Kardos Péter nyugalmazott lelkipásztor újra útnak indult, hogy a protestáns gyászévtized (1671–1681) emlékére megkeresse a gályarabok nyomdokait követő útvonalakat. Az idén a Felvidék keleti, gömöri és kassai területeit járta be egy csoporttal, hogy emlékhelyeket látogasson és külhoni lelki testvérekkel kapcsolódjon össze.
A 350 évvel ezelőtti szomorú időszak negatív csúcspontját jelentették a rendkívüli törvényszékek Pozsonyban és a hírhedt gályarabság. 1674. március 5-re hétszáz protestáns lelkészt, tanítót, kántort – sőt még harangozókat is – citáltak Pozsonyba, bíróság elé. Az alaptalan vádak között a felségárulás (utat nyitottak a töröknek az ország elfoglalására) és a római katolikus egyház megsértése (bálványimádónak nevezik őket) szerepelt. Mai fogalmaink szerint koncepciós, jogtalan, a protestánsokat kollektíven eleve bűnösnek tekintő, gyorsított eljárások sorozata zajlott le. Az ellenreformációnak erre az időszakára különösen igaz a „két pogány közt egy hazáért” fájdalmas, szívszorító feljajdulása.
Az évforduló alkalmából április 16-án először Füleken álltunk meg nyugdíjas lelkipásztorok és más érdeklődők huszonegy fős csoportjával. Miklós István lelkipásztor megmutatta a gyönyörű füleki templomot, amelyet 2002-ben avattak fel ökumenikus összefogás eredményeként, a Gustav-Adolf-Werk, holland testvérek és a magyar kormány segítségével. Ezután megnéztük a híres várat is, a benne található gazdag kiállítással együtt. Innen Losoncra utaztunk, a neoreneszánsz templomban fogadott bennünket Miklós István, mert ő a lelkipásztor ott is. Természetesen mindenütt felelevenítettük a református és evangélikus gályarabok életét emlékezéssel, énekléssel. A bőséges szakirodalomból leginkább S. Varga Katalin Vitetnek ítélőszékre. Az 1674-es gályarabper jegyzőkönyve latinul és magyarul című kiváló könyvét használtuk, amely Pozsonyban, a Kalligram kiadónál jelent meg 2002-ben. Losonctól búcsúzva még útba ejtettünk a Ráday család kriptáját, hiszen sokunkat szoros és sokszoros szálak fűznek a budapesti Ráday utcához és annak névadójához.
Késő délután érkeztünk Rimaszombatba, a Csillagházba: ezt a modern, kényelmes szálláshelyet a református egyház tartja fenn. Az épület közelében van a reformáció 500. évfordulójára emelt gályarabemlékmű. Fekete, másfél méter magas, két méter széles talapzaton Isten kezét faragta ki Gáspár Péter szobrász fehér márványból. A hatalmas tenyér négy összeláncolt foglyot tart... – A gályarabokat a szabadító Isten a hullámokból is kiemelheti. Erre utal a talapzaton olvasható idézet Sámuel második könyvéből (22,17): „Lenyúlt a magasságból és felvett engem, s a mélységes vizekből kihúzott engem.” (Károli-ford.) Az emlékmű oldalán negyvenegy református és tizennyolc evangélikus lelkész neve áll, őket ítélte el annak idején Pozsonyban a vésztörvényszék. Bármilyen szenvedést kellett elviselniük, tudták, hogy Isten tenyerén vannak.
Másnap Kassán elsőként a református templomba mentünk, felidézve az itteni gályarabok életét. Alkalmi idegenvezetőnk, Balassa Zoltán hatalmas tudása segítségével ismerkedtünk a várossal, megnézve II. Rákóczi Ferenc szobrát és az emlékházat. A kiállítás bemutatja a fejedelem és társai száműzetésben eltöltött éveit Rodostóban, majd földi maradványainak hazahozatalát és az újratemetést Kassán, valamint több személyes és használati tárgyat. A monumentális dóm lenyűgöző. Az altemplomban leróttuk kegyeletünket a nagyságos fejedelem szarkofágja előtt.
Felkerestük gróf Esterházy János szobrát, amelyen még a neve sincs feltüntetve, csupán a fogolyszáma. Reméljük, hogy egyszer az őt megillető helyre kerül a történelemben mártírsorsú katolikus magyar testvérünk. Márai Sándor író szobrához is elzarándokoltunk, miután előzőleg a buszon töltött időt kihasználva értékes előadást hallottunk életéről, munkásságáról. Ugyancsak útitársunktól kaptunk alapos ismertetést a Benes-dekrétumokról, amelyek máig negatívan befolyásolják Szlovákiában élő magyar testvéreink helyzetét. Trianon, cseh megszállás, kitelepítések, lakosságcsere, erőszakos „reszlovakizáció”... És akkor még nem is szóltunk a pozsonyligetfalui vérengzésről, amellyel a Reformátusok Lapja is foglalkozott (2023. március 25.) a Sóval hintették be című könyv alapján. Csoda, hogy még élnek nemzettestvéreink a Felvidéken – vagy inkább kegyelem!
A következő napokban a Rimaszombat környéki gályarabemlékhelyekre látogattunk el. Mindenütt a templomokba tartottunk, megállva az emléktáblák előtt, hitbeli elődeink életére, helytállására gondolva. Jártunk Tornalján, Bején, Naprágyon, Rimaszombatban. A gályarabok, valamint a kedves lelkipásztorok és gondnokok nevét hely hiányában nem sorolhatjuk fel. Ám feltétlenül meg kell említeni, hogy Hanván nemcsak gályarab ősünkre, Beregszászi Istvánra emlékeztünk, hanem a méltatlanul keveset emlegetett pap költőnk, Tompa Mihály életére és szolgálatára is. Szép, nagy szobra előtt meghallgattuk tragikus életútját és egyik versét. Utunk során sokszor tapasztaltuk, hogy a felújításokban, tájházak létrejöttében nagy szerepe van az anyaország jelenlegi nemzetiségpolitikájának, hathatós anyagi segítségének. Itthon talán kevésbé ismert a Rómer Flóris terv és a Teleki László Alapítvány, ott ezek kézzelfogható eredményeivel találkoztunk. A kassai református templom közelében örömmel fedeztük fel azt a szlovák–magyar–angol nyelvű táblát, amely szerint a Rákóczi dicsőségének helyei elnevezésű állandó kiállítás az Európai Unió Határon átnyúló együttműködési programja pénzügyi támogatásával jött létre 2013-ban: Magyarország, Szlovákia, Románia, Ukrajna... Igen, azok még a béke boldog évei voltak!
Különleges élményben is részünk lehetett: a rimaszombati Tompa Mihály Református Gimnázium és testvériskolájuk, a Pápai Református Kollégium diákjai Szenczi Molnár Albert születésének 450. évfordulója alkalmából ünnepi műsort adtak elő a templomban, felelevenítve Szenczi életét, munkásságát.
Hazafelé tartva megálltunk Serkén, Simonyiban, Harmacon, Rimaszécsen. Mindenütt kicsi a gyülekezet, de szépen rendben lévő, sokszor szemet gyönyörködetető templomokat találtunk. Átlépve a határt, Putnokon, Keleméren, Zubogyon és a miskolci avasi református temetőben is fejet hajtottunk gályarab őseink emléke előtt.
Köszönetünk jeléül vendéglátóinknak mindenütt a Gályarabok nyomdokain címet viselő, különleges, gyermekeknek, iskoláknak szánt memóriakártya-csomagot ajándékoztunk, amely a Dunamelléki Református Egyházkerület támogatásával jelent meg. Alapötletét mostani túraszervezőnk dolgozta ki, a képeket B. Tóth Klára festő-restaurátor alkotta meg korabeli metszetek alapján. A festőművész a Baár–Madas Református Gimnáziumban nemzedékeknek tanított rajzot és művészettörténetet. Azt reméljük, hogy általa is fölkelthetjük a fiatalok érdeklődését egyháztörténetünk eme kiemelkedő korszaka iránt.
A határ mindkét oldalán szembesültünk azokkal az etnikai tendenciákkal, amelyek nagy mértékű változásokat okoztak az utóbbi évtizedekben. Egyik lelkésztársunk a bűnözés folyamatos, meredek emelkedése miatt egyszerűen élhetetlennek nevezte a korábban átlagos kisvárost. Van miért imádkoznunk…
Nemcsak a megtekintettek, hanem a testvéri közösséggé formálódott társaság is maradandó élményt jelentett. Alázatra intő átélni, milyen embertelen szenvedéseken mentek át őseink, hogy mi ma református keresztyénként élhessünk. Bizony, sokszor pirulhat orcánk, hogy kis dolgok miatt méltatlankodunk, és hitünkért milyen kevés áldozatot hozunk. Nem felejtjük el az ottani lelkipásztorokat, gondnokokat, református testvéreinket. Nagyra értékeljük élni akarásukat, a kis gyülekezetek erőfeszítéseit templomukért. Bővülhet az imalistánk az értük való fohászkodással! Ne feledjük Urunk figyelmeztetését: „…ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.”
A szerző nyugalmazott lelkipásztor
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!
A gályarabok története nem pusztán a szenvedésről szól
Háromszázötven évvel ezelőtt kezdődtek el azok a perek, amelyekben protestáns, főként kálvinista prédikátorokat ítéltek gályarabságra. A szenvedések közepette erős, hitükért kiálló közösséggé formálódtak a meghurcolt lelkipásztorok, tanítók és egyházi elöljárók. Emlékezetünkben leginkább a szenvedésük történetét őrizzük, pedig szabadulásukat követően folytatták szolgálatukat, ezzel is példát mutatva az utókornak. Csorba Dávid irodalomtörténésszel, teológussal beszélgettünk.