Isteni elhívás, emberi küzdelem

A lelkipásztor egyszerre lelki vezető, közösségszervező és intézményműködtető. A hit erősítése mellett számos adminisztratív kérdéssel is foglalkoznia kell. Ez különösen érezhető egy kis lélekszámú gyülekezetben – hívja fel a figyelmet Szilágyi István Róbert. A létszámában maroknyi, alig százlelkes gyülekezet több olyan pillanatot élt meg, amikor nehézségekkel kellett megküzdenie.

Szilágyi István Róbert szerint a teológia befejezése utáni időszak az egyik legnagyobb kihívás, hiszen a kényelmes egyetemi közegből egy teljesen más valóságba kerül a frissen végzett lelkész. A fizikai környezet is gyakran mostoha: ő például egy lakhatatlan lelkészi hivatalba érkezett, ahol szinte mindent az alapoktól kellett felépíteni, nem volt sem meleg víz, sem modern infrastruktúra.

Hasonló kihívásokat élt át Erdei-Árva István is. – Amikor a teológiát befejeztem, a feleségemmel Szilágyságba kerültünk, és eléggé döcögősen kezdődött a szolgálat. Azt éreztem, hogy az Úristen összetört, de azért, hogy valami újat építsen a darabokból. Ezért a mai napig hálás vagyok. Később Szilágyságból Szatmárra kerültünk, Szamoskóródra. Egy olyan gyülekezetbe érkeztünk, ahol évekig nem lakott helyben lelkipásztor, és ez meg is látszott a környéken, de a gyülekezeten is. Ennek volt egy áldásos hozadéka is, mégpedig az, hogy a gyülekezet nagyon vágyott egy lelkész jelenlétére – mondta.

Mindkét lelkipásztor hangsúlyozta, hogy meglehetősen szerteágazók a gyülekezetek elvárásai. Gyakran előfordul, hogy a tagok nemcsak mint lelki vezetőre, hanem mint gazdasági ügyekben jártas és közösségszervező személyre tekintenek a lelkipásztorra. Szilágyi István Róbert szerint mai, anyagiasan gondolkodó világunkban egyre több gyülekezet mentalitására jellemző, hogy azt becsülik egy lelkészben, hogy hány templomot sikerült karbantartania vagy felújítania, hogy tette rendbe a parókiát, hogyan gazdálkodott az erőforrásokkal.

– Elvárásai nemcsak a gyülekezetnek, de azon belül az egyes embereknek is vannak, sokszor nagyon anyagiasak. Bár az egyház Krisztus teste, de mégiscsak intézményes formában létezik ezen a földön, és mint minden intézményt, ezt is hűen kell vezetni, a hozzá tartozó ingatlanokról gondoskodni kell. Ezen a téren viszont úgy érzem, hogy nem lehet teljesen megfelelni – jegyezte meg Erdei-Árva István. – Lelki téren is van bőven elvárás a lelkipásztor irányában, és ilyenkor is hajlamosak túlzásba esni egyes gyülekezeti tagok. A lelkész nem lehet sohasem ideges, mindenkit hallgasson meg, legyen mindig türelmes, legyen mindenkire ideje, és ha éppen arról van szó, adjon mindig mindenkinek igazat. Ezeknek nem lehet megfelelni – állapította meg.

Amikor szóba hoztam a „hátország”, a család jelentőségét, a dabolci lelkipásztor megemlítette, hogy a gyülekezetből érkező megjegyzéseket, kritikákat fel kell dolgozni, ebben segíthetnek a közvetlen hozzátartozók. Ő például sokszor magával cipeli azokat a családi életébe. – Nem mondom, hogy megfertőzi a családot, de a gyülekezet hangulata befolyásol, mert olyan lesz a közérzet a családban is. Eleinte, amikor elkezdtem a szolgálatot, sokkal nehezebb volt megvívni ezeket a csatákat, mint miután már volt néhány év mögöttem. Ilyenkor sok minden függ attól, hogy milyen a párod. Meg tudod-e vele beszélni? Tud-e tanácsot adni? Tud-e segíteni? – sorolja Szilágyi István Róbert. Megosztotta azt is, hogy ők mindent megbeszélnek a feleségével, mert így tudják egymást erősíteni.

– A család mint mankó? Határozottan igen! – erősíti meg kollégája véleményét Erdei-Árva István. – A gyülekezetben együtt vagyunk jelen a feleségemmel és a gyermekeimmel. Bár a feleségem pedagógus, magyar nyelv- és irodalomtanár, de teljes mértékben mellettem áll a gyülekezeti életben is. A család, különösen a kritikus időszakokban, olyan, mint egy sziget, ahova jó elmenekülni, visszavonulni, mert tudom, hogy ott megértésre találok, és ez nekem rendkívül fontos. A kritikák, mint mindenkinek, rosszul esnek, de tudatosan lehet törekedni arra, hogy egy ilyen helyzetből valami jót hozzunk ki, hiszen a kritika mindig rámutat a szolgálatunk valamelyik hiányosságára – hívja fel a figyelmet. Volt például, hogy a gyülekezet tagjai azt sérelmezték, hogy nem volt olyan sok közösségi alkalom, mint korábban. Elgondolkodott ezen és rájött, hogy jogos volt a szemrehányás, mert ezekre bizony szükség van. – Azt gondoljuk, ha eleget tettünk az intézményvezetésnek, a papírmunka rendben van, megtartottuk az istentiszteleteket, a biblia- és vallásórákat, akkor mindennel elkészültünk. Ezek mellett ott vannak a családi feladatok, ezért mint apa és férj azt feltételezzük, hogy ez így elégséges. Közben azonban látnunk kell azt is, hogy a gyülekezetnek ilyen igényei is lehetnek, amelyeket nekünk lelkipásztorként istenadta kötelességünk elvégezni.

Erőtlenség, fáradtság, konfliktusok – sorolok fel három olyan fogalmat, ami a lelkipásztorokat is ugyanúgy érinti, mint bárki mást. Erdei-Árva István szerint gyakran érezni a mentális, máskor meg a lelki fáradtságot: – Nem lehet mindig csak adni és adni, mert akkor előbb-utóbb eljön az a pont, amikor kiürülünk, és így lehet eljutni a kiégésig, ami egy rendkívül fájdalmas valóság a lelkipásztori életben. Hogy mit lehet ilyenkor tenni? A személyes példámból tudok csak kiindulni. Számomra nagy segítség, hogy naponta megállok Isten előtt, és leteszem elé a terheimet. Ez lelkileg szilárd támasz az életemben, ami előrevisz és megtart. Emellett nagy segítség a támogató társ is, mert nem egyszer az ő hangján keresztül figyelmeztet az Úristen. Amikor pedig azt érzem, hogy a sok nehézség csak egyre gyűlik, akkor kiszállok a mókuskerékből, kis időre kimenekülök a beszűkült világomból. Jézus is megtette akkor, amikor maga mögött hagyta a tanítványait, majd kiment a pusztába.

– Én ilyenkor Gellért Sándor író, költő szavaira gondolok, aki Dabolcon nevelkedett fogadott gyermekként. A templomkertben van egy emlékmű, ami már akkor készen volt, amikor én a településre kerültem, és ezen az alkotáson egy versidézet olvasható: „...nagy vihar jöttekor – bármi legyen bére – valakinek állni kell a tornác küszöbére.” Ez sokszor eszembe jut, amikor nehéz helyzetben találom magam – folytatja Szilágyi István Róbert. Kollégájával egyetértve ő is úgy véli, hogy egy sikeres férj háta mögött egy ügyes feleség áll. – Emlékszem, első éves teológus voltam, amikor Halmiban szolgáltam legátusként, és átmentünk a szomszédos Bábonyba. A település lelkipásztorával beszélgetve eljutottunk ahhoz a kérdéshez, hogy milyen a lelkész hite. Elhangzott az a mondás, hogy a suszter cipője mindig lyukas. Akkor mi hogy vagyunk ezzel? – teszi fel a kérdést Szilágyi István Róbert. Elmondja, hogy amikor a kiégés veszélye kerülgette, akkor felmerült benne, hogy meglazulhatott a kapcsolata Istennel.

A kiégés másik gyakori oka mindkét lelkipásztor szerint a magány. Erdei-Árva István úgy látja, a kívülállók többnyire nem ismerik ezeket a problémákat, de ha mégis, nem tudják átélni, teljes egészében megérteni ezeket. A szamoskóródi lelkipásztor úgy gondolja, hogy sokszor az okoz fájdalmat, amikor éveken át hirdetik az evangéliumot, és nemhogy nem látják ennek az eredményét, hanem vannak olyan kritikus időszakok, amikor hajlamosak az életnek csak a sötétebb oldalát észrevenni. Ezek pedig rétegről rétegre egymásra rakódnak, a lelkipásztor szivacsként szívja magába a nehézségeket, és előfordul, hogy ezeket nincs kivel megosztania. Megemlíti egy kedves élményét, amikor a közelmúltban ki volt merülve, és egy gyűlésen az egyik szolgatársa azt mondta neki, hogy vasárnap majd ő hirdeti helyette Isten Igéjét a gyülekezetben, ő pedig vonuljon el pihenni. – Ezt jó megtapasztalni, csak sokszor az a bajunk, hogy nem élünk ezzel a lehetőséggel. Azt hisszük, hogy magunktól mindenre képesek vagyunk. Megoldjuk a gondjainkat, és nincs szükségünk külső segítségre vagy támaszra. Tudni kell adni, de azt is meg kell tanulnunk, hogy elfogadjuk, ha adnak – fejti ki Erdei-Árva István.

– Attól függ, milyen beállítottságú vagy – reagál erre Szilágyi István Róbert. – Ha alázattal fogadsz mindent, akkor könnyen megy. Még fiatal lelkipásztor voltam, és az ugocsai egyházmegyében azt csináltuk, hogy születésnapkor vagy egy-egy különleges alkalommal összejöttünk, mindig egy másik parókián. Ez azért volt jó, mert ilyenkor meg tudtuk beszélni egymás gondjait, és ez nagyon sokat számít.

– Ha nem is divat erről beszélni az egyházban, a kiégés mégis egy állandó téma – tér vissza előző gondolatára Erdei-Árva István. – Az elmúlt években megtapasztaltuk sajnos azt is az egyházkerületben, hogy a lelkipásztori kiégésnek akár tragikus vége is lehet. Ezért az egyházkerület felvette a kapcsolatot valamelyik mentálhigiénés intézménnyel, és folyamatban van, hogy annak közreműködésével segítsék a lelkipásztorokat a kiégés elleni küzdelemben. Jó látni azt is, ha a gyülekezetnek van egy olyan rétege, amelyik észreveszi, ha a lelkész túlterhelt. A maguk módján igyekeznek segíteni olyan apróságokkal, hogy reggel megrakják a tüzet, vagy a gyermekeinkre vigyáznak – említ példákat a szamoskóródi lelkipásztor.

Mivel mindketten kisebb gyülekezetben szolgálnak, ezért felmerült, hogy milyen más kihívások jöhetnek szóba ilyen lélekszámú egyházközségekben. Erdei-Árva István elmondta, hogy bár kevesebb szolgálatuk van, mint egy nagyvárosi gyülekezetben, kihívás így is akad bőven, hiszen az ellátandó teendők sokkal szerteágazóbbak. – Ugyanúgy kell foglalkozni az informatikai ügyekkel, mint a földügyekkel, pályázatokkal, a gyülekezeti épületek karbantartásával. A gyülekezetben például én vagyok a kántor is, de a harang automatikáját is én tudom kezelni. Ezek mind kihívások, de egyben lehetőségek is arra, hogy épüljünk, növekedjünk, fejlődjünk. A kihívást lehet úgy is értelmezni, hogy az Úristen kimozdít, hogy így vigyen előre – hívja fel a figyelmet a lelkészi munka sokrétűségére.

– Az Úr csodásan működik – egészíti ki lelkipásztor kollégájának gondolatait Szilágyi István Róbert. – Minden kihíváskor megtapasztaljuk azt, hogy cselekszik értünk az Úr. Egy kis gyülekezetben is rengeteg munka van. Az a lelkipásztor, aki dolgozni, tenni akar a közösségért, aki szellemileg, lelkileg és materiálisan is építeni akarja a gyülekezetet, az soha nem fog unatkozni, annak mindig lesz feladata – állapítja meg beszélgetésünk zárásaként a dabolci lelkész.