogy követség ment a Rádióhoz, hogy olvassák be a diákok tizenkét pontos követelését. A szerkesztők várakoztatták őket, hátulról bejöttek az ávósok, s belelőttek a tömegbe. A tüntetők összeszedik a közeli rendőrőrs fegyvereit, azzal lőnek vissza. (...) Én békés ember vagyok, a Múzeumkertbe megyek. Éjfél utánig állingálok, akkor erős tüzelés indul a Kálvin tér felől, mindenki elrohan, ahova tud. Később tudom meg, akkor érkeztek meg az orosz tankok.”
A következő napokban minden rádióállomáson Budapestről beszélnek: általános sztrájk, lövöldözések a Parlamentnél, a Corvin köznél, végig a Ráday utcán és a Széna téren. Két nap alatt az egész ország, minden helység átáll, vidékről ömlenek a kocsik, szekerek, dobálják az élelmiszert mindenkinek, ne éhezzenek a forradalmárok. A teológusok is kiveszik a részüket a lelkesedésből, két diákot le is lőnek, miközben egy asszonyt hazakísérnek. Varga László sem bírt sokáig otthon maradni: hóna alá vette bibliáját, s meglátogatta a lakásukhoz közeli katonakórház sérültjeit. „Miért ne? Forradalom van! De csak aki kívánja” – hagyja jóvá a kikerekedett szemű parancsnok a lelkigondozást, az ápolónők pedig örömmel és lelkesen kísérték betegtől betegig. „Hihetetlen volt az a tökéletes egység, amit azalatt tapasztaltam” – mondja azokról a napokról.
Fotó: fortepan.hu
A fegyverszünet megkötése után is igyekezett ott lenni, ahol csak történt valami, például a Dunamelléki Egyházkerület újraalakuló közgyűlésén, melyen Ravasz Lászlót visszahívták, vegye át ismét a vezetést. Végéhez közeledett a szabadsága, összeszedett minden elérhető papírt, újságot, röpcédulát, így készült haza. Nagy Imre koalíciós kormányának megalakulása után feloldották az országos sztrájkot, november 3-án újra indultak autóbuszok Románia felé. Feleségével együtt ő is az egyik autóbuszon utazott. „Útban Szeged felé egymástól távol egy-egy orosz tank halad Budapest irányába. Nem tetszik nekem, de semmit sem tehetek.” Hazaérve tudták meg, hogy közben a szovjet hadsereg bevonult Budapestre. „Az oroszok megszimatolták, hogy én eljöttem Budapestről, kihasználták az alkalmat és bevonultak a hátam megett” – szokta mondani némi iróniával.
Akkori balsejtelmeit azonban elfújta egy másik emlék: Makónál felszáll a buszukra egy határőr tiszt. „Maguk most ne szóljanak egy szót sem, de ha hazajutnak, mondják el, amit láttak – szónokolt. – Kérdezzék meg a románoktól, nekik nem kell a szabadság?” Éjjel két óra körül érkeztek a határállomásra, ahol ki kellett dobniuk minden iratot, mely a forradalom eszméivel fertőzhetné meg Romániát. Utólag ugyan ő is vakmerőségnek tartja, de egy óvatlan pillanatban az átvizsgált csomagok közé csempészte kisebbik bőröndjüket, így az összegyűjtött papírok eljutottak Kolozsvárra, s ő is beszámolhatott élményeiről.
„Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.”
(Márai Sándor: Mennyből az angyal)
Erdélyben is mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte az eseményeket, lelkesedéssel vett részt az izgalomban. „A románok irigyeltek, sokan ki is fejezték, de hamar megkapták a figyelmeztetést, hogy a magyarok Erdélyt akarják, s ez elég volt ahhoz, hogy lelombozódjanak. Csodálatos volt, hogy az egyszerű falusi magyarság, amely a rádióból figyelte az eseményeket és nem tudta, hogy pontosan hol mi történik, mégis az értelmiségieknél mélyebben értették meg a forradalom lényegét” – válaszolja kérdésünkre, és szerinte ennek a hatása meg is maradt, talán máig is.
Varga László azonban nem csak családlátogatással, könyvtárazással és a forradalmi események nyomon követésével töltötte budapesti tanulmányútját, hanem foglalkoztatta az erdélyi magyarok sorsának békés rendezése is. „Kezdettől fogva tudtam – írja önéletrajzában –, hogy Dobai sógorom Buza Lászlóval együtt megállapították: a magyar nép létérdeke a béke. Amíg Erdélyben együtt élünk, békére nincs remény. A románok kénytelenek mindent elkövetni, hogy gyakorlatilag is meghódítsák és biztonságban megtarthassák a nekik ítélt területet. Ebbe anyagilag és erkölcsileg belerokkannak. A magyarok kénytelenek minden pozícióért, állásért, talpalatnyi földért megküzdeni. Az ‘együttélési harcban’ mindkét nemzet legjobb értékei pusztulnak bele. Egész Európa érdeke, hogy ez a két nép szabaduljon egymástól.”
Dobai Istvánt 1955-ben megkérték, hogy fogalmazza meg, mit lehetne tenni Erdély jövője érdekében. Ő a felkérést elfogadta, s három közeli barátjával – Kertész Gáborral, Komáromy Józseffel és Varga Lászlóval – elkezdték minél több ember ezzel kapcsolatos véleményét begyűjteni, lehetőleg úgy, hogy az illető ne jöjjön rá, miért kíváncsiak a véleményére. Az alábbi négy lehetőség kínálkozott: egész Erdély maradjon román terület, de a magyarok kapjanak autonómiát; csatolják Magyarországhoz és a románok kapjanak autonómiát; függetlenedjen mindkét országtól; állapítsák meg a két nemzet pontos arányát, természetes határok mentén osszák kétfelé a területet, a lakosságot pedig alaposan megtervezett módon cseréljék ki, a színmagyar tömböket, falvakat és városokat együtt, kulturális gyökereiket, hagyományközösségeiket megőrizve telepítsék át az eredetihez hasonló gazdagságú vidékekre.
Dobai István és Varga László a 2000-es években
„A békés, nemzetközileg ellenőrzött lakosságcsere volt Dobai István és Buza László javaslata, a megkérdezettek több mint kilencven százaléka ezt a megoldást választotta, én magam is teljes mértékben helyeseltem” – mondja Varga László, aki vidéki lelkészként az erdélyi értelmiség hangulatának szondázásában nem tudott aktívan részt venni, de budapesti utazása előtt sógora arra kérte, kérje ki néhány magyarországi tekintélyes ember véleményét. Ravasz Lászlóval nem tudott beszélni, Bibó Istvánnal épp hogy csak találkozott, Tamási Áronnal is csak pár szót tudott váltani a témáról, Németh Lászlóval viszont hosszasan elbeszélgetett. „Na végre, hogy kezd megjönni az eszük az erdélyieknek” – kommentálta az író a Dobai-féle elképzelést.
A memorandumot, melynek a „Boldogok a békességre igyekezők” címet adták, az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez akarták eljuttatni, s a forradalom leverése utáni szovjetellenes hangulatban azt remélték, hogy annak hatására Erdély ügyét a magyar kérdéshez csatolják majd. Dobai István alapos munkát végzett. Nagyon sokaknak kérte ki a véleményét, az értelmiség minden rétegéből, s a másik három véleményt azzal íratta meg, aki azt képviselte. „Nagyon kevesen voltak. Egész Erdély visszatérését ketten követelték volna: Márton Áron római katolikus püspök és Dobri János református teológiai tanár. A független Erdélyt a szász gyökerekkel rendelkezők támogatták, a többség a méltányos megosztás és lakosságcsere mellett foglalt állást.”
Dobai István 1957 márciusában elvitte megmutatni a végleges kéziratot Márton Áron püspöknek, akit akkor már lehallgatott a román titkosszolgálat, s még aznap letartóztatták Komáromy Józseffel, Kertész Gáborral és Gazda Ferenccel együtt. „Én közben végeztem a munkámat Abrudbányán. Alig értünk haza Budapestről, István fiam is megunta a sok izgalmat, nyolc hónapra megszületett.” Családjával csendben élt a havasok között, míg egy nap táviratot kapott, amelyben közölték vele, hogy „Pista elutazott”. „Megértettem. Tudtam, én következem.”
Feke György – Czanik András
A teljes cikk „Hit, humorérzék, a vállalás öntudata" címmel megjelent a Confessio 2016/3-as, 1956-os témájú számában.