Kórógyi példa: hűség Istenhez és az egykor szétlőtt faluhoz

Harminc-harmincöt év lepergett úgy, hogy a tengerpartig meg sem álltam, ha átautóztam a horvát határon. Ám most az M6-oson a déli határ felé robogva végre a kelet-szlavóniai Kórógyra tarthatok, ha csak egynapos riportútra is… A horvátországi magyarságnak két ősi szállásterülete van. Az egyik a Baranya-háromszög, azaz Dél-Baranya vagy más néven Drávaszög (olyan falvakkal, mint Laskó, Kopács és számos más település); ez a Duna és a Dráva csücskében található terület. A másik Kelet-Szlavónia, a Dráva és a Száva közé „szorult” terület, a Baranya-háromszögtől keletre és délre. Itt mindössze három – de Árpád-kori! – magyar többségű település van: Kórógy, Szentlászló és Haraszti. Ezekben a szomszédos földrajzi és történelmi régióban csodálatosan élénk volt a reformáció, amely mindenekelőtt Sztárai Mihály nevéhez fűződik: ő vagy százhúsz református közösséget épített errefelé. Főként a munkatársa, Szentantali Gergely térítette református hitre az 1540-es években a kórógyiakat. Sztárai Laskón lakott, Szentantali meg Kórógyon, ahol 1555 körül létesült protestáns iskola.

Az első világháború előtt Szlavónia – amelynek búzamezős, erdőfoltos síkjain száguldok – még a „miénk” volt, pontosabban Horvátországgal együtt, Horvát-Szlavónország néven Magyarország társországa az 1868-as magyar–horvát kiegyezés révén. Az első világháborút követő béke alapján azonban a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz (Jugoszláviához) csatolták, ahogy az eladdig közvetlenül hazánkhoz tartozó történelmi Baranya déli részét is. A háború előtt hetvenezres kelet-szlavóniai és drávaszögi magyar ajkú népességet tehát kioperálták a történelmi ország testéből. Trianon óta alig több mint száz év telt el, és ma a horvátországinak nevezett magyar közösség már csak tíz-tizenöt ezres lélekszámú. Ebben persze szerepe volt az 1991–98 közötti délszláv háborúnak is…

Amikor autómmal a Dráva és a Valkó (Vuka) folyók közé érek, ugyanazt a tájat látom, mint addig: zöldessárgán villogó búzatáblák és haragoszöld erdőfoltok síkjai. Pedig a horvát falvak sokasága között lévő magyar etnikai szigetek, ahol Kórógy, Szentlászló, Haraszti (és az Eszék városába beolvadt Rétfalu) létrejöttek, valaha egy összefüggő mocsár tényleges szigetein álltak. A lápvilágot, amely megmentette őket a törököktől, akik nem mertek bemenni terepismeret nélkül a lápba, a XIX. század végétől fogva több évtizedes munkával fokról fokra lecsapolták. Ezzel a művelésbe fogható földterület megnövekedett, szerb telepesek érkeztek, Kórógy közelében például Szilas és Palacsa ékelődtek be így a településhálózatba.

Azt már Kel József református főgondnok meséli a kórógyi paplakban, hogy a két világháború között a helyi magyarok tanították ezeket az állattenyésztő szerbeket – békességben, vetélkedés nélkül – földművelésre.

A volt polgármester nehéz időkben, a délszláv háború idején a horvát kormány megbízottja, sőt Franjo Tudman elnök tárgyalópartnere is volt, aki a magyar kisebbséget képviselte a járásban, embereket menekített, és segélyeket intézett a függetlenségükért harcoló horvátoknak. – A jugoszláviai rendszerváltozáskor, 1990-ben inkább csak fiatalkori felbuzdulásból jelentkeztem polgármesternek, végig sem gondoltam, mire vállalkozom. Heten pályáztunk, nyolcvankét százalékot kaptam – emlékezik vissza a villanyszerelő végzettségű Kel József. A szakmáján kívül azért már akkoriban is foglalkozott közügyekkel: a nyolcvanas évek közepétől a helyi művelődési egyesület elnöke volt. A polgármesterséggel a csaknem félszáz települést irányító Vinkovci járási tanácsba is bekerült, elkezdődött politikai tevékenysége. Jó viszonyt alakított ki az Antall-kormánnyal, a magyar külügyminisztériummal és a Menekültügyi és Migrációs Hivatallal.

Erre a politikai vénára és a polgármester épülő kapcsolatrendszerére szükség is lett, amikor 1991. június 25-én Horvátországban és Szlovéniában kikiáltották a Jugoszláviától független köztársaságot. Abban a pillanatban elsötétültek a fellegek: a szerbek a Jugoszláv Néphadsereget mozgósítva igyekeztek megakadályozni Nagy-Jugoszlávia szétszakadását, sőt, még nyilvánvalóbb szerb uralmi törekvésekkel akarták azt megerősíteni. Támadásba lendültek, hogy megszállják a két szakadár államot. Mivel Szlovéniához nem fértek hozzá a horvátok közbeékelődése miatt, azt elengedték, de a horvátországi szerbeket felfegyverezték, és a korábbi csetnikekre emlékeztető szabadcsapatok indultak el a szerb területekről "rendet tenni" a horvátok között. Támaszpontjaik a befolyásuk alá került horvátországi szerb falvak lettek, ahol autonóm területeket hoztak létre, az ottani, horvátok vagy éppen magyarok lakta településeket pedig körülzárták, etnikai tisztogatás végett.

A mintegy nyolcszáz lakosú Kórógy éppen a frontvonalba esett, a Jugoszláv Néphadsereg és a szerb irreguláris erők a Vukovár és Zágráb közti területet itt felvonulva akarták elfoglalni. – Horvátországban mi voltunk az elsők, ahol harccselekmények voltak – emlékezik vissza Kel József. – Kezdetnek négy nagy gránátot kapott Kórógy a temploma és az iskolája mögé, aztán éjszakánként ötven-száz kisebb gránáttal szórták meg a falut. Polgármesterként köteles voltam megszervezni Kórógy védelmét. Lezártuk a falut, miután a szerbek körülkerítettek minket. Megfenyegettek, hogy le fognak tarolni bennünket. Akkor már Vukováron és a környező horvát falvakban ádázul folyt a harc. Nem volt se víz, se villany. Kimenni nehezen lehetett, a Tordinci és Kórógy közötti, senkiföldjének nevezett, öt kilométeres „folyosón” jártunk élelmiszerért. Ott lelte halálát Dezső Döme János, az első kórógyi áldozat, de öt további ember is megsebesült, amikor rájuk lőttek a szerbek – meséli a történteket.

Kel József már a vinkovci járás válságstábjának a tagja volt, amikor megtárgyalta a magyar kormánnyal, hogy Kórógyról 420 embert – asszonyokat, gyerekeket, öregeket, nem hadköteles férfiakat – Magyarországra, Zánkára menekítenek. Ez meg is történt 1991. szeptember 25-én.

Ahogy előadja ezeket az eseményeket, úgy látom ezt a ma már nyugdíjas éveit töltő, szikár férfit, közössége vezetőjét, mintha életre kelne benne nemcsak a személyes múltja, de azok a középkori ősei is, akik a falu népét a láperdők titkos szigeteire vezették megbújni a közelgő janicsárok elől…

– Amikor az asszonyokat, időseket előző este összehívtam a művelődési házba – folytatja –, hogy másnap reggel hétkor mindenkinek indulnia kell egyetlen motyóval, először nagy csönd lett… Többen kétségbeesve azt mondták, hogy inkább meghalnak, minthogy elhagyják a falujukat. De tudtukra adtam, hogy mindenkinek át kell mennie Magyarországra, mert itt nem tudom garantálni az életüket. Másnap reggel aztán, Istennek hála, olyan köd volt, hogy nem lehetett látni három méterre se. Traktorokkal és pótkocsikkal mentünk Tordinciig, mert Kórógyba már nem mertek bejönni értük a buszok. Onnan már busszal, egészen Drávaszabolcsig. Ahogy azt már korábban leegyeztettük, mindenkit átengedtek a határon annak ellenére, hogy sokaknak nem volt semmiféle dokumentuma... Életükben először mentek busszal kirándulni, aztán ott, a hét évig tartó magyarországi „kiránduláson” többen meg is haltak az idős menekültek közül - sóhajtja a kórógyiak egykori településvezetője.

De mi lett a falut védő férfiakkal? – kérdezem.

– A szerb szabadcsapatokkal és a kényszersorozott horvátországi szerb lakossággal egyesült Jugoszláv Néphadsereg nehéztüzérsége mindennap nyomta ránk a gránátot, napi ötvenet, százat, százhuszat. Ami mozgott a faluban, arra azonnal lőttek. Elestek a környező horvát falvak, elesett Cerics, Vinkovci első védvonala. Dönteni kellett, föláldozunk-e százhuszonnyolc embert, vagy nem. Szeptember 29-én tizenkét óra öt perckor szétlőtték a templomunkat. Ha maradnak a védőink, tovább őrizni a házukat, vagyonukat, jószágaikat, akkor le fogják mészárolni őket, a kórógyi férfiak színe-javát. Ma hős lennék, ha akkor azt mondom, hogy az a százhuszonnyolc ember tartson ki. Mint Kórógy védőparancsnoka, a vikovci járási válságtörzs tagja úgy határoztam – a teljes stáb beleegyezésével –, hogy kihozzuk őket is. A férfiak a mohácsi menekülttáborba kerültek, 1991 végén történtek meg a Zánkán lévőkkel a családegyesítések. Kórógyi kimenekítésük után két nappal pedig megszállták a falut a csetnikek.

Kiderül, van még egy tömeges életmentésről szóló története Kel Józsefnek. A tordinci járás válságtanácsának tagjaként arra lett figyelmes, hogy a járási hivatal egyik termében őrzött huszonkilenc hadifogoly egyike magyarul imádkozik. Ezt a besorozott csoportot nemrég küldték át a szerbek kamionnal, hogy a Jugoszláv Néphadsereg katonáiként itt, Kelet-Szlavóniában harcoljanak, ám a horvát katonák azonnal elfogták őket, és egy szűk hivatali szobában őrizték őket a tervezett kivégzésükig.

– Aznap éjszaka szándékoztak kivégezni mind a huszonkilencüket – meséli Kel József. – Véletlenül elmentem a szoba előtt és hallottam, hogy az egyikük magyarul imádkozza a Miatyánkot. Odamentem és megkérdeztem: „Magyarok vagytok-e?” Mondták, hogy huszonnyolcan vajdasági magyarok, csak egy közülük szerb. Gyorsan eljöttem onnan, mert ha bemegyek és elbeszélgetek velük, és ezt egy horvát őr meglátja, akkor lehet, hogy végighúzza rajtuk a gépfegyvert. Azokban a napokban történt ugyanis, hogy a szerbek tizenkét horvát rendőrt kivégeztek egy búzatáblában. Mi mást lássanak hát a horvátok a jugó egyenruhában, mint ellenséget?! Piszkos egy háború volt az akkor, törvényen kívüliséggel, gyilkosságokkal és az azokat megtorló mészárlásokkal... Odamentem hát a válságstáb többi tagjához, akik mind horvátok voltak. A vinkovci járás elöljárója, parancsnoka, tanácselnöke: egy összesen tizenkét tagú törzs. Ebben én voltam a menekültekkel foglalkozó megbízott, fegyverrel, engedélyekkel. Mondtam nekik: „Ezek nem hibásak, vajdasági magyarok, mentsük meg őket!” Hallgattak, vonogatták a vállukat, az egyik még oda is vetette: „Ők sem engednék el a mieinket!” A végén mégis az volt, hogy én döntsek. Erősen belejátszott ebbe, hogy a vinkovci járás polgármestere a barátom volt, akinek a feleségét és a gyerekeit kijuttattam a háború elől Magyarországra. Végül ő zárta le a kérdést: „Te döntesz.” Azonnal fölhívtam a budapesti menekültügyi hivatalt, hogy van harminc emberem a Jugoszláv Néphadseregből, vajdasági magyarok. Azt mondta Márkus István hivatalvezető: „Jól van, Jóska, ha te mondod, akkor várni fogjuk őket a határon.” Vinkovciban kaptak civil ruhát, buszba ültettem őket, és elvittük őket a határra. A túloldalon átengedték ezeket a magyar fiatalokat, akiket a szerb nacionalisták maguk helyett az első vonalba küldtek harcolni, a halálukat meg mit bánták volna… De Isten megmentette ezeket a gyerekeket az egyikük magyar nyelvű imádságáért! – adja elő a magyar katonák csodával határos megmenekülésének történetét.

Kel József az egész háború idején horvát földön maradt. Az Antall-kormány külügyminisztériumával és migrációs szerveivel való jó kapcsolatai miatt nagy szerepe volt összesen ötvenezer horvátországi menekült – akik közül csaknem tízezer magyar ajkú volt – Magyarországra menekítésében, a katonasebesültek pécsi kórházi ellátásának és humanitárius segítségek intézésében.

A paplakban folyó beszélgetés közben megértem, hogy Kel Józseffel életútinterjú-kötetet lehetne készíteni… A közigazgatás 1993-as újjászervezésétől, amikor Kórógy a tordinci járáshoz került, a járást kormánymegbízottként irányította, az ENSZ békemissziója reintegrációs programjában pedig a kisebbségi ügyeket vitte a hajdani kórógyi polgármester.

Kel József a harcok befejeztével, 1997-ben március 15-i ünnepséget szervezett a szétszóródott magyaroknak a hazatelepülés népszerűsítésére. Hogy hol? A még tető nélküli templomban… Az ünnepségre az anyaországból, nyugatról, a tengerentúlról vagy éppen horvát településekről hazalátogatók, ha csak kívülről is, de megtekinthették egykori otthonukat. Még nem lehetett hazaköltözni: a házak vagy szét voltak lőve, vagy szerb költöztek azokba. De a rendezvény sokakban felébresztette a honvágyat: hazatérni, újrakezdeni a magyar életet!

Végül az 1991-ben elmenekült kórógyiak mintegy hetven százaléka tért haza. 1999-re a horvát államnak köszönhetően elkészült 186 új – az elpusztultnál jóval kisebb –, illetve renovált lakóház. 2002 januárjában ünnepélyesen, a magyar miniszterelnök jelenlétében átadták az első Orbán-kormány támogatásából felújított templomot is. 2006-ban pedig Kórógy új iskolaépületet kapott a horvát államtól.

Az egyházi életet is újra kellett éleszteni, szervezni a községben; kezdetben a lerombolt tetejű templomukban tartották az istentiszteleteket. 1998-ben, áldozócsütörtök napján új lelkipásztor került Kórógyra: Kanalas János lelkipásztor, aki feleségével, Erzsébettel érkezett.

A visszatelepülés után több idős nem tudott megbirkózni azzal a lelki teherrel, hogy a házuk, gazdaságuk, földjük – egy élet munkája – odalett: öngyilkosok lettek. Az, hogy Kel József sok kulturális eseményt és közösségi alkalmat szervezett, enyhítette ugyan a hazatérők általános depresszióját, de a gyülekezeti élet megszilárdulása is kellett ahhoz, hogy megszűnjön a tragédiasorozat.

Utóbb, Kanalas János súlyos betegsége következtében már Szenn Vanda, Szenn Péter református püspök felesége a lelkésze-adminisztrátora a gyülekezetnek; Kopácsról látja el a teendőket, Szenn Péter hathatós segítségével. Ma egy istentiszteletet átlagosan mintegy negyvenen látogatnak, de ünnepekkor százharmincan is összejönnek.

Kel József így összegez a küzdelmes évtizedekről: – Nálunk, a háború miatt legtöbbet szenvedő Kórógyón a rendszerváltozás utáni első évtized sajnos nem a fejlődésről, hanem a megmaradásról szólt. Arról, hogy legalább a nullára visszakerüljünk. A régióban mégis Kórógy az, ahol a leghatározottabban mutatkozik lehetőség a nemzeti megmaradásra. Főleg az egyháza és az iskolája révén. A falu pedig igyekszik is élni ezzel a lehetőséggel, annak ellenére, hogy a gazdaság ezen a vidéken azóta sem tért magához.

Megilletődöm a kis szlavóniai magyar falu templombelsőjének rendezett tágasságától. Öt évszázadon át továbbadott közösségi hitvallás van itt jelen. Abban, hogy ez a horvátországi reformátusság legnagyobb temploma, benne van az is, hogy 1873-as felszentelésekor ezerkétszáz lelket kellett befogadnia. Ennyien voltak akkor, ráadásul minden lakos nemcsak reformátusnak, de templomba járónak is számított. Korábban is volt kőtemplomuk, még a protestánsokkal nem túl türelmes Mária Terézia idejéből, de azt később kinőtték a kórógyiak.

Ahogy szemlélődöm odabent, a boltíves mennyezet épsége, szilárd mozdulatlansága megigéz. Béke, helyreállított templom és egyházi élet... Nyilván azért is hat rám mindez erősen, mert úgy érkeztem, hogy előzőleg láttam a fénykép- és videófelvételeket a háború lyuggatta, éveken át ázó falakról, a tetőtlenségről-toronytalanságról, láttam az ablaküregek kifejezéstelen tekintetét, a poros-penészes űrt a padozat, a szószékkorona, az úrasztala helyén. A helyreállítás az anyaország ajándéka.

Kel József a karzatról, ahol az iskolás korú legénykék helye van, megmutatja az előző, 1873-ban fölszentelt templomból egyedül megmaradt, a délszláv háborúban azonban magasból lehullva darabokra törött, majd az anyaországban restaurált szószékkoronát, a szintén onnan való, felújított zsoltártáblát.

Fölkapaszkodunk a toronyba – a gondnok hetvenkét évesen is jó tempóban lépdel előttem, a fokokon. Betonkoszorúk fogják össze a helyreállított téglatornyot. Fent kitekintünk az ablakokon, madártávlatból láthatjuk az újjáépített települést, a kizöldült határt, a magyar Alföld folytatásaként is felfogható kelet-szlavóniai – szerémségi – tájat.

De nem andalodhatunk el: Kel József rámutat az egyik ablakból a szomszédos, Szilas nevű szerb településre, ahonnan aknagránátot lőttek a toronyra. Ott teljesített őrszolgálatot id. Gyöke József főgondnok és Szöllőskei János presbiter. Nemcsak a harangok zuhantak le a toronyórával együtt, a légnyomás kivetette a szemközti ablakon a főgondnokot. Ő szörnyethalt, de a presbitertárs életben maradt, bár súlyosan megsérült. Az aknagránát-találat következtében végül a torony egész felső része leomlott…

A templomba még egyszer benyitunk, immár Szenn Péterrel, a Horvátországi Református Keresztyén Kálvini Egyház püspökével, hogy fotózhassuk őt is. A jó gazda gondosságával felcsippent ujjaival egy szarvasbogarat, amely a templomajtón mászott, és kiviszi a szabadba, mondván, ha a bogár lárvákat rak a fába, azok tönkreteszik az istenháza bejáratát…

Szenn Péter az innen harminc kilométerre lévő Kopácson született, a Drávaszögben, hatévesen viszont a Vajdaságba, Bácskába kerültek. Később azonban hazatért a szülőföldjére: horvátországi lelkész lett – Harasztiban kezdte a szolgálatát a feleségével együtt –, utóbb püspökké választották a Horvátországi Református Keresztyén Kálvini Egyházban. Laskón lelkipásztor, ott a püspöki hivatal is, miközben a szülőfalujában, Kopácson él a családjával. Felesége, Szenn Vanda onnan látja el Kórógyot lelkész-adminisztrátorként.

– A Jóisten helyzetbe hoz bennünket, horvátországi magyarokat azzal, ha állandó igyekezetben, erőfeszítésben rendeli élnünk – állapítja meg. Az isteni helyzetbe hozást úgy érti a saját kisebbségi, fogyatkozó közösségére nézve, hogy a nehézségek révén különleges lehetőséget kapnak a minőségi emberré válásra, küldetésük betöltésére.

– Isten mindenekelőtt a bensőnkben akarja munkálni a megoldást, a változást. Aztán magunk körül, azaz a határon túli létünkben – magyarázza. – Református keresztyénként nem gondolhatjuk, hogy átok alatt vagyunk mi, kisebbségi magyarok. A hitünk fontos kincse az eleve elrendelés tudata. Én is például, ha elrendelésnek, Isten akaratának, tervének tartom, hogy lelkész lettem, akkor elrendelésnek kell tartanom azt is, hogy itt helyben kell a tőle kapott hivatásomat gyakorolnom. Meggyőződésem, hogy református lelkészi szolgálatomnak sincs értelme máshol, csak itt!

Hat gyülekezetben szolgál, három iskolában pedig hittant tanít. A pásztorolási többletterhekkel nincs egyedül, egyházában hat lelkészre jut huszonnégy gyülekezet. Közben az egyháztagok közül egyre kevesebben maradnak a szülőföldjükön.

– Nem támogatom, hogy az anyaországba költözzenek a véreink – mondja határozottan a püspök. – Sokan arról számolnak be, hogy az anyaországban vagy nyugaton nem leltek igazi otthonra, úgy érzik, nem nyertek teljes befogadást. Nincs ebben semmi meglepő: a mieink megszokták itthon a versenyfutást a létért, a mindennapi állandó harcot, küzdelmet, pörgést. Aztán elmennek hozzátok, a sokkal nagyobb nyugalomba, békébe, ahol nincs úgy kiélezve a helyzet, ahol nem kell lét és nemlét határán táncolni. Ott, Magyarországon ugyanezt a tempót erőltetnék rátok, holott erre nektek nincs szükségetek, mert ti „normálisak” vagytok, viszont esetleg idegenkedtek a mi zsizsegésünktől, ami, ha áttelepülünk, csak fokozódik.

Mi a lelkész dolga otthon, az elvándorlás közepette? – kérdezem.

– Állandóan szinten kell tartani a keveset, ami van. Mi nem hozott, hanem megmaradt anyaggal dolgozunk – feleli találóan. – De ez egy jó emberanyag itt, Kórógyon. Azok vannak ugyanis itt, de más gyülekezeteinkben is, akiknek a Jóisten rendelte ide az életét. A szlavóniai emberek különben zárkózottabbak az átlagnál. Harasztiban kezdtük a szolgálatot, két évig tartott, amíg befogadtak. De attól fogva, hogy befogadnak, teneked már minden asztalnál helyed van. Vesszőparipám: „Nem lehet a faluban olyan kutya, amelyik nem engedi be a papot.” A papok látogassanak és legyenek elérhetők! El kell érnünk, hogy ha az embereknek bármi bajuk van, először a paphoz forduljanak. Ez egy zárt közösségben különösen fontos!

Elismeri, hogy rendkívüli mértékben fogy a horvátországi református gyermekek száma. 2000-ben, amikor az első gyerektábort szervezte, 230 gyerek volt a horvátországi egyház szervezte programon. Most, amikor összeírják a hittanosokat, már csak 81-en vannak. – Ez is lehet áldás, ha arra sarkall minket, hogy a minőséget növeljük a gyerekmunkában és a hittanoktatásban. Az a célunk, hogy a hittanosainknak, természetesen a korukat figyelembe véve, a lehető legmagasabb szinten tanítsuk meg a vallásukat. De köpik-vágják is a hit alapismereteit! – jegyzi meg büszkén.

Miért éri ezt a történelmi közösséget ez a sok csapás, lényegében már a tatár és a török óta? – feszegetem.

– Azért, mert a Jóisten építkezik – feleli meggyőződéssel a püspök. – Az újrakezdés mindig megerősödés. A kezdetektől fogva, akármilyen szörnyűség történt is velünk, mindig megmutatta a Jóisten, hogy a gondunkat viseli, így azt is, hogy a kórógyi, horvátországi reformátusság hányattatása csak látszólag mostoha helyzet. Ezzel Istennek a célja a mi mélyebb megépülésünk, újjászületésünk! Eljuthatunk olykor oda, mint Ezékiel próféta, aki lélekben úgy látja azt a helyet, ahova rendelték, mint ahol már csak csontok vannak. De a csontok életre kelnek!

Szavaival a kelet-szlavóniai magyar falu története olyan példázattá magasztosul, amiből erőt meríthet, aki megismeri. – A kórógyiak is ennek a csodának a gyönyörű példája. Volt már itt temetési kísérlet Mária Terézia idején, mégis templomot épített ez a református falu, sőt, egyszer az kicsinek is bizonyult, és újat kellett emelni. Utcára néz, amit hajdan tiltottak, tornya lett, ami szintén tiltva volt a türelmi rendelet előtt. Leomolhatott a délszláv háború elején, 1991-ben, de rövidesen újraépült a magyar kormány segítségével. A Jóisten rájuk mérte azt a csapást, hogy el kellett hagyniuk Kórógyot, de odakint is kiváló lelkészek, esperesek törődtek velük. A zömük együtt tudott maradni, amíg eljött az a pillanat, amikor a Jóisten úgy látta jónak, hogy visszajöhetnek a falujukba. Éppen úgy, mint a babiloni fogság után a zsidó nép. Mióta mondják már, hogy még tíz-tizenöt év, és senki sem fog Kórógyon magyarul beszélni, aztán még magyar nyelvű iskolája is van, az egyetlen Szlavóniában! És hát hallhatja: magyar falu ez, magyar gyülekezet sok szolgálóval, gyülekezeti alkalommal, a lemorzsolódások ellenére is! Mert ezek a népek megtanulták úgy szemlélni a világot, hogy ők a Jóisten kezében vannak! – hangsúlyozza.

Szöllőskei Jánosné Gajnok Erzsébet jellegzetes szereplője a délszláv háborúban felforgatott, menekülttáborokat megjárt kórógyi közösségnek. A háza feleakkora, mint amekkora a régi volt, de hát azt a visszatérés után le kellett bontani, és a horvát állam kárpótlásul csak jóval kisebb megépítésére vállalkozott az ő esetében is. Gyönyörű virágoskertje viszont üzen: az ember eredendően nem arra teremtetett, hogy nemzetek közötti gyűlölködés földönfutója legyen, hanem hogy szépet, jót alkosson, és abból rend szülessen. – Apószakáll, törökszekfű, ebből több színű van, konkolyvirág, szarkaláb... de nem ám határi, hanem ilyen kerti – sorolja Erzsike néni büszkélkedve, mi minden ékeskedik a vázában, a tornác asztalán, ami körül beszélgetünk.

Kanalas Erzsébet, a korábbi lelkész felesége, aki elkalauzolt az özvegyhez, hívja fel a figyelmem arra, hogy Erzsike néni egyik fontos adatközlője volt a terjedelmes Szlavóniai (kórógyi) szótárnak. Vendéglátónk a kedvemért ki is hozza az 1968-ban elkészült, háromkötetes mű második kiadását. Penavin-Borsy Olga neves tájnyelvkutató, folklorista a szerzője.

Erzsike néni felidézi, hogy éppen szőlőt őrzött, akkor ismerte meg az újvidéki nyelvésznőt, aki így az adatközlő tizenöt éves kora óta gyűjtött tájszavakat tőle. A kutató megemlékezik róla a könyvben, hogy „Szöllőskei Gajnok Erzsike (…) többször töltött nálam is egy-egy hónapot”, sőt még egy képmelléklet is található a kötetben Erzsike néni esküvőjéről.

Néhai férje, Szöllőskei János gyülekezeti pénztáros, presbiter volt az, aki életveszélyesen megsebesült a kórógyi templomtorony háborús találatakor. Amint már volt szó róla: a falu őrszemei voltak a gondnokkal, utóbbi szörnyethalt az aknagránát becsapódása miatt, Szöllőskei viszont túlélte. Özvegye elmondja: ahogy a férje esett volna le a rozoga falépcsőn, valahogy fennakadt. Így is kétséges volt, hogy életben marad-e. Miután véresen lehozták, azonnal kórházba kellett volna vinni, Vinkovcira, Tordincán keresztül. Először nem merte senki azon az átjárón átvinni, de aztán mégis vállalták rokonok, hogy Tordincára szállítsák, ahova már mentő ment érte.

Erzsike néni idősebbik lánya laboránsként dolgozott a háború idején is. Amikor jöttek az édesapjával, éppen idegesen járkált a kórházudvaron, rossz előérzete volt. Először nem ismerte fel az édesapját, hiába mondta az ápoló kollégája, hogy Kórógyról hozták az életveszélyes állapotú sérültet. Véres és poros volt, a feje betörve, arcából szilánkok álltak ki. A rálismerés megrázó volt. Elsősegélyben részesítették, majd továbbküldték a sebesültet, akinek több kórházat is végig kellett járnia, mire végül Pécsett érdemben kezelni tudták. Majdnem le kellett vágni a lábát vérmérgezés miatt. Ezt szerencsére el tudta kerülni, de munkaképes már sosem lett.

Szöllőskei Jánosné mindebből Isten kegyelmét emeli ki: – Ha a férjemnek csak kihúzták egy fogát, vissza kellett vinni az orvoshoz, mert nem állt el a vérzése. Ma sem tudom elképzelni, hogyha a megsebesülésekor annyi helyen vérzett, hogy maradt meg mégis… Hát, mert a Jóisten így akarta, más magyarázat nincsen. Úgyhogy mi igen-igen nagy hittel vagyunk a Jóisten felé!

Mondja ezt azzal együtt, hogy ő maga – tizennyolc éves kisebbik lányukkal, aki épp velünk van a riportfelvételen – menekültként Zánkán kellett, hogy értesüljön a férjével történtekről. Igaz, Erzsike néni utána már a zánkai menekülttábor és a pécsi honvédkórház között ingázott… Később nehezen élték meg a többi zánkai magyar menekülttel együtt, hogy szűk fél év múlva a nagyatádi menekülttáborba – lepusztult állapotú és felszereltségű egykori szovjet laktanyába – kerültek, ahol az akkori magyar kormány félezer boszniai muszlimot is elhelyezett. Annyira más kultúrájúak voltak, hogy rendkívül nehéz volt az egymás mellett élés.

A velük foglalkozó magyarországi református lelkészek végül kijárták, hogy 1992 őszére Nagyatádról Vésére kerüljön a kórógyi menekültek közössége. Ám akkorra Szöllőskeiné idősebbik lánya már kibérelt egy lakást a családnak Vinkovciban. Úgyhogy, ha horvát környezetbe is, de Kelet-Szlavóniába, a szülőföld közvetlen közelébe költözhettek vissza.

Vajon Trianon árváinak érzik-e magukat a harmincöt évvel ezelőtt gyilkoló horvátok, szerbek közé szorult, 1991 és 1997 között szülőfalujukat, otthonukat kényszerűen elhagyó kórógyi magyarok? Szórul szóra írom ide Erzsike néni feleletét, amivel a hitét és életszemléletét mutatja meg - Azért történtek ezek, hogy végyünk példát belőle, hogy jobban forduljunk hozzá, hogy megérjünk imádkozni, mer ami imádságot küldtünk mi akkor az Úrjézushoz, a Jóistenhö, mind mög lett hallgatva!