Távoli rokoni kapcsolatok melegednek fel a háború miatt Kárpátalján, Dercenben több család is fogadott rég nem látott rokonokat Belső-Ukrajnából. Közülük Balázs Irént kerestük meg, aki szintén így adott szállást csaknem negyven menekültnek – rokonsága és református hittestvérei révén. A nála vendégeskedő családtagok kizárólag békére vágynak, hogy visszamehessenek az otthonunkba, mármint abba, ami megmaradt belőle.
Milyen kapcsolatban vannak vendégeikkel?
Férjem unokatestvérének a családja lakik nálunk. Eddig is jó viszonyban voltunk, igaz, csak esküvők alkalmával találkoztunk. A háború kitörésekor azonnal felhívtuk férjemmel a Harkov mellett lakó rokonainkat, hogy elmondjuk, szívesen látjuk családjukat, ha menekülésre kerülne sor.
Ki főz rájuk és szerzi be mindazt, ami az ellátásukhoz szükséges?
Felváltva főzünk. Ahogy tudnak, ők is eljárnak bevásárolni. Nem számoljuk a rájuk költött pénzt. Igyekeznek a teendőkből kivenni a részüket, legyen szó házi- vagy a tavaszi fóliamunkákról.
Önök reformátusok: hogy viszonyul a derceni gyülekezet a menekültekhez?
Zsukovszky Miklós esperes úr megérkezésükkor segélycsomagot hozott, a diakóniai bizottság elnöke felkereste őket. A gyülekezet, a falu szívén viseli a menekültek sorsát: gyűjtöttek ruhát, cipőt, gyerekjátékot. A vasárnapi istentiszteleteket ukránra is tolmácsolják.
Meddig maradhatnak itt?
Ameddig a helyzet megkívánja. Szívesen látjuk őket, a rokonaink, ha idegenek lennének, akkor is hordoznunk kellene egymás terhét. Nem mondom, hogy mindig könnyű az együttélés, kulturális különbségeket kell áthidalnunk. Isten kegyelmének odaélését, nem pedig erőltetését tanulom most.
A családjával március közepén érkezett Dercenbe Szérová Klára Peterivná, a menekültek-befogadottak helyzetéről őt kérdeztük.
Hogyan élik meg a háborút?
Harkovtól nem messze, Balaklejában laktunk. A háború kitörésekor úgy döntöttünk, a közeli nyaralónkban vészeljük át a harcokat, de oda átmenve menedék helyett a harcvonalban találtuk magunkat. Hat napot töltöttünk a pincénkben, légiriadók idejére mentünk oda le. Ültem ott, és nem tudtam elfogadni, hogy velem történik mindez. Féltem.
Mi indította el önöket Irénékhez?
A nyaralónkból visszamentünk az otthonunkba néhány holmiért, kockáztatva, hogy útközben eltalál egy bomba vagy a repülő törmelék. Az udvarról láttam, hogy romokban áll a házunk. Ez volt az a pillanat, amely elindított. A nyaralónk pincéjét is lebombázták addigra, nem volt visszaút.
Mennyire érzik biztonságban magukat Dercenben? Itt is vannak légiriadók.
Biztonságban vagyunk, de például ha kombájnok járnak az utcán, a hangjukra mindig megrémülünk, tankra gondolunk. Ma viharos volt az idő, a mennydörgéstől, a villámlásoktól annyira megijedtünk, hogy többször kiszaladtunk az utcára, azt hittük, tűz alá vették a falut.
Mit tehetnénk azért, hogy béke legyen, mi, akik nem ülünk döntéshozói székben?
Csak imádkozni tudunk. Elkezdtem istentiszteletre járni itt, Dercenben. Én is, a gyülekezet is imádkozik a békéért, kérem, tegyék ezt önök is. Hiszem, az Úr meghallgat minket, bár a politikusok nem akarnak.
Milyen terveik vannak?
A férjemnek saját autószerelő műhelye volt, én világirodalom és orosznyelv-tanár vagyok. Furcsa az élet… Külföldön fogok munkát vállalni, a férjem nem lépheti át a határt, ezért egyedül. Sajnos a nyugdíjhoz közel kell újrakezdeni az életünket.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!