Hitből fakadó bátorság és folyamatosan megújuló vízió

Negyvenöt év lelkészi, tizenkét év püspöki és ugyanennyi püspök-helyettesi szolgálat. Hogyan emlékszik vissza, melyek voltak a meghatározó állomásai?

A lelkésszé válás pillanata vagy a pályaválasztás ideje rendkívül fontos és meghatározó mindenki életében. Én egy székelyföldi kicsi faluból, a ma is ötszáz lelket számláló, Barátos nevű községből származom, amelyik önmagában egy csodálatos falu, hiszen mindenre megtanítottak, amire az életben szükségem volt. Ebben az időben édesapám volt rám a legnagyobb hatással, aki orosz hadifogságban töltött négy év és nyolc hónapot, miután onnan hazajött, elvállalta a gyülekezet gondnokságát, és olyan erős hitben nevelt minket, ami ritkaság, hogy egy apa ennyire törődjön a lelki dolgokkal és a családja életével is. Nekem ilyen ótestamentumi apamodellem volt, ami azt jelentette, hogy az apa egyúttal valamiképpen pap is volt. Mindamellett, hogy az egyház hűséges szolgálja volt, nem hárította másra a lelki élettel kapcsolatos nevelést, hanem ő maga vállalta azt. Ez például abban nyilvánult meg, hogy Bibliát olvastunk, énekeltünk. Hetedik osztályos koromra elkerültem Kolozsvárra. Ez volt a második nagy ugrás, amikor a belvárosi templomhoz közel lévén a református gimnáziumba jártam és a templomban konfirmáltam, később bibliaórára, ifjúsági csoportba jártam. Mindennek különösen fontos szereplője volt László Dezső, aki háromszor volt börtönben 1940 óta, az ő igehirdetései és tanításai nagyon befolyásoltak. Innen jött a lelkészi modell, hogy igenis lehet, szabad és érdemes ezt a hivatást választani. Ez volt a meghatározó, fontos és markáns pillanat az életemben. Egy másik ilyen mérföldkő, hogy akkor még harmadévben lehetőség volt elmenni Nagyszebenbe a német evangélikus teológiára. Ez akkoriban azt jelentette, hogy egy európai nyelvet lehetett az országon belül megtanulni. Ez meghatározta a további kapcsolatrendszeremet, tájékozódásomat is, hiszen az egyházi irodalom nagy része korábban németül volt, míg a kapcsolataink Svájccal, Németországgal, de akkoriban Hollandiában is lehetett ezzel a nyelvvel érvényesülni.

Mi követte a kolozsvári tanulmányokat?

A teológia elvégzése után visszamentem Háromszékre. A feleségem miatt döntöttem így, mivel ő odavalósi volt. Vele egy időben tanultunk Kolozsváron, de az ő édesanyja időközben beteg lett, emiatt neki haza kellett menni, hogy őt gondozza, ezért a szívem szerint kellett választanom, így egy kis faluban kezdtük el a közös életet 1979-ben. Később a háromszéki Cófalvára kerültünk. Az a falu százhetven lelket számolt, viszont abban az időben ki volt jelölve, hogy mely falvakat bontják le, ezért nem volt szabad építkezni, már iskola sem volt, meglehetősen haláltáborszerű állapotok uralkodtak. Az emberek nem tehettek semmit, nekem is azt tanácsolták, hogy ügyes fiatalemberként jobb, ha elmegyek, mert akkor más jövő vár rám. Én nem voltam hajlandó ebbe belemenni, így végül nagyon szép nyolc és fél évet éltünk a faluban. Volt ott egy szórvány, egy állami gazdaság telephelyén. Engedély nélkül építettünk ott egy imaházat, majd a parókián egy másik imatermet a nyári konyhából. A ’87-es földrengés nagyon megrongálta a templomot, mi pedig félhivatalosan, innen-onnan támogatást szerezve elvégeztük a javítási munkálatokat. Ezek voltak a tanoncévek, amikor megtanultam, hogyan lehet embereket meggyőzni az ügy érdekében, és ugyanebben az időszakban született meg a két gyermekünk. 1988. május elsejétől a Sepsi Református Egyházmegyében lévő, csodálatos történelmi múltú Illyefalvára kerültünk, ahol a vártemplom ugyan romokban nem, de rendkívül leromlott állapotban volt, hiszen a földrengés után nem engedték újraépíteni. Mi hozzáfogtunk, de itt is feszegetni kellett a határokat. 1989-ben aztán beköszöntött egy új világ. Rendkívül sok segélyszállítmány érkezett, én pedig azt láttam, hogy a csomagok elrontják a népet, hiszen kolduló nemzetté fogunk válni, miközben a mi népünk dolgos, szorgalmas volt, és mindig meg tudta teremteni, ami neki kellett. Ezért döntöttem úgy, hogy leállítom a segélyezést, és helyette próbáljunk meg gazdaságfejlesztő programokat indítani. Kezdetben vissza nem térítendő támogatásokkal, később elkezdtük hitelezni a vállalkozókat, és mindezek alaposan átformálták az életünket. Én ezen – ha szabad így fogalmaznom – társadalmi munkák révén váltam először ismertté Erdélyben, sőt a határon túl is, nemcsak Magyarországon, hanem nyugaton is. Ezeknek a megszervezése, lebonyolítása, sikere volt az, amire felfigyeltek, hogy egy református lelkész miket tesz.

Ezek a képességek kulcsfontosságúak egyházvezetői pozícióban.

Huszonnégy évvel ezelőtt is már úgy kerültem elő, mint akit felkértek a kollégák, hogy jó lenne, ha elvállalnám a püspökséget, én azonban nem akartam otthagyni Illyefalvát, mert úgy éreztem, hogy még dolgom van Székelyföldön. Nem vágytam központi helyre meg vezetésre, de az Úristen másként rendelkezett, hiszen Pap Géza az évfolyamtársam és a katonacimborám volt. Rátestáltuk a püspökséget, de azt mondta, hogy ő ezt egyedül nem vállalja, szüksége lenne egy gyakorlatiasabb emberre, aki segíti őt. Akkor én a jó ügyért megtettem, elvállaltam a püspökhelyettesi funkciót. Ez azt jelentette, hogy tizenkét évig ingáztam Kolozsvár és Sepsiszentgyörgy, illetve Illyefalva között. Érdekes korszak volt, hiszen az európai uniós csatlakozás közepén voltunk, és olyan változások jöttek, amire reagálni kellett és reagáltunk is. Amikor lejárt a tizenkét év, úgy gondoltam, hogy együtt befejezzük a szolgálatot, én visszamegyek a birtokra, Háromszékre. Az utód keresése, kiválasztása gyakran nagyon nehéz, ráadásul a közösség nem látott másban garanciát arra, hogy folytatódni fognak a korábban megkezdett munkák, ezért unszoltak, hogy nekem kell a pozíciót elvállalni. Végül az volt a feltételem, hogy csak akkor vállalom, ha összegyűlik a kétharmados támogatás, ami meg is lett: így kerültem a püspöki székbe. Innentől felgyorsultak a folyamatok, hiszen akkortól fogva kezdődött az anyaország támogatása és az arra való lehetősége, egy olyan partnert kerestek, akinek van víziója. Hat év múlva, 2017-ben még ott voltunk az egésznek a kezdetén, amikor a Zsinat úgy döntött, hogy nem hatvanöt, hanem hetvenéves kor a felső korhatár, ameddig a lelkészek szolgálhatnak. Ebben én is érintett voltam, és ma már látszik, hogy miért kellett ennek így lennie. Olyan periódust zárhattunk le, ami nem mindennapi az erdélyi egyház életében, egy olyan intézményrendszert építettünk ki, mint amilyen a háború előtt volt.

Elhangzott Pap Géza neve, amikor őt követte a püspöki tisztségben. Akkoriban ezt nyilatkozta: „Semmi sem, és minden megváltozik.” Mi volt e gondolat mögött?

Érdekes kérdés, azóta is sokan idézik ezt tőlem. Akkoriban talán spontán mód jött ki belőlem ez a gondolat, viszont már akkor tudtam, hogy mire akarok én kilyukadni. Az első rész, hogy semmi nem változik, ez az egyház lényegére vonatkozott. Itt nem lehet olyan forradalmakat bevezetni, amivel próbálkoznak majd, hogy mindent kidobunk, és aztán helyette nem marad semmi, viszont azzal, ahogy két ember különbözik egymástól, más az elképzelése, a stílusa, a kommunikációja, abban tényleg nagyot változott minden. Én például egészen másként gondoltam el, amikor azt mondtam, hogy nem akarok irodában ülni. Mégis muszáj volt két-három napot Kolozsváron lennem, de az időm nagy részét az úgynevezett vidéken töltöttem. Évente körülbelül százezer kilométert autóztam, és ez lényegesnek bizonyult – mára már mindenki mondja –, hiszen a püspöknek az egységet kell megtartania. Persze, az Úr Jézus az alap, de emberi síkon fontos, hogy személyek és intézmények ezt fenntartsák. Rendkívül intenzíven látogattam a gyülekezeteket, a lelkészeket vagy éppen az ifjúságot. Egyszerűen nem volt olyan hely, ahova én ne mentem volna el, és ez vonatkozik a Generális Konvent egyházaira is.

Melyek voltak a kezdeti kihívások a segédlelkészi, lelkipásztori szolgálat idején, és hogyan változtak ezek az idő előrehaladtával?

Alaptézisem szerint a népünk nem változik és nem változott semmit. A lelkipásztorában egy vele törődő, őt szerető embert vár, aki az egész lényével odaadja magát és törődik azokkal, akik ott vannak. Ilyen szempontból én így formálódtam, mindig lehetett érezni, hogy én mindenkinek a baját, a nyomorúságát, a problémáit magamra vettem, és szerettem volna megoldásokat ajánlani. Ha szereted az embereket és látod a nyomorúságukat, akkor megoldásokat is keresel, kapcsolati rendszereket építesz fel azért, hogy segíteni tudjál. Ezen kívül nagyon fontosak az igehirdetések, az alapkérdés viszont az, hogy vigyáznia kell a lelkésznek is, mert ha a vasárnapi igehirdetés után nem történik semmi kint az életben, a környezetében, a társadalomban, akkor nagyon nehéz fenntartani a reménységbe vetett hitet. Ezért kell nekünk konkrétumokkal is bizonyítani, hogy Isten velünk van. Ott van például Gedeon története, folyamatosan próbára teszi az Urat, hogy ha velem vagy, akkor mutasd meg. Ilyenek vagyunk mi, emberek, és ebben a lelkésznek nagy szerepe van, úgyhogy én ezt próbáltam a teljes lényemmel átélni és tanítani. Az alap mindig azon múlik, hogy szereted-e az embereket, és ha igen, akkor jönnek a megoldások, ha viszont nem szereted őket, akkor csak a nehézségeket fogod látni, és ez majd átragad azokra is, akiket támogatsz.

Mélységek és magasságok. Feltételezem, hogy akár a lelkipásztori, akár a püspöki szolgálat alatt kijutott mindkettőből.

Valóban! Ha arra gondolok, hogy mit jelentett a Székely Mikó Kollégium elvétele, hogy mi azért mennyit küzdöttünk, harcoltunk, imádkoztunk, és mégis megtörtént. Az volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy lehet, abba kellene hagynom, mert nem fog menni semmi. Akkor a püspöki tisztségemet le is tettem a közgyűlés előtt, mondják meg ők, hogy ezt most nekem tovább kell-e vinnem. Száz százalékkal megerősítettek, ami nagyon fontos volt, hiszen tábornokként alapvető kérdés, hogy megvan-e még a hadsereged, vagy már egyáltalán nincs meg. Viszont ha ezt nevezem a szomorúságnak, mélységnek, ugyanehhez tudom kötni a magasságot is. Ekkor döbbentem rá, hogy ebben ott volt Isten akarata, hogy ez olyan, mint a Döbrögi, a Lúdas Matyi története, hogy akkor háromszor verem rajtad vissza. Itt arra gondolok, hogy annak az értékét többszörösen vissza kell adni a közösségnek, és fel kell építeni. Ez természetesen nem valósulhatott volna meg a magyar kormány támogatása nélkül. Mi a létünkért küzdöttünk, és nem lehetett más struktúrát találni a fennmaradásra, amelyik a stabilitásban az egyházakéhoz hasonló lett volna, ezért csakis az egyházakra lehetett rábízni az újjáépítést. Úgyhogy ez nem valami politikai alku volt, hanem mi mindenkitől kértünk, mindig harcoltunk érte, és ez volt az a kor, amikor meg is kaptuk, amit akartunk. Meggyőződésem, hogy a mi létünk a továbbiakban is nem valamiféle pártpolitikai elköteleződés, hanem egyszerűen az egzisztenciánknak a fenntartása, amiért nekünk szövetségeket kell kötni.

Hogy látja, mennyire sikerült két püspöki ciklusa idején megerősíteni, fejlődő pályára állítani az Erdélyi Református Egyházkerületet?

Ez egy olyan történelmi pillanat volt, amikor lehetett valamit tenni, és különösen fontos volt ezt felismerni, hiszen az erdélyi, de a magyar történelemre is jellemző, hogy nincsenek nyugodt száz évek, csak jobb esetben vagy tíz esztendő. Azt felismerni, hogy most van itt az idő, most lehet fejleszteni, ez egy olyan erős alkotóvágyat és küldetéstudatot, víziót adott az embernek, amiben nem is gondolt másra, csak erre. Én most az utódomnak is azt mondtam, hogy vízió és küldetéstudat nélkül nincs sehol sem püspöki, sem vezetői szolgálat. Ha ez a kettő megvan, akkor minden nehézséget le lehet győzni, mert nem úgy könyveli el a kudarcot az ember, hogy az Isten most el akarja pusztítani, hanem egyszerűen figyelmeztető jel, hogy ezen az úton most éppen nem lehet menni, de vannak más utak, amiken viszont igen, ezért aztán keresd meg, találd meg azt, hogy mi az az új, amin menni lehet. Ez a predestináció, az Isten szeretetébe vetett feltétlen bizalom. Nem azt akarja a mi Urunk, hogy elveszítsen, hanem hogy megtartson.

Két hete iktatták be Kolumbán Vilmos Józsefet, az Erdélyi Református Egyházkerület új püspökét. Kért öntől tanácsot?

Ha korban összehasonlítjuk egymást, a fiam lehetne, hiszen húsz év a különbség köztünk. Ő ugyan teológiai tanárként az okos emberek közé tartozik, az egyház egészére vonatkozóan, a vezetési feladatokat tekintve viszont nekem egy kicsit több tapasztalatom van. Ő ezt igényelte és igényli is. Mindazt, amit megtapasztaltam, ha kérdeznek, akkor továbbadom, de semmiképp se kívánok továbbra is jelen lenni a vezetésben. Visszavonulok, sőt megfogadtam, hogy nem is szolgálok, csak a püspök kérésére. Nem könnyű most neki, mert egy egészen más korszak következik, egy más világgal találkozunk, viszont remélem, hogy az ő fiatalsága segít abban, hogy fel tudja venni a küzdelmet a veszélyekkel. Azt is mondhatom, hogy egy őskeresztyéni korszak is következhet, amikor még a mártíromság sem kizárt. A mai világban azt látjuk, hogy a keresztyénüldözés sokkal nagyobb, mint Róma idején, és ebben mi is benne vagyunk. Ezért sokat kell tanácskozni arról, hogy milyen új utakat lehet találni arra, hogy a közösség megmaradjon. Mivel a vallással nemzetiséget is választanak az emberek Erdélyben, ezért rendkívül fontos misszió az, ha valakit reformátusnak keresztelnek meg: ilyenkor segítsük, hogy eljusson az iskolába, egyetemre – ebben az esetben esélyünk van arra, hogy megmarad a közösségünk. Hogy mennyire lesz gyakorló és mély hívő, azt nem mi döntjük el. A hit Isten adománya, ajándéka. Nekünk viszont meg kell erősítenünk azokat a kereteket, amelyek között élünk, és itt van mozgásterünk. Mi, erdélyi reformátusok a partiumiakkal együtt ötszázezren vagyunk a népszámlálás szerint, ami a legnagyobb kisebbségi egyházzá tesz minket, és azt is jelenti, hogy még van nyolcszázötven lelkipásztorunk, rengeteg templomunk, intézményünk. Ezeknek a fenntartása még mindig sokakat érint, és ezért érdemes küzdeni. Közben látjuk a problémákat is: elvándorlás, a születésekszámok csökkenése – mindezek új helyzetet teremtenek, és talán ezek jelentik most a legnagyobb kihívást.

Hogyan látja Erdély és az erdélyi reformátusok jövőjét?

Mindig vannak határállomások. Az egymillió magyar még mindig nagyon sok, főleg, ha onnan nézzük, hogy milyen kis népek vannak még a világon. Annak, aki egy intézményrendszert fenn tud tartani, ha fogyott is a népessége, még mindig van esélye. A lényeg, hogy ne kapát-kaszát eldobva meneküljünk, hanem ha nincs ember, akkor bizonyos helyekre vissza kell vonulni, ott viszont új árkokat kell ásni, új bástyákat kell építeni, amelyek mögött megvédhetjük magunkat. Ezek a várak fontosak az identitás megőrzésében. Ezek azonban nem zártak, van rajtuk kapu, mi nem gettót szeretnénk ugyanis építeni. Ahhoz viszont, hogy meg lehessen őrizni a nyelvünket, a kultúránkat, szükség van a határok kijelölésére, hogy ezek vagyunk mi, hogy tudjuk megmutatni magunkat. Ha sikerül – még ha kisebb létszámmal is – egy olyan közösséget fenntartani, amelyikben tudatosul, hogy a legszebb földet kapta, amin élni lehet, akkor összefogással bármit meg lehet tenni. Krisztus arra tanított, hogy az áldozathozatal ad nekünk örök életet. Ez ebben az életben is így van. Ha nincs áldozat, nincs jövő, nincs élet. Ezért én nem látom annyira tragikusnak a jövőt, csak hinni kell benne, hogy lehet, érdemes és képesek vagyunk rá. Ezzel kapcsolatban mindig Ábrahám hitére szoktam utalni. Ők már igazán idősek voltak, semmijük nem volt, ami arra adott volna okot, hogy bízhassanak, de az Úr ígérete az volt, hogy annyian lesznek, mint a tenger fövenye. Hittek benne és működött, így ez máshol is működik, csak végre el kellene hinni és egy csendes órában feltenni a kérdést, hogy miért is vagyunk a földön, mi a küldetésünk, mit kell elvégezni. Ha az ember hisz, akkor munkája is van és megoldásai is lesznek, és akkor nem kell eszeveszetten elrohanni. Ezt próbáljuk meg, és ezt adjuk át a fiataloknak is, mert ha így gondolkodnak és élnek, akkor van jövő!

Nemrég töltötte be a hetvenegyedik életévét. A püspöki szolgálat után mennyiben lett más az élete?

A vállalás, hogy Kolozsváron tevékenykedjek, azt jelentette, hogy bizonyos mértékben ott kellett hagynom Illyefalvát, ahol a feleségem – most már ő is harminc éve – a hátán vitte az ifjúsági központot, a gyermekfalut, továbbá tizenvalahány éve két egyetem – a Semmelweis Egyetem Pető András Kar, valamint a Károli Gáspár Református Egyetem mentálhigiénés segítő szakirányú továbbképzési szak – megalapításában is részt vett. Amikor elvállaltam a püspöki szolgálatot, akkor sokat beszélgettünk, és megegyeztünk abban, hogy mind a ketten meglátogatjuk egymást, amikor erre lehetőség adódik. Ez a tizenkét év egy próba is volt számunkra. Elhatároztuk, hogy minden este egy órát beszélünk, amikor elmondjuk a másiknak, hogy kivel mi történt, így benne voltunk egymás életében, ha pedig bárhova mentem az országon belül, úgy intéztem, hogy arrafelé utaztam, de gyakori volt az is, hogy ő vasárnaponként eljött velem gyülekezetekbe szolgálni. A másik pillér pedig a gyerekek. A fiamék Sepsiszentgyörgyön telepedtek le, van három kis unoka, így az ő nevelésük alapvető feladat: nekünk nagyszülőként segíteni kell, amikor és amiben szükség van.

Ha visszatekint az elmúlt esztendőkre, akkor van hiányérzete?

Olyan gazdag, Istentől megáldott életem volt, amilyenre kevés ember mondhatja el itt, a magyar földön, hogy ilyen élete volt. Megtanultam azt, hogy nem a telekkönyvem számít, mert a közösség gyarapítása ugyanolyan örömmel szolgál. Sok olyan esemény, eredmény volt, amikor megfürödhettem a közösség szeretetében, és én is odaadhattam magamat. Ha újra kezdhetném, biztos, hogy református lelkész lennék, hiszen ez a legszebb hivatás, mivel akkora merítése van, olyan sokrétű és az egész életre kiterjedő szolgálat és feladat, hogy nem is tudok más, ehhez hasonlóra gondolni. Úgyhogy nagyon boldog ember vagyok, aki azért is hálás, hogy befejezhettem mindezt, nem pedig kihalt belőlem, nem vették el tőlem, hanem egyszerűen annak rendje, ideje és módja szerint megtaláltam az utódot, és átadhattam neki a szolgálatot. Természetesen a továbbiakban is imádkozó lélekkel leszek, hogy mi történik, az örömnek örülni fogok, a bánatkor búsulni, de hiszem, hogy nyugodtan élhetem ezt a mostani kegyelmi időt, ami még hátra van.